Hogyan tegyük zöldebbé az irodalomórát?

Aztán mégis elkezdtem próbálkozni. A lehetetlennek tűnő kihívások inspirálnak leginkább. Például az, hogy a gyerekeket az anyanyelvükre nem csoportbontásban kell tanítanunk, mint az idegen nyelvet, miközben a világról szerzett ismereteiket, nyelvi készségeiket, képességeiket a magyarra építve tudják csak bővíteni, fejleszteni.

Talán erőltetettnek tűnik a feladat, amikor a lírai műfajokat tanulva azt a szorgalmit kapták a diákok kilencedikben, hogy írjanak ódát vagy elégiát a bolygóról. Hatvanból két embert mozgatott meg a kérdés, de egyikük alkotása bekerült az iskolaújságba, és így rögtön aktualizálta a problémát. Érdemes volt egy vers miatt ennyit agyalni ezen az elég szájbarágós feladaton, ahol csak dicsérni és siratni lehet Földünket? Hát persze! A vers, az abban lévő sok-sok kérdés hirtelen mindenkié, egy egész közösségé lett, bekerült a diákközbeszédbe.

Te verset írattál a klímaváltozásról? Miért éppen arról? – kérdezte egy-egy meglepett kolléga, én meg magyarázkodtam, hogy az irodalom nem egy halott dolog, hanem az élet része, és teljesen alkalmas a globális problémák megvitatására.

Ne várjunk csak a biológia- és földrajztanárokra, mint ahogy a szövegértést sem kizárólag a magyartanár fejleszti, hanem minden pedagógus!

De mutatom a verset, hogy mindenki maga döntse el, mennyire volt termékeny a feladat.

Így gondolkodik az elégia keretei között egy tizennégy éves lány a bolygónkról. Meglepő? Egyedi? Sekélyes? Mindenki döntse el maga! De a vers születése bebizonyította, hogy az irodalom alkalmas a jelen közéleti problémáinak megjelenítésére, és nem valami szöveggyűjteménybe zárt magolnivaló.

Kép

Kép: Freepik

Hogyan lehetnék kevésbé didaktikus, miközben a környezettudatosságról szólaltatom meg a gyerekeket? – tettem fel magamnak a kérdést, mert én is éreztem, hogy beszippantott a klímadivat, holott fontos lenne a bolygó jövőjéről (ahogy vallásos iskolánkban mondják: a teremtésvédelemről) beszélni.

Teremtésvédelem. Tetszik ez a szó, már azért is, mert nem az az előtagja, hogy klíma. Amit sokat használunk, az megszokottá válik, elkopik az éle, közönyössé válhatunk iránta.

Valahogy úgy lenne érdemes beszélni róla, hogy nem is tudjuk, miről van szó: érintőlegesen, mégis a mindennapok részeként. És akkor jött az ötlet, amikor egy-egy osztályban olyan verset tanítottam, ami a kerttel, a természettel foglalkozik. Ki szeretne kertes házat? – tettem föl a kérdést, és nem meglepő módon mindkét évfolyamban száz százalék választotta a vidéki életet sok-sok zöld területtel. Akkor tervezzük meg kertjeinket! – szólt a bevezető feladat, amiből szinte külön óra lett. A tervek bemutatása, megvitatása során én is nagyon otthon éreztem magam, hiszen nekem is van kertem, egy gyümölcsös és egy veteményes, ráadásul földműves családból származom, így a maga természetességével folytattam a kertművelést, amikor újra falura költözhettünk.

Meglepő volt, hogy a diákok milyen aprólékosan gondolkodnak az őket körülvevő környezetről. A legtöbben két részre osztották a házuk körüli zöld területet: az egyik volt a haszonnövényeké, a másik pedig a rekreáció színhelye. Néha egymás mellé került, sőt egymásba fonódott a két rész (a gyümölcsös közepén állt egy kis pihenő rész), de sokan már azzal is tisztában voltak, milyen fa- és virágfajták, milyen növények kerülnének a kertbe. Majd kerestünk fotókat arra az esetre is, ha jövendőbeli életük mégis a városhoz kötné őket.

Közösségi kertek sorát tekintettük át, közösen lepődtünk meg, hogy a kert nem hely, hanem szándék.

Bárhol megteremthető, és ha mindenkiben kialakul ez a szándék, akkor beszélnünk sem kell olyan témáról, mint a klímaváltozás, miközben éppen annak megoldásán, megfékezésén dolgozunk. (Még akkor is, ha az ENSZ szerint már visszafordíthatatlan.)

Az irodalomban ott lappang és ott kiált a környezetünkről szóló beszéd lehetősége. Voltaire Candide-jának is az a csattanója, sőt imperatívusza, hogy műveljük kertjeinket. De akár Berzsenyi Dániel A közelítő tél című verse is olvasható a kertet középpontba helyezve. Az ökotudatosság mint szemlélet így is alkalmazható az irodalomban, csak az olvasón és a tanáron múlik, enged-e a kísértésnek, és csatlakozik-e a szélmalomharchoz, amelyet a természettudományos tárgyakat tanítók már évtizedek óta folytatnak az oktatásban.