A New York-i magyarok nem feledik, honnan jöttek – beszélgetés Ujlaki Ádámmal, a Körösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasával

– Mi vonzott igazán a Kőrösi Csoma Sándor Programba?
– A programon belül – amelynek csak alsó korhatára van: 20 év – 29 országba lehet ösztöndíjasként eljutni. A cél a kint élő magyar közösségeket valamilyen módon közelebb hozni a hazai kultúrához, a magyar identitásuk megerősítése, megtartása érdekében. A legnagyobb lökést egy korábbi Los Angeles-i utam adta, amikor egy gyerekkori barátomat látogattam meg, aki ebben a programban jutott ki a barátnőjével néptáncot oktatni. Nagyon jó tapasztalatokról számoltak be. A másik, hogy mielőtt pályáztam volna, életvitelszerűen egyáltalán nem éltem még külföldön, és vonzott, hogy kilépjek a komfortzónámból. Úgy ráadásul, hogy mégiscsak azt csinálhatom – a magyar népi kultúrát terjeszthetem –, amit szeretek. Persze nemcsak ezen a területen lehet pályázni. Mindenkit szeretettel várnak a programban, aki kiemelkedő és a magyar diaszpóra számára hasznosítható szakmai felkészültséggel rendelkezik. A népi kultúra képviselői, cserkészek, egyházi ösztöndíjasok mellett tanárok is sokan jutnak ki például a magyar nyelv oktatását segíteni. Az USA-ban élőknél az iskoláik, a munkájuk miatt sokszor háttérbe szorul a magyar beszéd és írás.

– A népi kultúra népszerűsítésén belül milyen feladataid voltak?     
– A New York-i Magyar Házban teljesítettem szolgálatot: néptáncot oktattam, rendezvényeket szerveztem, és akadtak adminisztratív teendők is. A programban mindenkinek megvan a mentora, nekem Nagy Ildikó, a Magyar Ház menedzsere volt az. Ketten dolgoztunk együtt, pár lelkes önkéntes támogatásával.

Sikeresen szerveztünk nemcsak néptánchoz köthető programokat, hanem kortárs művészek kiállítását, filmklubot, népzenei koncerteket is. Elismert tánctanárokat vittünk ki, akikkel egyébként nem találkozhattak volna a helyiek.

Minden nemzeti ünnepet, megemlékezést megtartottunk, amit Magyarországon is szokás. Fontos volt az utánpótlásnevelés is: az Arany János Magyar Óvoda és Iskolában helyi tanárok oktatják a gyerekeket, mi ott is néptáncórákat tartottunk. Ebben az intézményben hétvégenként bő négy órákat töltenek a diákok – órarend szerint magyar kötődésű tantárgyakkal, kézműveskedéssel. Minden korosztályhoz igyekeztünk változatosan szólni.

– Mennyire éreztétek a fogadókészséget ezekre az ismeretekre?
– Sok esetben jobban megbecsülték a tanultakat, mint itthon szokás. A gyerekeket, akik már az Egyesült Államokban születtek, persze rá kell vezetni, hiszen ők az amerikai kultúrát látják testközelből, a legtöbb felnőttnek pedig más nációból van párja, vannak barátai. Többen viszont gyerekként vagy fiatalon kerültek ki – akár az anyaországból, akár például Erdélyből –, ők még ragaszkodóbbak. Sok család szeretné, ha a gyermekeik minél többet tudnának az eredeti hazájukról.

Kép: Ujlaki Ádám

– Minden rendezvényt a már említett Magyar Házban tartottatok?
– A Magyar Ház New York belvárosában, a Central Parktól néhány tömbnyire, az East Side-on helyezkedik el. Nagy rendezvényterme van, az eseményeink főleg ebben kaptak helyet. Jó kapcsolatot alakítottunk ki a főkonzulátussal is, náluk is megrendeztünk néhány eseményt, valamint kültéri ünneplést is tartottunk például október 23-án.

– Mekkora számban jelentek meg vendégek a rendezvényeiteken?
– Ez a rendezvények fajtájától függően változott. Például minden ősszel van New Yorkban egy Magyar Örökség Fesztivál nevű, közel háromnapos forgatag koncertekkel, vásárokkal. Ezen több százan megfordultak, de egy-egy koncertre is eljött 150–200 fő. A körülbelül egyórányira fekvő New Brunswickból és környékéről is sokan jöttek, ott is jelentős számú magyar közösség él, akikkel szintén nagyon jó kapcsolatot ápolunk.

Egyébként is jellemző, hogy a magyarok többsége kint lakik az agglomerációban, ők elég nagy áldozatot hoztak – akár másfél-két órát is utaztak egy irányba –, csak hogy minden programunkon ott lehessenek.

– Bő fél évig simán ment minden, majd beütött a járvány. Hogyan élted, éltétek meg?
– „Európából” már két-három héttel az amerikai kirobbanás előtt jöttek a baljós hírek. Amikor elérte New Yorkot, az utcáról eltűntek az emberek, a boltból a kézfertőtlenítők és a C-vitamin, de minden mást azért meg tudtunk venni. A híreket mi is a médiából követtük, személyes élményünk szerencsére nem volt a vírussal. Ugyanakkor csapást jelentett, mert a közösségi terekkel együtt a Magyar Házat is bezárták, minden oktatás, rendezvény elmaradt. Átálltunk az online tartalmak szervezésére, az iskolát is online folytathatták a gyerekek. Zoomon keresztül tartottam a néptáncórákat, próbáltuk ebből is kihozni a maximumot. Kezdetben azt sem tudtuk, milyenek lesznek a hazajutási lehetőségeink, és köztudott, hogy az USA-ban az orvosi ellátás sem két forint, a biztosítás nem biztos, hogy mindent fedezett volna. Ezek valamilyen szinten aggasztottak, de végül minden rendben ment, kitöltöttem a kilenc hónapot.

– Milyen típusú magyarokat ismertél meg a kintiek személyében?
– Mindenki nagyon kedves és nyitott volt, a beilleszkedésem zökkenőmentesen ment. Alapjában véve derűsebbek az emberek, mint itthon.

Ami a legnehezebb számukra, az a távolság a Magyarországon, illetve a Kárpát-medencében élő szeretteiktől, akikkel a legtöbben egy évben legfeljebb egyszer találkoznak. Amúgy minden, ami a magyaros élethez kell, megkapható ott is, még magyar hentes is van.

Új ismeretségeket kialakítani viszont nem egyszerű azoknak, akik nem beszélik elég jól az angolt, vagy napi 10–12 óra kétkezi munkát végeznek, hiszen alig jut idejük másra. Ők épp ezért a magyar közösséghez húznak. Ezért is kiváltságos dolog az, hogy létezik egy olyan hely, ahol a magyarok közösen tölthetnek minőségi időt egymással. Ez New Yorkban a Magyar Ház. Persze egy fokkal könnyebb a helyzete azoknak, akik mondjuk kint is jártak egyetemre, ezt onnan tudom, hogy könyvelő, rákkutató orvos is látogatta a rendezvényeinket.

Kép: Ujlaki Ádám

– Amerikaiakkal is kapcsolatba kerültél?
– New Yorkban speciális tapasztalat, hogy a magyar közösségbe csoportonként öt-hat külföldi, Magyarországhoz semmilyen kötődéssel nem bíró helyi is eljár. Őket érte valamikor egy hatás az életükben – betévedtek például egy táncházba –, amelynek a hatására beleszerettek a magyar kultúra valamelyik ágába. Lehet, hogy ők nem is beszélnek magyarul, de aktív tagjai a közösségnek.

– Mit adott neked ez a kilenc hónap, mi volt a legnagyobb sikerélményed?
– Az, hogy sikeresen elvégeztem a rám bízott feladatot: olyan tudást és szemléletmódot tudtam átadni, amely segítheti a helyi magyarokat – több ezer kilométerről is – közelebb kerülni az anyaországhoz. Véleményem szerint minden külföldi magyar ház, szervezet jó példát mutat a magyarság fenntartásában. Igyekeztem a feladataimat legjobb tudásom szerint, úgy végezni, hogy az utánam jövő ösztöndíjasok is sikerrel munkálkodhassanak majd a közösségért. Láttam a táncpróbák, a megrendezett programok után az őszinte jókedvet az arcokon, és az is jóleső érzéssel töltött el, hogy mindig vissza is tértek ugyanazok az emberek.

Öröm volt megtapasztalni, mennyire nem szeretnék elfeledni, honnan jöttek.

És persze az is a program hozadéka, hogy rengeteg jó barátot, ismerőst szereztem, a kapcsolatok egy életre szólnak. Ez egy win-win helyzet, amelyben az ösztöndíjas is gazdagodik, és a fogadó fél is friss tudást, új színt kap az életébe.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők.