„Velem tényleg megtörtént valami borzalom, de felnőttem, és már vége van” – A lelket gyógyító szemmozgás

Az érzékenység megszüntetése szemmozgásokkal és újrafeldolgozás – Eye Movement Desensitization and Reprocessing (EMDR) – egy olyan pszichoterápiás eljárás, amelyet traumatikus élmények következtében kialakult maradandó problémák kezelésére fejlesztettek ki. Egy amerikai pszichológusnő, Francine Shapiro dolgozta ki a '80-as években. Rosszindulatú betegsége volt, ami nagyon nyomasztotta őt. Ezen tépelődve sétált egy parkban, ahol a párhuzamos fasor leveleit pásztázva létrejött egy szakkádikus, tehát egy gyors jobbra-balra szemmozgás. Azt vette észre, hogy azok a nyomasztó gondolatok és érzések, amiken rágódott éppen a betegségére vonatkozóan, gyorsan enyhültek, és egyfajta megkönnyebbülést él át. Vizsgálni kezdte, hogy lehetséges-e, hogy mindez a gyors szemmozgásokkal áll összefüggésben. Kutatni kezdte a jelenséget, először kollégákon, barátokon, majd pácienseken próbálgatva. Elsőként Vietnámot megjárt amerikai veteránok poszttraumás stresszzavar-tüneteit kezelte nagy sikerrel, már kifejezetten ezzel a technikával.

Az EMDR tehát traumatikus események feldolgozására született meg, de azóta sok más pszichés nehézséget is kezelnek vele sikeresen. Mindenféle olyan kórképet vagy problémát, amelynek valamilyen traumatikus esemény áll a hátterében.

A terapeuta segít felidézni a rossz emlékeket, vagy spontán módon is megjelenhetnek ezek, mert annyira felszínen vannak?

A páciens jelenlegi nehézségeit próbáljuk feltérképezni és adott esetben összekötni olyan múltbéli eseménnyel, amelynek kapcsán azok kialakultak. Ami a jelenben neked nehézséget okoz, az valószínűleg valamikor a múltban hasznos és értelmes válasz lehetett. Például, meg se tudsz szólalni egy tekintélyszemély, mondjuk a főnököd előtt. Ezt jó lenne megváltoztatni, de akkor, amikor megtanultad, hogy így válaszolj valamire, ez a viselkedés a túlélét segítette. Ezzel a jelenlegi, mára már inkább akadályozó, mint hasznos viselkedéses vagy érzelmi válasszal tudunk visszamenni a múltba, megkeresni és elkezdeni feldolgozni azt a traumatikus emléket, ami a jelenlegi nehézség kialakulásához vezetett. Például amikor a tornatanár leüvöltötte a fejedet az egész osztály előtt, vagy a túl szigorú apádnak vagy anyádnak járt el a keze. Ezekben az esetekben nagyon is helyénvaló volt, hogy ne szólalj meg, hiszen valószínűleg még nagyobb bajba kerültél volna, ha visszabeszélsz.

Az, amit te említesz, amikor spontán módon betör a tudatba egy traumatikus esemény, a poszttraumás stresszzavarhoz kapcsolódik. A traumatikusan tárolt emlékek egyik sajátossága, hogy nem úgy működnek, mint a normál emlékek, hanem töredezetten tárolódnak. Általában, amikor normál módon dolgozod föl az eseményeket, amik veled történnek, akkor az agyad ezeket az emlékeket rendszerezi. Olyan, mintha egy könyvespolcon tematikusan rendezné el a szépirodalmi, a szórakoztató irodalmi könyveket, a krimiket, a tudományos-fantasztikusokat. Leszűri a lényeget, rátesz egy címkét, fölrakja egy polcra, ahonnan azt veszed le, amit éppen szeretnél. Lefordítva ezt az emlékezeti folyamatokra: arra emlékszel vissza, amire akarsz, és ha éppen nem akarsz emlékezni, akkor képes vagy félretenni az emléket, és a jelenre koncentrálsz. A traumatikus emlékek nem így működnek. Olyan, mintha egy könyv lapjai hevernének szanaszét, és nem is áll össze, hogy a könyv miről szól.

A traumatikus emlékek akaratlanul is be tudnak törni a tudatba akkor is, amikor te nem akarod. Nem is lehet könnyen visszaszuszakolni őket, hogy most nem szeretnék vele foglalkozni.

A másik furcsa sajátosságuk pedig pont az ellenkezője ennek: vannak olyan részletei, amelyre ha akarsz sem tudsz visszaemlékezni akaratlagosan.

Ez egy tudattalan túlélési technika?

Igen, az is, és az emlékezeti tárolásból fakadó szükségszerűség. Mondjuk volt egy autóbaleseted. Megtörténhet, hogy valamilyen, a traumatikus eseményre emlékeztető, ahhoz hasonló, váratlanul felbukkanó inger hatására aktivizálódik a trauma, úgy is, hogy te nem akarod. Mondjuk meghallasz egy szirénát, és attól elkezdesz izzadni és remegni. Vagy ha valamikor egy piros autóval ütköztél, és egy piros autó megy el melletted, az is beugraszthatja a traumatikus élményeket. Ezeket hívják úgy, hogy flashback vagy emlékbetörés, újraátélés. Ott van a memóriában, csak nem konszolidálódik, nem ülepszik le rendszerezetten.

Kép

Kép: Unsplash / Vince Fleming

Ha valaki mondjuk bántalmazást szenvedett el gyerekkorában, vagy szexuális erőszak áldozata lett, ezek olyan súlyos esetek, amelyek felidéződve akár ledermesztik az embert, nem?

A traumatikus emlékek betörhetnek a tudatba akár képek, emlékfoszlányok, akár álmok, érzelmek, testérzetek vagy gondolatok formájában is. Ezzel szemben áll az amnézia: nem emlékszel arra, hogy mi történt veled, vagy bizonyos részeire nem emlékszel, vagy a rémületre nem emlékszel. Előfordulhat valóban, hogy a tudat így védekezik a traumát követően, megpróbálja elkerülni az emlékezésnek a lehetőségeit. A traumatikus tünettannak, a PTSD-nek (poszttraumás szindrómának) egyébként pont az újraátélés az egyik tünetcsoportja, az elkerülés pedig a másik csoportja. Ezek szorosan összefüggenek. Ha állandó emlékbetöréseid vannak, aminek ki vagy szolgáltatva, persze, hogy megpróbálsz úrrá lenni valahogy ezen, és elkerülni a rossz emlékek állandó, kínzó megjelenését.

Kerülni kezdesz mindenféle olyan helyzetet, ami téged erre a nagyon rossz eseményre emlékeztethet. Először csak az autóvezetést kerülöd el, aztán súlyosbodó esetben végül már ki sem mész az utcára.

Egy terápia során a terapeutának fel kell mérnie, hogy egy közelmúltbeli egyszeri eseményről van szó – mondjuk egy rablásról, egy autóbalesetről, egy háborús élményről –, vagy pedig korai történetről, elhúzódó, többször ismétlődő esetről, kapcsolati vagy gyerekkori traumatizációról... Ugyanis, ha előbukkan egy olyan trauma, amire nem számított az illető, de a terapeuta sem, az újratraumatizáló hatású lehet. Fontos, hogy felmérjük a páciens érzelemszabályozó képességét, azt, hogy a vele történt dolgok hatására ebben a pillanatban hol van, mennyire tudja megnyugtatni saját magát, milyen a jelenlegi élethelyzete, vannak-e támogató kapcsolatai.

Sokan azt hiszik, hogy a terápia során emléktörlés történik (ami egyébként lehetetlen), pedig valójában az emlék érzelmi semlegesítése következik be, ha jól fogalmazom meg...

Valóban, nem lehet meg nem történtté tenni a dolgokat. Arra vágyunk, hogy bárcsak az a borzalom soha ne történt volna meg velem, de ez nem lesz így. Nem maga az esemény, hanem az ahhoz való viszonyunk az, ami traumatikus, ahogyan elkezdünk ennek hatására gondolkozni önmagunkról és a világról. Vannak hiedelmeink saját magunkról és a világról, hogy a világ jó és igazságos, a szükséges dolgokat megteremthetem saját magamnak, a családomnak. Ha történik egy traumatikus esemény, ezek az alapvető hiedelmek megrendülnek. Nehéz már utána azt gondolni, hogy az élet és a világ alapvetően jó. Tulajdonképpen ezt a korábbi pozitív viszonyrendszert állítjuk vissza a terápiában. Abban segítünk az illetőnek, hogy a traumatikus eseményeket integrálva képes legyen azt gondolni, hogy bár mindez megtörtént, de ezzel együtt mégis érdemes élni.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy megnézzük, milyen múltbeli emlékek azok, ahol azt a diszfunkcionális viselkedést, érzelmet, gondolatot, viszonyulást tanulta, ami őt hátráltatja most. Ezeket az emlékeket kezdjük feldolgozni a szemmozgásos újrafeldolgozással.

A terapeuta és a páciens röviden felidézi, újra intenzívvé teszi az emléket, minél részletesebben, hogy mit gondolt akkor önmagáról, milyen érzelmei voltak, hogy mi az a kép, ami megjeleníti számára az emléket. Utána kérjük a pácienst, hogy kezdjen el erre az emlékre gondolni, majd ezzel egyidőben szemmozgásokat kiváltó, elterelő ingereket kap. Ezek lehetnek kétoldali vizuális ingerek, vagy felváltva mindkét fülbe adott auditív ingerek, illetve kézre, lábra vagy más restrészre adott érintéses stimulációk. A hatásukra végzett jobbra-balra gyors szemmozgások az EMDR terápia specifikus hatótényezői, segíteni tudnak az agynak abban, hogy az emlék konszolidálódjon. Egy ilyen emlékfeldolgozás során a jelen egyre inkább elválik a múlttól, azaz világossá válik, hogy annak a múltbeli történésnek vége van. A jelen idejű fenyegetettség, az, hogy mintha ez most is állandóan jelen lenne, lebomlik, így elveszíti kényszerítő erejét. Például, ha a főnököm csúnyán néz rám a munkahelyemen, mert ő éppen ideges, akkor nem kezd el bennem nőni egy iszonyú feszültség, hogy őt kiengeszteljem, vagy túlórázzak, hogy őt megenyhítsem. Szabadon tudok dönteni arról, hogy erre hogyan reagáljak. A folyamat végén belülről születik meg a felismerés: velem tényleg megtörtént valami borzalom, de felnőttem, és már vége van. Megértem, hogy mindezek dacára vagy ezzel együtt értékes, szerethető ember vagyok.