Neked elmesélem – A felhőfestő

Maga vagyok a kettősség és az ellentmondás. Belül vadóc, fiús kislány voltam, kívülről viszont egyáltalán nem, csak és kizárólag szoknyát voltam hajlandó felvenni. Ez a kettősség az egész életemet végigkíséri. Balett-táncos szerettem volna lenni. A legnagyobb örömöm volt, ha hozzájuthattam valamely orosz balettelőadás felvételéhez, teljesen elbűvöltek, akárcsak a felettünk lebegő felhők. Rajongtam értük, a természetért. Mi lenne, ha felhőfestő lennék? Hanyattfeküdtem a földön, a füvön, a hintaágyon, és csak néztem a felettünk elsuhanó, halkan mozgó, fehér, habszerű felhőket. Majd rájöttem, hogy ez lehetetlen vállalkozás lenne, akárcsak a balett, mert a tánctanár közölte velem: „Alkalmatlan vagy erre a táncra!”

A szépség iránt viszont mindig is fogékony voltam. Reprodukálni akartam a természetben fellelhető sokszínűséget – ez volt az egyik alapmotivációja annak, hogy fessek. Az ecsetek egészen korán, már óvodás koromban jó „barátaim” lettek – úgy éreztem, az ujjaim közé simulnak, pont odaillenek – az óvó néni pedig mindig megengedte, hogy szabadon rajzoljak, fessek. Az óvodában tudták, hogy anyukám kirakatrendező, és talán azt gondolták, véremben van a kreativitás.

A festésre korán komoly indíttatást éreztem. Ez volt az első és talán az egyetlen dolog, amiben sikerélményt éltem át.

Egyedül kamaszkoromban ingott meg a bizalmam: „Tényleg a festés az én utam? Elég jó vagyok én ebben? Valóban van tehetségem? Méltatlan vagyok hozzá.” De azóta rendszeresen olyan emberek kerültek-kerülnek az utamba, akik megerősítenek a hitemben. 36 éves korom óta tudom biztosan, hogy ez az én utam. Mindig az motivált, hogy azt a fajta szeretetet, ami bennem van a világ iránt, kifejezzem a festés által. A megélhetés, az anyagi dolgok soha nem érdekeltek, pedig sokszor az orrom alá dörgölték mások, hogy ebből nem fogok tudni élni... de én tudtam, hogy nélküle sem. Nem tudtam elképzelni, hogy mi mást is csinálhatnék. Én ehhez értek. Sosem vágytam gazdagságra, nem lennék boldogabb, ha milliomos lennék. Annyi mindentől elestem volna, ha csak a pénz után futok. Sokszor, ha választani kellett, a rosszabbat választottam, a csúnyább almát, a nehezebb feladatot, mert azt éreztem, hogy majd jobbá, kecsegtetőbbé teszem… A tökéletlen mindig jobban vonzott. Talán mert semmi sem volt tökéletes körülöttem.

Kép

Hájas Réka

A szüleim házassága egy sorsszerű szerelem története. A környezetük nem akarta, hogy összeházasodjanak, és édesanyám is érezte, apukám nem a legjobb társ a számára, mégis szerette. Apukám jóképű, maszkulin, bohém férfi volt. Ők ketten nagyon akartak engem, vágytak a szerelmük gyümölcsére, és én nagyon hamar meg is fogantam, de rajtuk kívül kevesen akarták, hogy megszülessek. Születésem után csak négy és fél-öt évig éltünk együtt, így korán egyedül maradtam anyával, aki annak ellenére, hogy sokat szenvedett, gyötrődött, és jól ismerte apám hibáit, soha nem nevelt ellene. Megtanultam, tudni kell hibákkal együtt is szeretni.

Édesanyámat mindig is csodáltam, számomra ő egy szent. Tőle tanultam a kitartást, azt, hogy bízzak magamban, mert ez a motorja a saját életemnek, és hogy soha ne adjam fel. Próbáljam újra, és megint újra, csak valahogy másképp! (mosolyog)

Erre a tudásra később nagy szükségem lett. Az ő életén keresztül láttam, hogy egy anyában mekkora erő van, hogy mennyi mindent tud egyedül is végigcsinálni úgy, hogy közben talpig nő marad. A nőiességet is tőle tanultam, figyeltem őt, rajongtak érte a férfiak. Mindennap elegánsan indult útnak, akkor sem felejtett el egy csipet sminket feltenni az arcára és a ruhához illő cipőjét felvenni, amikor már alig állt a lábán. Kirakatrendezőként nap mint nap rengeteg emberrel találkozott, akik között volt egy nő, egy jelmeztervező, aki mindig feketében járt. Lehet, hogy gyerekként ijesztőnek kellett volna látnom, de az én szememben ő meseszép volt, igazi egyéniség. Róza ragyogó személyisége, stílusa sosem volt mesterkélt – akkor még nem is ismertem a szót, de ma már tudom, mi áradt a lényéből: az önazonosság. Ahogy cseperedtem, egyre inkább feltűnt, hogy van bennünk valami közös. Benne is megtalálható az a fajta kettősség, ami bennem is megvan.

Édesanyám nagyon stabil ember, néha idegesítő is a számomra, hogy őt nem lehet kibillenteni, míg én egy nyughatatlan természet vagyok. Rózával több ponton is hasonlóan alakult az életünk. Neki is van egy autista fia, mint nekem, akiért mindent meg akart tenni. Az autizmus minden létező aspektusát körbejárta, megpróbált annyi mindent megtudni róla, amennyit csak lehetséges. Sokat köszönhetünk neki azért, hogy mára ennyi mindent tudhatunk erről a tünetegyüttesről. Kislányként sokat voltam együtt Róza fiával, ezért mire a fiam megszületett, számomra már nem volt ismeretlen az autizmus. A Jóisten a tenyerén hordozott, felkészített.

Nekünk ő a legnagyobb csodánk: az én Janóm nem beszél, de mindent megért, és mi is mindent megértünk, amit ő szeretne közölni velünk.

Van egy nagyfokú lényeglátása, rá nagyon igaz, hogy minden és közben semmi is vagy. Egyszerre van is és nincs is rád szüksége. Itt van veled egy légtérben, de nem akar veled beszélgetni, mégis mindent tud. Van benne egy mély bölcsesség, amit a maga módján át tud adni nekünk, de ehhez idő kell és figyelem. Már egy fél fejjel nagyobb nálam (nevet), de van egy közös szeretetpillanatunk: odabújik hozzám, én pedig elénekelem neki a kedvenc dalát. Szavak nélkül beszélget velem. Tanítja a lélek nyelvét.

Kép

Hájas Réka festménye

Az én tapasztalataim szerint az autizmusban az első időszak a legnehezebb, körülbelül hatéves korig. Embert próbáló évek, ilyenkor a házasságok közül sok megy tönkre. Utána van egy nyugalmi időszak, 6-tól körülbelül 16-17 éves korig. Majd újra nehéz lesz, mert ott van egy felnőtt ember, aki nem önálló, akinek mindig szüksége lesz valakire, de te nem biztos, hogy egy idő után fizikálisan bírod majd, hogy segítsd őt. Persze ilyenkor jönnek a testvérek, a lányaim nagyon szeretik Janót. Kecskeméten létrehoztunk egy nappali foglalkoztató intézetet, amelynek a Csodabogár nevet adtuk. Ide a felnőtt autisták járhatnak. A mai napig is néha reméljük, hogy fog egyszer beszélni, de már 13 éves, egyre kevesebb rá az esély.

Mivel anyával annak idején ketten maradtunk, a pályaválasztásom és az anyagi lehetőségeink is korlátozottak voltak. Engem felvettek Szegedre egy művészeti szakgimnáziumba, de nem mentem el, mert nem tudtuk fizetni. Töréspont, szünet, életszakadás. Olyan volt, mintha egy sötét alagútban sétálgatnék, amelynek egyik oldalán sincs fény… Nem tudtam, hogy ezután hogyan lesz belőlem művészettel foglalkozó, alkotó ember. A családban többen is mondták, hogy tudhatok valamit, mert valahányszor együtt volt a nagycsalád, mindig minden gyerek körém gyűlt, engem várt. De én nem éreztem, hogy bármiféle különleges érzékem lenne a gyerekekhez. A pályaválasztásnál gondoltam először arra, hogy akár tanár is lehetnék, de előtte az én szememben csak az alkotás létezett. Mivel anyunak műhelyei voltak, nem láttam mást, csak hogy hogyan hoz létre a semmiből valami szépet. Emlékszem, volt, hogy az üzlettulajdonos teljes imidzsváltást kért, ekkor mi szabadjára engedtük a fantáziánkat – rengeteg betűtípus közül kiválasztottuk a megfelelőt, vágtunk, ragasztottunk, díszítettünk, festettünk. Anyu egy idő után engedte, hogy egyedül rendezzem be a kirakatokat. Egy időben esküvői dekorációkat is készítettünk, amiben apukám is sokat segített, volt, hogy tüdőből felfújt 600 lufit. Csodáltam érte. (mosolyog)

Végül elvégeztem a tanítóképzőt. Diplomázáskor már kristálytisztán láttam – hiszen a saját bőrömön tapasztaltam –, hogy a rajzot nem jól tanítják az iskolákban.

Rajzórán a gyerek azt érzi, hogy ő nem tud rajzolni, és elmegy az egésztől a kedve. Pedig csak máshonnan kellene megközelíteni! Fantáziája, képzelete mindenkinek van, ha pedig különösebb tehetségünk van a rajzhoz, az egy plusz adomány. Szerintem a rajzot meg lehet tanulni, a 80 százalékát az adja, hogy odateszed magad türelmesen és csinálod. Én mindig megtanítom a gyerekeknek, hogy van öt barátunk, vagyis öt alapformánk: a téglalap, a négyzet, a kör, az ovális és a háromszög. Ezek segítségével gyakorlatilag mindent meg lehet rajzolni, és a tanítványok visszajelzéséből látom, hogy ez jó út. Látásmódot mutatok, mankót adok a gyerekek kezébe. Van, hogy mindössze ennyit kérdezek: „Csilla, miért rakod a sarokba a napot, amikor a nap mindenütt ott van?” – és neki már szárnyra is kel a képzelete.

Kép

Hájas Réka festményei

Hat-hét éves kor körül megmutatom nekik, hogy az alapformákat hogyan lehet összeilleszteni – vannak olyan gyerekek, akik megelégednek azzal, amit az alapformákból ki lehet hozni, és örülnek annak, hogy meg tudnak rajzolni akár egy óriás cserebogarat is, hiszen rájönnek, hogy az tulajdonképpen nem áll másból, mint négy darab ovális forma összeillesztéséből. Míg mások, ha többet szeretnének, hozzá fogják tenni a saját történetüket… 21 éve tanítok, és a tanítás alatt annyi szeretetet kaptam vissza a gyerekektől, mint sehol máshol. Más vagyok anyaként, más tanítóként, és imádom azt a Rékát, aki az osztályteremben vagyok. (mosolyog)

Az anyaság megváltoztatta a festészetemet színeiben és látásmódjában is.

Érdekes, de ahogy a gyerekek jöttek, egyre nagyobb képeket festettem, legutóbb 2x1 méteres festményeket készítettem. Úgy érzem, hogy csak ilyen nagyban tudom megmutatni, ami most bennem van. A nőalakjaim nagyon jellegzetesek, de rendszeresen visszatérő motívumaim a lovak és a madarak is. A madarak majdnem minden képemen megjelennek, jellegzetes szereplő nálam a sárgarigó és a türkiz kismadár. Ők mindig pozitív változást hoznak az életembe.

Fekete, zöld, lila – a színek, amik a legközelebb állnak hozzám. Ruhákban viszont csakis a fekete. A ruha formája, mintája, mondanivalója feketében mutatkozik meg a legjobban. Van benne valami drámaiság, és én imádom, ha valami dramatikus, illetve ha a formákban fellelhető az archaizmus, a régiség. Úgy érzem, hogy nem jó korban élek. Az egyik legnagyobb vívódásom, hogy a mostban kell valamit alkotnom, csinálnom, hiszen nem véletlenül vagyok itt; de én legszívesebben Marie-Antoinette lennék, vagy akár korábbi korokban is élnék, például az 1400-as években. A fürdés mondjuk hiányozna, mert fürdeni nagyon szeretek. (nevet)

Otthonom meghitt, egyedi, színes, igazi kuckó, ahol négyünk szeretetközössége teljes összhangban tud létezni: a két lányom, a fiam, Janó és én.

Nekem nincs férjem, és már nem is lesz. Soha többet nem szeretnék férjhez menni, mert nem tudom úgy csinálni, ahogyan működne, rosszul meg nem akarom. (szomorúan mosolyog) Hosszú évekig voltam társfüggő, ami csak mostanra múlt el, és ahogyan most vagyok a gyerekeimmel, azt nagyon szeretem. Már nem ragaszkodom görcsösen ahhoz, hogy rám találjon az igazi…

A legnagyobb álmom most már az, hogy saját műhelyem lehessen.

Kétszer már megvalósult, de mind a kétszer elvesztettem, és ezekre a búcsúkra mély fájdalommal, önhibáztatással gondolok. Lehet, hogy ezek jelek, hogy ezt az álmot fel kellene adnom? De közben meg látom magamat a saját műhelyemben… (mosolyog)

Bár nehéz a mindennapokat levezényelni, mégsem kínkeservesen élem meg a gondokat. A Jóisten megmutatja a megoldást, és én inkább attól félek, hogy nem tudok elég hálás lenni neki. Minden napban keresem a szépet, a jót – ezt az egyszerű életszemléletet és a kitartást szeretném átadni a gyerekeimnek. Megszállottnak kell lenni. A tanítványaimnak is szoktam mondani: „Ha tényleg rajzolni akarsz, akard nagyon, tarts ki, dolgozz szorgalommal, és ha ez a te utad, ki fog nyílni előtted az összes kapu!”