Modern kori boszorkányok, avagy a wicca születése és diadalmenete
Amikor vallásalapítókról, új világvallások születéséről beszélünk, általában az ókor vagy legalábbis a középkor jár az eszünkben. Nem sokan gondolnak arra, hogy a 20. század közepén egy jól ismert és dokumentált ember egymaga létrehozhat egy spirituális tömegmozgalmat. Márpedig Gerald Gardner éppen ezt csinálta.
Valamikor 2007-ben George Bush amerikai elnök napirendjébe beiktattak egy telefonhívást. Egy bizonyos Roberta Stewart-tal beszélt, egy Afganisztánban hősi halált halt katona özvegyével. Komoly sérelmet kellett orvosolnia: a Veteránügyi Hivatal nem engedélyezte, hogy Patrick Stewart sírkövére az elhunyt hite szerint egy körbe foglalt ötágú csillagot véssenek föl. Az őrmester ugyanis wicca-hívő volt, és az általa vallási jelképként tisztelt pentagramma nem szerepelt az USA hadseregében engedélyezett harmincnyolc szimbólum között. Az egyre kínosabbá váló ügyet csak a nevadai főállamügyész és a kormányzó közvetítésével, majd az elnök személyes bocsánatkérésével lehetett elsimítani.
A wicca a világ egyik legújabb és egyben leggyorsabban terjedő vallása. Külsőségeiben valamiféle ősi pogány hitre emlékeztet, leginkább kelta vagy angolszász motívumokat lehet sejteni mögötte. Szertartásait nem templomokban, hanem városi parkokban, erdőkben tartják. Passzív résztvevők nincsenek, mindenki tevékenyen van jelen. A hívők kört alkotnak, megfogják egymás kezét, és varázsigéket kántálnak. Gyakran egy-egy varázspálca vagy üst is szerepet kap a rituáléban. Az egész meglehetősen emlékeztet a Harry Potter-regények világára, és ez nem is véletlen. Mindkettőt a brit szigetek különböző őslakóinak hitvilága alapján tudatosan hozták létre, ráadásul mindkettő a boszorkányság és a varázslás mítoszának pozitív formáit jeleníti meg.
Az angolszász és kelta eredetű javasemberek és javasasszonyok – az „agyafúrtak” – tevékenysége a brit szigeteken mindig is szerves részét képezte a különböző korok társadalmainak. Ezeknek a varázslóknak és boszorkányoknak eredetileg semmi közük nem volt a gonoszsághoz; leginkább gyógyítással foglalkoztak. Érdekes módon még a középkorban sem minősültek a szó klasszikus értelmében vett boszorkányoknak, a működésük sokáig legális volt. VIII. Henrik egy rövid időre halálbüntetéssel sújtotta a tevékenységüket, de az utódai enyhítették a szankciókat, és csak azokban az esetekben büntették az agyafúrtakat, ha valamiért kifejezetten a sátán jelenlétére utalt a viselkedésük.
A wiccának azonban semmi közvetlen kapcsolata nincs ezekkel a kulturális és történelmi hagyományokkal. Az egész egy mesterséges képződmény, amelyet egy Gerald Gardner nevű angol férfi hozott létre.
Gardner jómódú, évszázados hagyományokra visszatekintő fakereskedő-családba született 1884-ben. A szülei nem sokat törődtek vele, és amint lehetett, megszabadultak tőle. Asztmájára hivatkozva felfogadtak egy nevelőnőt, aki ettől kezdve jól megfizetve melegebb éghajlatú vidékeken utazgatott a gyerekkel. A Földközi-tenger változatos vidékein, majd más brit gyarmatokon, például a mai Ghánában töltötték az idejüket. A Com nevű ír dada sem szentelt túl sok figyelmet Geraldnak, inkább férfiakkal ismerkedett, mivel jó partira vadászott. Amikor ez sikerült, és feleségül ment egy gazdag teakereskedőhöz, Gerald szülei beleegyeztek, hogy az újdonsült nevelőapa szárnyai alatt tanuljon bele a kereskedelembe. Ceylon – a mai Srí Lanka – szigetére költöztek egy teaültetvényre, ahol Gerald hamarosan saját kis házat kapott, és azt várták tőle, hogy nemsokára vérbeli ültetvényes válik belőle.
Ennek a hányatott gyerekkornak az egyik következménye az lett, hogy a fiú soha életében be sem tette a lábát semmiféle iskolába. Magányos lélekkel, saját találékonyságára hagyatkozva nőtt föl, és senki nem kontrollálta, milyen befolyások érték őt a világ különböző tájain. Felnőve – a kereskedelem révén – az élete jelentős részét utazgatással töltötte, és akárhova vetődött, mindenütt a helyi őslakosok hitvilágába menekült.
Belevetette magát a különböző vallási rituálék, varázslatok és gyógyító eljárások misztikus világába.
Időről időre visszatért Nagy-Britanniába, ahol a régi angolszász ráolvasások és bűbájosságok szippantották magukba. Hamarosan kiderítette, hogy az ősei között volt egy javasember, egy középkori boszorkány is, és ettől kezdve egyre inkább azonosult a mágia izgalmas képzeletvilágával.
Mire középkorú férfi lett, Gardner fanatikus hívőjévé vált mindenféle transzcendens gondolatnak, amivel csak találkozott. Tagja volt egy ceyloni szabadkőműves-páholynak, elkötelezett buddhistának és muszlimnak vallotta magát, miközben különböző távol-keleti és afrikai törzsi szertartások is zsongtak a fejében. Malajzia, Palesztina, Törökország és Magyarország érintésével 1936-ban visszatért Angliába, és nekilátott rendszerezni a vallási tanait. Létre akart hozni egy modern pogány hitrendszert, egyesíteni mindazt a misztikumot, amit az utazásai során magába szippantott. Miközben spiritiszták, önjelölt boszorkánymesterek és varázslók társaságában forgolódott, megalapított egy tehetős, felső-középosztálybeli tagoktól álló nudistatelepet is. Mint mondta, meg akart szabadulni minden kötöttségtől, és a meztelenség természetes, ősi állapotából akart ihletet meríteni. A háza környékén jól ismerték az egyre vadabb külsejű, idősödő férfit. Ősz kecskeszakálla előreállt, a haja szarvszerű kitüremkedésekkel fölfelé, a karját tetoválások díszítették. Mindez a harmincas-negyvenes évek fordulóján egészen rendkívüli, már-már ijesztő jelenségnek számított. Sokan voltak, akik tényleg megrémültek tőle.
Egyesek meg voltak győződve róla, hogy az ördöggel cimborál, és sátánista szektát vezet. De ő maga is biztos volt a hite varázserejében.
Amikor a Luftwaffe 1940-ben Dél-Angliát bombázta, Gardner a híveivel egy éjjel kivonult egy erdőbe. Itt tüzet raktak, majd – akármit is értettek ez alatt – mágikus kúpot varázsoltak fölé. Ezután az így „létrehozott energiát” átküldték a Csatornán Németország irányába, miközben Gardner hangosan kántált: „Nem jöhetsz át a tengeren”. Érdekes, hogy majdnem szó szerint ugyanezt mondja Gandalf az épp ezekben az években születő Gyűrűk urában, amikor a sátáni erejű Balrogot nem engedi át a hídon.
A háború után a wiccáról egyre többen szereztek tudomást, és néhány év alatt komoly népszerűséget szerzett. A hívei akkoriban még komoly izgalmat érezhettek, mivel az ilyesmi Nagy-Britanniában tulajdonképpen illegális volt. Az 1735-ben hozott boszorkányságtörvény még ekkor is hatályban volt, és bár főleg lelepleződött sarlatánok ellen alkalmazták, börtönbe lehetett miatta kerülni. Ilyen volt például 1944-ben egy önjelölt skót médiumnő, Victoria Duncan esete. A hölgy látványos és rémisztő szeánszokon halottak lelkét idézte meg, miközben a szájából ektoplazmát bocsátott ki. Húsz évnyi tevékenykedés után az első komoly vizsgálat leleplezte, hogy az ektoplazma gézből, papírból, vécépapírból és tojásfehérjéből készült, a megjelenő halottak pedig ruhafogasból, rongyokból és papír maszkokból. Victoriát kilenc hónap börtönre ítélték. Gardner nem esett ebbe a csapdába, aztán a boszorkányságtörvényt az ötvenes években visszavonták. A boszorkányvezérrel 1963-ban interjú készült a BBC-ben, így a wicca híre rövid úton tizenkétmillió emberhez jutott el.
Gardner sztár lett, újságcikkeket és könyvet írt, amelyekben összekeveredett sok minden a tündérektől a vudu szertartásokig és a templomos lovagokig.
Hosszú és termékeny élet után, 1964-ben, nyolcvanévesen halt meg: reggelizés közben szívrohamot kapott. Az általa létrehozott vallás azonban nem szűnt meg, addigra már önálló életre kelt. Amerikában is robbanásszerű terjedésnek indult főleg a hippimozgalom és a feminizmus előretörésének kísérőjelenségeként. A spirituális élményekre és természetközeliségre vágyó, nyugati városi ember vallása lett.
A wicca – mint sok más vallás – hamar több ágra szakadt. Az ősi női energiákba vetett hiten felbuzdulva, a feminista-leszbikus vonalat egy Amerikába emigrált magyar nő, Mokcsay Emese Zsuzsanna alapította meg 1971-ben. Aztán ő is védekezésre kényszerült, mivel a kizárólag nők számára létrehozott szertartásrendje nem vonatkozott a transznemű hívekre. A wicca hívei Nagy-Britanniában több tízezren vannak, Amerikában pedig legalább másfél milliónyian. Nem rossz teljesítmény egy elhanyagolt, iskolázatlan teaültetvényesől.
Vége a hisztinek?
Vége a hisztinek? – Amikor a hisztériát még a nők veszedelmes betegségének tartották
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
