Tímár Sára: „A régi rabnóták a karanténhelyzetről is szólnak” 

– Több mint harmincezren nézték meg Nemes Nagy Ágnes „Karácsony” című versének megzenésített változatából készült klipeteket. Milyen kaland volt neked, népzenésznek zenét szerezni?  
– Ez a vers ma is nagyon aktuális, mert arról szól, mennyire nehezen érkezünk meg a pillanatba és szánjuk rá magunkat a lecsendesedésre, hogy meghalljuk belső érzéseinket, félelmeinket, kérdéseinket. A versmegzenésítés világa a Sebő együttessel jött az életembe, ahol már tíz éve tag vagyok. Sebő Ferenctől leshettem el, hogy az irodalmi szövegeket hogy kell úgy énekelni, hogy magyarosak legyenek, de közben az üzenetük is átmenjen. Nagyon érdekes volt közelről szemlélni, hogyan alkalmazza mesterien egy-egy népdal dallamvázát a versekre.  
Az elmúlt években elkezdtem érezni, hogy szeretnék kilépni a népzene által meghatározott keretből. Persze nagy lehetőségek vannak a népzenén belül is az önkifejezésre, de nekem egyre inkább szükségem volt arra is, hogy a dalok szövegével is egyfajta üzenetet tudjak közvetíteni. A népzenei szövegek által a hétköznapi emberek világát ismerhetjük meg, de engem egyre jobban érdekelnek egyes szakrális vagy önismereti témák is. Nem titkolt szándékom, hogy a jövő évben szerzőtársammal, Szabó Dániellel megalkotunk egy versfeldolgozós lemezt, a „Karácsony” című dal az első ilyen közös kísérletünk, szerzeményünk volt.  

– A népdalok egyes sorai komoly önismeretre utalnak, mintha régen természetesebb lett volna, hogy sok mindent hordozunk magunkban az őseinktől, és ezt könnyebben ki is énekeltük volna magunkból. 
– Úgy érzem, hogy a néphagyomány útján letisztult, kikristályosodott szövegek nagyon egyszerűen hordozzák a lényeget az emberek mindennapjaiból merítkezve.  

A bennük rejlő bölcs élettapasztalat és szimbolika a szépirodalmi művekével vetekszik.  

Nagyon szeretem bújni a népdal-gyűjteményeket, és ezt a mániámat főleg a Dalinda acapella együttesünkben tudom kidomborítani. Az Átjárók című új lemezünk is éppen egy ilyen önismereti folyamatot mutat meg, arról szól, hogyan születünk minden egyes életszakaszunkban egy új állapotba – innen a lemez címe is. Életünk során különböző aranykapukon kell keresztülmennünk, hogy újabb és újabb megtapasztalások érjenek minket.  

Kép

Tímár Sára - Kép: Perger László

– Az élet kihívásait te a néphagyományból vett „aranykapuk” kifejezéssel helyettesíted. Mintha elődeink az élet nehézségeiről is azt próbálták volna sugallni, hogy még ha nehezek is, de gyümölcsöt teremnek. 
– A régi emberek talán nem voltak úgy elveszve, mint mi, mert az életük jobban be volt keretezve, mindennek megvolt a maga ideje és rendje, és az ünnepnapok, az emberi életfordulók nagyobb hangsúlyt kaptak. A régi világban az ember kiment a földekre vagy a kertbe dolgozni, és a tágabb környezetétől sokkal jobban el volt szigetelve a mindennapokban, mint a ma embere. A közösségi alkalmak épp ezért töltöttek be kiemelt szerepet, igazi ünnepek voltak. 

Ma nemcsak a karantén miatt szakadtunk el egymástól jobban, hanem a modern technika miatt is, sokkal nagyobbak lettek a távolságok; nincs már olyan közösség az életünkben, ami tartósan, biztosan együtt maradna hosszú évtizedekig.  

Nehéz kérdés, hogy vissza tudjuk-e még valaha építeni az életünkbe ezt a régi rendszert. Az internetnek köszönhetően kinyílt a figyelmünk a globális témákra, mindenféle információval foglalkozunk, de úgy érzem, nem erre vagyunk teremtve. Úgy érzem, arra születtünk, hogy befelé és a családtagjaink felé figyeljünk, legfeljebb a szűk környezetünkre van még kapacitásunk.  

– Több formáció is fontos szerepet tölt be az életedben, hiszen három zenekarral is rendszeresen koncertezel. Jól kiegészíti egyik csapat és zenei stílus a másikat?  
– Visszatekintve az eddigi pályámra azt látom, hogy nagyon sok dologban volt részem, rengeteget tapasztaltam, miközben mindig azt a zenei utat kerestem, ahol őszintén és tisztán tudok kiállni a közönség elé, és ahol azt érezhetem, hogy minőségileg tudok előadni olyan anyagot, ami az én ízlésvilágomat is tükrözi. Nagyon hálás vagyok az előző projekteknek, rengeteg rutint kaptam. Most már tudatosan is figyelek arra, hogy nemet mondjak néha, ugyanis folyamatosan érkeznek különböző zenei stílusokból – akár a pop vagy a világzene berkeiből is – felkérések, de ha az ember elaprózza magát, annak nem lesz jó vége. Én mindig próbáltam kommunikálni a közönség felé, hogy ki vagyok: bár három lábon áll a karrierem, de mindegyiknek közös gyökere a népzene. A Sebő együttes tagjaként a megzenésített versek világa, a Dalinda acapella együttesben a női energiák kommunikációja és saját projektjeimben az autentikus népzene és a szakrális témák domborodnak ki.  

– Szerintem igazi frontembertípus vagy. Sebőnél egyértelműen más hordja a nadrágot, a Dalindában nincs néha harc a lányok között?  
– Csak a saját zenekaromban vagyok én a főnök, ott én álmodom meg az anyagot, és a zenészeim segítenek felépíteni ezt az álmot. A Dalinda együttesben mind a hárman álmodunk, és mind a hárman felváltva gyakoroljuk a „fronthölgy” szerepet. Ebben a hármasban viszont sokszor egymás alá is kell dolgozunk, olyankor pedig csakis az én felelősségem, hogy nyújtok az éppen dallamot éneklő társamnak olyan kellően erős támaszt, hogy zeneileg ki tudjon teljesedni.  

– Figyelned kell rá, hogy visszafogd a hangod, amikor kísérő szólamot énekelsz? 

– Egy kíséret nélküli, acapella együttesben kizárólag a legérzékenyebb hangszerrel, a saját hangunkkal alkotunk, ez az egyetlen eszközünk.  

De elárulom neked, hogy egy órán keresztül úgy énekelni, hogy minden hangunk tudatosan meg legyen formálva, még az edzett torkot is nagyon megviseli. Egyik pillanatban még árnyaltan, puhán éneklünk, majd hirtelen a szólót már keményen oda kell tennünk. 

– Tehát fárasztóbb egy Dalinda-koncert mint egy Tímár Sára-koncert? 
– Sokkal megterhelőbb, mert itt vannak zenei betétek, amikor pihenhet az ember, a Dalinda-koncerteken viszont nincs pihenőidő: konferálunk vagy éneklünk. Egy-egy hét kihagyás is komoly utómunkát igényel, hogy újra felturbózzuk magunkat, akárcsak egy sportoló. Kell egy kis idő, amíg összesimul a hangunk.  

Kép

Tímár Sára - Kép: Perger László

– A Dalinda által feldolgozott női témák közül melyik a kedvenced?  
– Nagyon szeretem, ha egy műsorszám szorosan reflektál az aktuális élethelyzetemre, hiszen azt még hitelesebben, valódi átéléssel tudom énekelni. Persze azon is múlik az aktuális kedvenc, hogy milyen hangulatom van. Ha nagyon tréfás hangulatban vagyok, jó elénekelni egy asszonymulatságról szóló éneket, de néha a „Búbánat” című gyimesi népdal feldolgozásunkat esik a legjobban elénekelni, mindig libabőrös vagyok közben. Nem tudok kifejezetten egyet választani, mindegyik más életszakaszról szól.  

– Mesélted egy interjúban, hogy rájöttél: ha nem is kifejezetten a karanténhelyzetről, de a bezártság okozta lelki gyötrelmekről sok népdalunk beszél.  
– A betyárvilágból nagyon sok rabságról szóló szöveget ismerhetünk, ezek az énekek nagyon szépen ábrázolják a lelki rabság állapotát is. A „Röpülj páva, röpülj” kezdetű népdalunkat mindenki ismeri az iskolából, ennek az egyik versszaka a „Rab a vagyok, rab vagyok…” is erről a vívódásról szól. Szerettem volna egy ilyen dalindás dalt összetenni, és egyszer csak zuhanyzás közben meghallottam egy afrikai együttestől egy számot, ami nagyon inspiráló volt számomra. Majd, miközben folyton ezeket a rabnótákat énekelgettem, eszembe jutott egy régen hallgatott rabszolgaének is, és valahogy az egész összeállt a fejemben, majd egy loop pedálon kísérletezgettem vele. A végeredmény „Mikor szabadulok” címmel felkerült az „Átjárók” albumunkra. A dal zenei kísérete nem a magyar népzenei világból jött, de mivel a népzenék mindig egy tőről fakadnak, ezért mertem beleemelni a másfajta kultúrából jövő rab-témakört is.  

A végén megszólal egy ima, egy sirató, egy fájdalmas kérés a jó Istenhez, hogy szabadítson meg ebből a fájdalomból, hogy eljuthassak az anyámhoz és az apámhoz.  

Most is nagyon nehéz megélni, hogy el vagyunk zárva a szeretteinktől, és ezek a régi dalok is nagyon szépen ábrázolják ezeket az érzéseket.  

– Érdekes, hogy gyerekként énekelgettük ezeket az énekeket, miközben komoly felnőtt dolgokról, sőt, akár bűnözök élettapasztalatairól szólnak. 
– Sebő Ferenc mesélte már sokszor, hogy amikor Weöres Sándortól megkérdezték, hogy ír-e kifejezetten gyerekverseket, azt reagálta, hogy „a kisgyerekek nem hülyék, csak kicsik”. Ez nagyon megmaradt bennem. Úgy gondolom, hogy a néphagyományban nem volt külön gyerekeknek szóló népdalanyag, amit csak ők énekeltek, hanem amikor énekeltek, mindig a felnőtteket utánozták – hiszen gyerekkorban az a legfontosabb, hogy megtanulja a felnőttől, ami majd az életben segíti. Nem biztos, hogy a szöveget értették, értik, de a hangulatot átérezték, beépült az életükbe, és nagyon fontos kapaszkodó lehet a későbbiekben.