Egyszerű ácsból az angol hajósok megmentője lett: John Harrison órásmester élete
Ritkán adódik olyan helyzet a történelemben, amikor egy kézműves beleszólhat a nagyok dolgába. A tizennyolcadik századi Angliában mégis ez történt: John Harrison, az egyszerű ács megoldotta a brit kapitalizmus egyik legégetőbb problémáját.
1707 októberében egy huszonegy hajóból álló angol hadiflotta a sűrű ködben elvétette a navigálást az Angol Csatorna felé. Négy hajó elsüllyedt a Scilly-szigeteknél, majdnem 1600 ember halt meg. Az ok tulajdonképpen egyszerű volt: nem tudták, melyik hosszúsági foknál tartanak.
Nem nagy túlzás azt állítani, hogy a világ óceánjain hajózó kapitányoknak és legénységeiknek ebben az időben még kevés fogalmuk volt, merre járnak kelet-nyugati irányban.
Egy-egy hosszabb kereskedelmi vagy hadi út szinte mindig valamiféle szerencsejátékra emlékeztetett: senki sem tudta, „eltalálják-e” az úti céljukat, vagy több száz kilométerrel elkerülik.
A szélességi fokok a Föld egymással párhuzamos kerületei különböző „magasságokban”. Az egyenlítőtől való északi vagy déli távolság meghatározása már az ókor óta viszonylag egyszerűnek számított. Főleg ahhoz képest, hogy a hosszúsági fokok, más néven délkörök vagy meridiánok micsoda hatalmas feladat elé állították a különböző korok tudósait. A földrajzi hosszúság észak-déli vonalai közötti távolság a narancsszeletekhez hasonlóan egyre szűkül az Egyenlítőtől mindkét irányban távolodva, majd mind egy-egy pontban találkoznak az északi és a déli sarkon.
Mivel a Föld huszonnégy óra alatt teszi meg a háromszázhatvan fokos kört a saját tengelye körül nyugat-keleti irányban, egy óra alatt tizenöt hosszúsági fokot tesz meg, egy fokot négy perc alatt. A ma Londonban, Greenwhich-ben elhelyezett kezdőmeridiántól száznyolcvan sorakozik keleti, és ugyanennyi nyugati irányban. Egyetlen foknyi navigációs hiba akár sok száz kilométeres hibát okozhat. Ez pedig szerencsétlen esetben a halált jelenti az utazók számára.
A tizennyolcadik században és korábban is voltak próbálkozások, amelyek a Hold és más égitestek távolságának felhasználásával kísérelték meg a pontos helyzetmeghatározást, ám ezek nem voltak kivitelezhetők a kívánt precizitással. Az ok egyszerű: mozgó hajón, hullámzó tengeren gyakorlatilag lehetetlen alaposan végrehajtani ezeket a méréseket.
Maradt a másik módszer: az időmérés. A pontos helymeghatározáshoz azt a különbséget kellett meghatározni, amely a többször is ide-oda áthelyezett kezdőmeridián és a hajó helyi ideje között volt. Ehhez viszont nagyon nagy precizitásra volt szükség. És itt jött be a képbe John Harrison ács és asztalos.
Ez a nyughatatlan ember már húsz éves korában órákat készített, méghozzá az első alkatrésztől az utolsóig kizárólag fából. Ezek közül három még ma is megvan a világ különböző múzeumaiban. Akkor kapott azonban igazán vérszemet, amikor az angol uralkodó a Scilly-szigeteki katasztrófa után hatalmas jutalmat, 20 000 fontot tűzött ki a délkörök problémájának megoldására. Ez mai pénzben mérve nagyjából egymilliárd forintnak felel meg. A fődíjat az kaphatta, akinek az órája mindössze fél hosszúsági foknyi navigációs hibát produkált.
Harrison azonnal neki is látott, és 1729-ben elkészítette az első mintadarabot, egy asztal nagyságú óraszerkezetet, amelyet ma egyszerűen H1-nek neveznek. Nagyratörő vállalkozás volt ez, mert a tengeri időméréshez rengeteg problémát kell leküzdeni. Olyan kronométer kell, amelyik a hullámzás okozta állandó heves mozgás ellenére is pontos marad, amelyik ellenáll a hőmérséklet, a páratartalom és a légnyomásviszonyok szélsőséges ingadozásának, a hőtágulás okozta zavaroknak, valamint a tengeri levegő maró sótartalmának is.
Az angolok jól tudták, hogy a puding próbája az evés, ezért csak szigorú tesztelés után voltak hajlandók elfogadni az új időmérő szerkezet megbízhatóságát. A tizennyolcadik század legkomolyabb tudósai közül verbuválták a bírálókat, akik nem ismertek kíméletet. Nem véletlenül. A tengeri navigáció sikerén nemcsak emberéletek, hanem ennél sokkal fontosabb dolgok múltak: a londoni pénzemberek befektetései.
Harrison ettől kezdve gyakorlatilag élete végéig küzdött a tervrajzokkal, az időjárással, a fémek hőtágulásával és számos magas rangú rosszakarójával. Harminc éve ment rá a H2, H3 és a H4 megkonstruálására és folyamatos tökéletesítésére. Ez a legutolsó változat már csak akkora volt, mint egy nagyobbacska zsebóra, és alig több, mint egy kilót nyomott.
A végeredmény pedig igencsak meggyőző volt: a H4 1764-ben, egy 156 napos tengeri út során mindössze 54 másodpercet késett. Ez még a mai karórák esetében sem számítana rossz eredménynek. Bár a húszezer fontos fődíjat teljes egészében soha nem kapta meg, John Harrison dúsgazdagon halt meg nyolcvanhárom éves korában.
A H1, a H2 és a H3 egy-egy példánya ma is kiváló állapotban, kötelességtudóan ketyeg a Greenwich-i Tengerészeti Múzeumban. A H4 viszont olyan becses darabja a gyűjteménynek, hogy csak különleges alkalmakkor indítják el.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
