A világ egy imposztorszindrómás szemével: sikeres, mégis retteg, hogy amit csinál, azt mások nem fogják szeretni

Mikor „diagnosztizáltad” magad imposztorszindrómásként, és hogyan született ebből egy kötet?

Régóta tudtam a szorongásomról, terápiára is jártam vele. Az első gyermekem születése után faltam a pszichológiai témájú könyveket, akkor bukkantam rá Dr. Pauline Rose Clance imposztorszindrómára vonatkozó tesztjére is. Az eredmény nem vágott földhöz, de sok mindent megmagyarázott. A második gyermekem születése után pedig vállalkozónak álltam, akkor kezdtem el más vállalkozókkal is dolgozni, akiknek honlapot, bemutatkozó szövegeket készítettem. Kirajzolódott egy kép, hogy ezek a – főleg – hölgyek nem is látják, milyen értékeik vannak. Ennél fogva túlgondolják, túltervezik a munkájukat, és volt ennek egy szintje, amellyel egyfajta mintázatként találkoztam. A témáról viszont csak angol nyelvű cikkeket találtam, s amikor a formálódó közösségünkben feldobtam egy magyar könyv ötletét, azt elsöprő támogatás övezte.

Azt mondod, főleg nőkről van szó. Férfi imposztorossal is találkoztál már?

Igen, és a kutatások is megerősítik, hogy a probléma nem csak a nőket érinti. Noha a férfiak látszólag kevesebbet lelkiznek, nekik is van múltjuk, gyerekkoruk, ahol nem biztos, hogy pont olyan támogatást kaptak, amilyenre szükségük lett volna. Mert az alapja az egésznek az is lehet, ha valakit sosem dicsértek meg, de az is, ha alaptalanul túldicsértek. Egy sokmilliós nézettségű videóban például egy sikeres ausztrál techcég férfi tulajdonosa beszél az imposztorszindrómájáról. Magyarországon ezt még nehezebb lehet felvállalni, mert a miénk egy „macsó társadalom”. A férfiak kevésbé fordulnak orvoshoz, jóval rövidebb a várható élettartamuk, a médiából is az árad, hogy a férfi legyen erős, ne érzékeny.

Olyan létezik, hogy valakinek csak az élete egyik szegmensében – a magánéletében vagy a karrierjében – „ül ott a vállán” a fülébe duruzsuló imposztor?

Ezt nehezen tudom elképzelni, mert az érzés minden olyan helyzethez kapcsolódik, ahol az ember teljesítményt vár el magától.

Áll a pénztárnál, mögötte még tízen, és ideges, hogy elég gyorsan el tud-e pakolni. Az „imprók” ilyenkor kapkodnak, szabadkoznak, amiért nem tudnak elég gyorsan elhúzni a többiek útjából, ezzel feltartják a sort, azaz nem felelnek meg az elvárásnak.

De nekünk a zebránál is zavarba ejtő, ha direkt megáll a kedvünkért és átenged egy autó. Egy impró biztos, hogy futva megy át ilyenkor. Versenyezni sem szeretünk, kivéve, ha valaki más rávesz minket, és megfelelési kényszerből végül belevágunk.

Milyen munkahelyi környezet lehet ideális egy imprónak (hogy ennél a rövidítésnél maradjunk)?

Ahol őt is meghallgatják, azaz érzi, hogy számít a véleménye. Ahol jogos megbecsülést kap, tehát elmondják a hibáit is, de egyértelműen kiemelik a teljesítményéből a jót. Mert a valóságon alapuló folyamatos visszajelzéssel megkapja azt a tükrözést, ami a gyerekkorában vagy a múltjában hiányzott. Ettől erősödhet benne az is, hogy egyáltalán nem baj, ha a teljesítménye nem tökéletes, mert a tökéletlenségével együtt is értékes. Sok főnök nem fordít időt a valós visszajelzésre, ha pedig nem megalapozott dicséretet vagy csak kritikát kapnak, azt az imprók magukban fel is nagyítják.

Van olyan embertípus, akivel szinte biztosan jól kijönnek? 

Mivel a megküzdési stratégiájuk pont az, hogy elképesztően jól idomulnak, látszólag szinte bárkivel jól kijönnek. Hiszen erőn felül igyekeznek minden szituációban megfelelni. Elrejtik, ha nem érzik jól magukat, mert ha kiderülne, azt is a saját hibájukként élnék meg. Ők tehát megértők, mindenben benne vannak, terhelhetők, küzdenek a piros pontokért, s közben spirálszerűen belesodródnak helyzetekbe. Későn kapnak észbe, hogy nem ezt akarták, most hogyan vergődjenek ki az adott szituációból, kapcsolatból. Ilyenkor ideiglenesen el kell dobni a maszkjukat, és akkor jön a döbbenet, hogy ki merték nyitni a szájukat. A másik meg nem érti, hogy eddig jó volt így, most hirtelen mi történt.

Honnan ismerhetjük fel, hogy imprós személyiséggel van dolgunk?

A legkönnyebben talán úgy, hogy megdicsérjük.

Ha úgy reagál, hogy jaj, ez nem is nagy dolog, nem rajtam múlt, különben is tele van hibával (a munkája), az már gyanús, pláne, ha nem is tud a másik szemébe nézni közben.

Ha látjuk, hogy a teendőivel szöszmötöl, halogat, a végletekig tökéletesítget, az egy másik fontos jel. Aggódik, pánikba esik, hogy nem így kellene – vagy kellett volna – egy adott dolgot megoldania. A dicséretet is elvárásként fogja fel, aminek onnantól valahogy meg kell felelnie.

Tudom a könyvből, hogy ők a munkahelyi meetingeken kevésbé mernek felszólalni, mint a többiek, így értékes gondolataik maradhatnak talonban…

Egy meetingen az működhet, ha mindenki kötelezően szót kap, nem csak az, aki jelentkezik. Akkor az impró is meg fog nyilvánulni, sőt valószínűleg villant majd valamit, mert mindig van gondolata, sokszor hasznos is, csak nem mondja, mert attól fél, hogy ordas hülyeség lenne. Így jó információk, megoldási javaslatok vagy épp kérdések ragadnak benne.

Kép

MKM Szél Felícia

Alapvetően kedvelik az imprók a többi embert, vagy a gátlásaik miatt akadályt látnak bennük?

Abszolút nem látnak bennük akadályt, hiszen azt magukban látják. Mindenért magukat hibáztatják. Az persze blokkolhatja őket, ha valaki a közelükben kevesebb tudással sikeresebb. De barátkoznak, nyitottak, hallgatóságként kiválók. Az okozhat nehézséget, hogy a fura viselkedésük miatt sokszor önelégültnek, álszerénynek gondolják őket, hiszen a belső monológjuk nem kerül a külvilág elé, csak a hallgatásuk. Pedig hihetetlen mennyiségű párbeszéd pörög bennük, alig győzik lehalkítani, kikapcsolni.

Ennek a lelki alkatnak azért előnyei is vannak. Különben nem lenne az ismert emberek, művészek között is sok az imposztoros személyiség…

A művészek, vállalkozók, startupperek, tehát azok között, akik valamely dolgot elsőként hoznak létre, különösen sok van. Ez tehát nem önbizalomhiány, mert ők annyira mégis bíznak magukban, hogy a belső vívódásaik ellenére folyamatosan megvalósítják, amire rendeltettek. Értéket teremtenek, erre olyan erős a belső késztetésük, hogy nem is bírják visszafogni. Csak közben rettegnek, hogy amit csinálnak, azt mások nem fogják eléggé szeretni. Egy Oscar-díjas Tom Hanksnél ez megdöbbentő, persze erőt is ad, hogy ja, még ő is?

A helyzetüket, gondolom, a közösségi média sem segíti. Ti extrán számoljátok a lájkokat?

Á, azok nem számítanak! A valódi, megalapozott vélemény számít, de abból egy is elég. Csak annyival, hogy „klassz”, nem tudunk mit kezdeni. Pontosan meg kell nekünk mondani, hogy mi a klassz a teljesítményünkben. Mert én hiszem, hogy amit leadok, az jó – azt nem tudom, a másik is látja-e benne ugyanezt. A reális tükör hiányzik, nem tudok mihez viszonyítani.

Érzem, hogy helytállok, de nem tanultam meg ebben biztosnak lenni. Két-három értékelő mondat elég, túlragozni sem kell, mert a hozsannázást nem hisszük el.

Összességében neked átok vagy áldás ez a személyiségvonás?

Nekem sokat segített, amikor tudatosult, hogy azért zajlik az egész folyamat a fejünkben, hogy az agyunk megvédjen minket, csak egy kicsit túlzásba esik. Aki a könyvből magára ismer, az végre megértheti, mi történik vele: nem dilis vagy beteg, csak van mögötte egy gyerekkor vagy egy élettapasztalat, és az agya nem tudott jobb megoldást, mint kialakítani egy imposztort a fejében, aki gyakran átveszi az irányítást. Nem tudom, mi lenne velem nélküle, de talán könnyebb volna. Például konkrét állásajánlatokat nem fogadtam el, amelyek révén sokkal jobb helyzetbe kerülhettem volna. Bizonyos helyzetekben nem érvényesítettem az érdekeimet. A társadalom számára viszont inkább hasznosak vagyunk, mint sem, mert extrém módon igyekszünk a legjobbat nyújtani: akár szülőként, vagy csak a konyhában is. Ritkán generálunk konfliktust, olyan meg, hogy azt mondjuk, nem – na, azt külön tanulnunk kell…

Nehéz volt kiadnod magad ebben a könyvben?

Tudatos vállalás volt, hiszen kellett valaki, akinek a dolgain keresztül pontosan végig lehet vezetni a folyamatot. Így lettem az arca a témának. Kellett némi személyesség, hogy lássák, ez nem egy légből kapott női hiszti, de nem is fürdőzöm benne, hanem több évtizedes küzdelem van mögötte.

Meggyőződésem, hogy a jelenség felett szemet hunyni gazdasági károkat is okoz, hiszen rátermett emberek nem kerülnek megfelelő pozícióba, nem indulnak el pályázatokon, esetleg nem tudják úgy megírni őket, hogy nyerhessenek.

Nincsenek tisztában az adottságaikkal, így azokat az önéletrajzukból is kihagyják. Nekem is úgy kellett előásnom vállalkozókból, hogy miben jók.

Nem beszélve arról, hogy mindenkinek lehetnek imprós vonásai, azaz nem árt, ha a kevésbé érintettek is megtanulják ezeket kezelni másokban vagy magukban…

Egy új emberrel való megismerkedéskor, egy új munkahelyen vagy élethelyzetben természetesek ezek a félelmek, az a nem szerencsés, ha ezek eluralják az agyat. Ez esetben érdemes szakemberhez fordulni, a könyvben a megoldási lehetőségekre is kitérek. Az is érdekes, hogy aki szülő lesz, mit ad ebből tovább. Észreveszi-e, hogy a saját gyermeke meddig oké, és hol kezd átfordulni, mikor kell megértéssel segíteni. Az biztos, hogy minden imprós kapcsolaton javít, ha a másik fél empatikus. Aki nem tudja ezt kezelni, arra pedig nem is szabad ráerőltetni, inkább humorral kell feloldani. Az sem jó, ha tabuként tekintünk rá, de az sem, ha a nap 24 órájában magunkat elemezzük. Nem alkalmazkodhat hozzánk a világ, egy jó főnöknek talán dolga „kezelni” minket, de egy kollégától nem várható el. Nagy előrelépés, ha magunkat megértjük, és megfelelő segítséget keresünk, mert ha a saját életünk jobb lesz, akkor a környezetünké is.