„Sokkal jobb író vagyok anyaként” – Csetelés Szabó Borival két szoptatás között irodalomról és szabadságról, egy kis nutellával

Ismerős szitu, ezért csak annyit pötyögök be: „Szurkolok, hogy uralkodni tudj a helyzeten és magadon.” Aznapra elvesztettem, de másnap csilingel a Messenger: „Gabi elaludt!  Jöhet a kérdés.” „Azt gondoltam, három nagy gyerek mellé egy baba, igazi jutalomjáték…” A válasz nagyon gyorsan érkezik: „Bocs, ennyi volt a szabadidőm, máris bőg. Ma már három percet aludt.” Nincs bennem csalódottság, pont így képzeltem ezt az interjút. Aztán Gabi mégis megszánja a Szabó Bori-rajongókat, folytathatjuk, majdnem a következő szoptatásig.

– Jutalomjáték, hát persze! Nagyon aranyos baba, és vissza is él ezzel. Öten ugrálunk körülötte. A férjem szerint túlbabázzuk, és majd azt hiszi, ilyen az élet.

– A nagyoknak ez nemcsak egy kis babázás, fontos tapasztalat lehet, hogy látják, őket is így babusgattátok.
– Igen, sokszor elő is hozom a régi történeteket róluk, ők meg a fényképalbumokat, megnézik, hasonlít-e rájuk a baba.

– Egy interjúban elmesélted, hogy otthon sokat beszélgettek az olvasmányélményeitekről, még a gyerekeitek barátaival is. A te regényedről is esett szó?
– Sőt, az alkotási folyamatban is benne voltak, minden fejezetet felolvastam…

– Előfordult, hogy ki is szavaztak valamit?
– Olyan is volt, máskor pedig a logikátlanságokra mutattak rá, főleg Baska, aki egyidős a szereplőimmel. Klári meg lelkesedett, ami nem hagyta, hogy elmenjen a kedvem az írástól. Szerettem volna a szülés előtt befejezni ezt a másik szülést. Minél inkább a vége felé tartottam, annál jobban lelassultam, akkor már maga az anyag a főnök, a saját szabályai szerint követeli a befejezést, én alig jutok szóhoz.

– Pedig sokszor nem könnyű frappánsan befejezni egy sztorit, ha az szatíra…
– Igaz, bár én színházi író vagyok eredetileg, szerkezetben gondolkodom, pontosan tudtam a legelején is, mi lesz a vége. Csak a hogyan volt a lényeg, hogy olyan jó is legyen, ahogy elképzelem.

– Azt a dramaturgiai pillanatot is előre eltervezted, hogy a hősök visszaszületnek a valóságba? Eléggé hasonlít arra, ami akkor már kismamaként is várt rád.
– Igen, ez az ötlet tényleg közben jött, biztosan nem egészen függetlenül a helyzetemtől. (Nem helyes, de most is éppen nutellát eszem nagykanállal... hej, ez a szoptatás!)

– A regényed gyerekszereplői nagyon kritikusak a szüleikkel, a felnőttekkel szemben. Nem emlékszem, hogy a mi gyerekkorunkban ennyire szarkasztikusan láttuk volna a szüleinket. Ez a szabóboris szemüveg miatt van, vagy ilyenek a XXI. század gyerekei?

– Ez a könyv nem is annyira az ifjúsági regények szabályait, világát idézi meg. Inkább a szatirikus regényét – ha létezik ilyen műfaj.

Mikszáth Új Zrínyiásza, vagy Szabó Dezső Feltámadás Makucskán című kisregénye volt a fejemben. De azért Roald Dahl is, akinél betegesebb (és jobb) ifjúsági szerző kevés van. Eleve szeretek kibújni a gyerek vagy ifjúsági címszavak alól.

– Komolyabban vesszük ma a gyerekeket? Hiszen feltételezzük, hogy értik a szatírát.
– Miközben butábbnak is nézzük őket, mint régen! Gondolj bele, a ’80-as években még Macskafogó készült nekik! Ma nagyon finomkodva írunk: védjük a belső világukat, legyünk píszík, legyünk óvatosak. És szerintem az sem baj, ha kikacsintunk a felnőttekre.

– Minden jó, ami nem csak egy korosztálynak szól, hisz az életünkben sem egy korosztály játszik.
– Pontosan. De ugyanakkor komolyan veszem a gyerekszereplőket. És azt se felejtsük el, hogy a gyerekek is olvasnak (sajnos) kommenteket, hallanak politikai vitákat a családjukban vagy az utcán. Nem árt, ha ezekre reflektál egy nekik szóló könyv.

Gabi megint társaságot kíván, ezek szerint a másik négy dajka pillanatnyilag nem áll rendelkezésre. Félóra szünet következik. Egy újszülött altatása kreatív energiákat igényel. Még nem hatja meg az esti mese…

– Gabinak elolvasod majd Petőfi János vitézét, mielőtt a tananyagban találkozna vele (ha még benne lesz)?
– Nekem is ezt olvasta apukám, kétéves koromban tudtam kívülről az egészet.

Nekem a János vitéz az anyanyelvem. Így már nehéz is megítélni, jó-e vagy rossz, olyan mélyen van.

Neki is fogom olvasni, hacsak ki nem veszik a kezemből a nagyok, hogy ők olvassák. Esetleg a diafilmet is levetítem.

Kép

Szabó Borbála és Nényei Pál - Kép: Páczai Tamás

– Az ötödikesek már a verselését vizsgálják, népmesei elemeket keresnek benne, már nem is mese számukra.
– Nem is minden mese benne. Az elején sok a realisztikus elem, az én kedvenceim a mostohás meg a faluban játszódó részek voltak, ez falusi realizmus. Valódi emberi kapcsolatok, tragédiák.

– Változott benned a János vitéz az évek alatt?
– Ma már – vagy amikor a gyerekeimnek olvasónaplót kellett írni belőle – bizonytalan vagyok, mennyit ér ez a mű... Érdemes-e olvastatni? Igazából erre is kerestem a választ a könyvemben. Egy jó könyv (már ha az...) mindig inkább egy jó kérdésből indul, mintsem válaszból. Nem is volt válaszom, csak a végére kezdtem sejteni valamit.

– Saját magadon kívül kinek teszed föl a kérdést, hogy érdemes-e olvastatni? Ha a regénybeli pedagógusokon és irodalomkedvelőkön múlik, borítékolható a válasz.
– Igen, ők nem tökéletesek. De van egy-két jófej, például Niki néni, az osztályfőnök, az „irodalomológus” tudós.

– Pedig a buzgó pedagógusok még a kortárs írónőket is meghívják az iskolába.
– Nem is egyet, engem és Berg Judit barátnőmet is. Szeretem magamat beleírni a művekbe, posztmodern nő vagyok.

– Szóval mindenki ki-be járkál regényből tündérmesébe és vissza, valóságból regénybe. A játékosság, az utalások, az egymásra épülő történetek – ez hiányzik az irodalomoktatásból?

– A könnyedség, játékosság biztos jót tennie az olvasónaplós komolykodás helyett. Az irodalom inkább játék, mint véres-verejtékes kötelesség.

– Nőként és íróként mindig is két ligában játszottál egyszerre. Ahogy írtad az elején, a pasiknak apaként is megmarad a régi élete. De a könyvedben a kedvenc poénom a Pár jogot vissza a férfiaknak is Párt…
– Hát igen... kicsit irigylem a férjemet, aki bejár dolgozni, és este meg babázhat. Viszont nem ő szült és nem ő szoptat, outsider, ez sem lehet könnyű. Sosem vált szét az életemben az író és a nő vagy az anya, és szerintem sokkal jobb író vagyok anyaként, mint előtte: három-, négyszeresére tágult a világ. Most, a gyermekágyi időszakban jó érzés, hogy valamit a szakmában is befejeztem, mert jelenleg úgy érzem, soha többé semmit nem fogok tudni a baba mellett megcsinálni... még egy mosás berakása is komoly feladat.

– A nasizás mellett mi segít? Olvasnivalóban is van nutellád?
– Rendszeresen eszem skandináv krimiket, de mint a csokinál, utána is lelkiismeret-furdalásom van, és nem is lakom jól velük.

– És mivel laktál jól utoljára?
– Gion Nándor Latroknak is játszott tetralógiájának első kötetét olvastam. Nagyon jó! Ajjaj, mocorog a kis rabszolgatartóm! Hívja a tejrabszolgát. De még egy kérdés jöhet.

– Szabadnak érzed magad? Emberként, anyaként, íróként?

– Nem, állandó szabadságharcot vívok minden területen. Úgy látszik, engem ez mozgat.

Anyaként az időért és önmagamért: hogy én is számítsak magamnak, ne csak ők. Emberként a félelmeim ellen. Íróként meg hogy elfogadjanak: a közönség (ez menni szokott) és a szakma (ez egyáltalán nem, talán ezért nem is kéne többet harcolni).

– Mit jelent az, hogy számíts magadnak?
– Fontos, hogy sportoljak, szórakozzak felnőttekkel, egyek egy jót, kényeztessem magam, mint egy szülő a gyerekét.

– Másmilyen anya vagy ma, mint korábban?
– Nem nagyon, megint 23 évesnek érzem magam, szép fiatalnak és kicsit hülyécskének.

– Szóval, ebből is lesz akkor egy szatirikus vagy legalábbis ironikus könyv?
– Tervezek egy anatómiailag pontos, terhességről szóló mesekönyvet.

– Szuper, kérlek, minél előbb, mert további unokákra számítok, és jó lenne már valami olvasnivaló a Sehány éves kislány mellé.
– A minél előbb most nekem nem teljesíthető parancs, csak ha tejleadásról van szó!