Nem tudok főzni… És akkor mi van?

Azt mondják, a főzés egy nő életében valamikor biztos bekopog. Nálam is szokott kopogtatni, csakhogy én olyankor sosem vagyok otthon. A „konyhatündérkedés” az én esetemben kimerül a tükörtojásban, a bundás kenyérben, a rántott húsban és a zöldborsólevesben, és csak azért nem haltam még éhen, mert ételt rendelni és vásárolni minden különösebb izgalom és szorongás nélkül képes vagyok.

főzés
Kép: Pexels / Daria Shevtsova

Nagymamám nagyon jól főzött. Gyerekként gyakran sündörögtem körülötte a konyhában – segítettem tésztát gyúrni, tojást habarni, túrós tölteléket keverni és persze kóstolni. Szeretettel emlékszem vissza omlós, fahéjas almás pitéjére, ínycsiklandó rakott krumplijára, amelyet gazdagon meglocsolt tejföllel és megszórt sajttal. Mivel vidéken élt, csak kevés időnk volt együtt, és mivel édesanyám meglehetősen kevésszer hagyta, hogy kedvemre kísérletezzek a konyhában, főzőtudás híján maradtam. Ha Anyu meg is engedte, hogy krumplit és zöldséget hámozzak, vagy hogy keverjem a piskóta tésztáját, tíz perc után biztos lehettem benne, hogy eluralkodik rajta a türelmetlenség és a kontrollmánia, s elküld a konyhapulttól, mondván, én még nem csinálom elég rutinosan.

Sose értettem, hogyan is tanulhatnám meg a konyhai fortélyokat, ha nem engedik, hogy gyakoroljak.

Egy idő után már nem mentem ki a konyhába, maximum karácsonykor segédkeztem egy kicsit: diót és mákot daráltam a bejglibe, tejet öntöttem a lisztbe, vagy figyeltem, hogy a húsleves nehogy kifusson.
Mindig csodáltam azon barátnőimet, akik benyúltak a hűtőbe, és bármit is találtak, egy óra múlva már az asztalon gőzölögtek a finomabbnál finomabb fogások. Amikor mások főztek, én javában tanultam, diplomát szereztem, buliztam, és kerestem az igazit. Később a karrierépítés fontossága háttérbe szorította a konyhában való elfoglaltságot. Hétköznap dolgoztam, nem értem rá recepteket kipróbálni, hétvégén pedig örültem, ha végre leheveredhettem a tévé elé és pihenhettem. Mindig úgy voltam vele, hogy minek süssek-főzzek, ha tíz perc alatt befalom azt, amivel egy órán át bajlódtam. A házhozszállítás pont nekem való, és a boltok hűtőpultjai is roskadoznak az előre gyártott egytálételektől (habár való igaz, hogy közülük nagyon kevés üti meg nagymamám és édesanyám szintjét).

Szerencsém, hogy nem „idealizálom” túl az étkezést. Ha például napokig mustáros kenyéren és almán kell élnem, elfogadom, és hamar alkalmazkodom a helyzethez. Ebből is látszik, hogy nem vagyok egy nagy ínyenc, sőt, olyan éttermekbe sem vágytam soha, ahol szarvasgombás édesburgonya pürét pöttyintenek a tányér közepére, művészieskedve rálocsolnak némi szószt és melléhelyezik a megboldogult aprócska garnélákat. Mindezt közel hétezer forintért.

Nem szakácsot keresett bennem, hanem párt

A férfiak különféleképpen reagáltak eme hiányosságomra: volt, aki azt mondta, ő nem szorul rá, hogy főzzek neki, mert boldogan ellátja magát, volt, aki rám ripakodott, hogy: „Nem tudsz főzni?! Pedig aki olvasni tud, főzni is tud!”, és volt olyan is, aki durcásan megjegyezte: „Ha én férfiként jól főzök, akkor talán elvárhatom, hogy egy nő ne csak rántottát meg lilahagymás zsíros kenyeret tudjon csinálni.” Ez utóbbi férfiúnak nem bírtam nem odaszúrni, hogy ha nem tetszik, hogy egy nő nem jártas a konyhai dolgokban, akkor nyugodtan megtanulhat ő is főzni.

Időközben megtaláltam azt a férfit, akivel el tudnám képzelni életem hátralevő részét, és már a második randin bevallottam mindent. Például, hogy a palacsintám folyton szétszakad a serpenyőben, hogy a rizs mindig letapad a fazék aljára, hogy engem nemhogy megnyugtat, hanem teljes mértékben felidegesít a botmixer hangja és a mártás kavargatása, hogy a leveseimből legtöbbször csak egy fazéknyi sós-olajos víz lesz…Hogy néha lángra kap a főzőkesztyű, a levesbe pirospaprika helyett chilit szórok, valamint, hogy eperfagylaltot teszek a paradicsomos káposztába, ha nincs kéznél édesítőszer.

Kép
főzés
Kép: Pexels / Juan Pablo Serrano Arenas

Ő válaszul adott egy puszit és olyasmit mondott, amitől minden szorongásom elszállt: „Nem szakácsot keresek benned, hanem párt.”

Szerencsére sem ő, sem én nem töltünk túl sok időt a konyhában; napközben eszünk a munkahelyen – vagy ahol épp lehetőségünk van –, ha pedig este éhesek vagyunk, még élvezzük is, hogy elsétálunk kettesben valamelyik közeli kifőzdébe pár falatért. Ha gyermekeim lesznek, természetesen fogok nekik főzni, de előre szólok, hogy élvezni akkor sem fogom. Viszont most, hogy csak ketten vagyunk, semmi szükség rá. A páromat nem érdekli, mit eszik. Ha nekiállok valaminek, legyen az sonkás-sajtos penne, mirelit pizza vagy rántott hús, szívesen megeszi, de soha nem kényszerít arra, hogy vacsorát főzzek neki. Sőt, kivasalja az ingjeit, ki is mos, megosztjuk a házimunkát. Nem is tudom, mihez kezdenék egy olyan férfival, aki vörös fejjel csapkodja az asztalt minden áldott este, amikor együtt esünk haza este hétkor a munkából, hogy: „Asszony, hol a vacsorám!?”

Szerintem a „jó háziasszony” fogalma több mindent takar, nem csak a konyhai létet. Feladata többek között a párja/férje menedzselése is, de egy házias nőnek az is a dolga, hogy jó regényeket olvasson este, vagy reggel fusson pár kört a természetben.

Egy jó háziasszony töltődik, hogy aztán adni tudjon.

Már sikerül a csirkepörkölt – utólagos gyomormosás nélkül…

Mostanában nagyon fura dolgok történnek velem így, túl a harmadik X-en. Rendre azon kapom magam, hogy Képmás-recepteket olvasgatok és főzős videókat nézek. Lehet, hogy nálam így kezdődik a menopauza. Néha arra vetemedem, hogy elkészítek egy ételt, és bár hátam közepére sem kívánom azt, hogy újságírás helyett a rántást kavargassam, az igenis boldogsággal tölt el, amikor látom a párom arcán az elégedett mosolyt a főztöm láttán. Már csirkepörköltet is tudok készíteni anélkül, hogy bármelyikünk gyomormosáson kötne ki. Mindenesetre nekem nem kerekedik el a szemem, amikor egy nő azt mondja, nem tud főzni. Lehet, hogy egyszer majd megtanul, és az is lehet, hogy nem. Ez csakis az ő dolga, és úgy gondolom, nem célravezető, ha a gyerekeinkre nyomást gyakorlunk csak azért, mert nincs meg a konyhai munkákhoz a kedve, az ügyessége. Hagyni kell, hogy próbálkozzanak, ha akarnak, és adni kell lehetőséget a siker- és kudarcélmény megélésére egyaránt. 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti