Nyomozás Tiziano és Leonardo műhelyében
„A restaurátor nem javít ki minden hiányt, elveszett művészi minőséget ugyanis nem lehet pótolni” – állítja Szentkirályi Miklós Béla. A Szépművészeti Múzeum Munkácsy-díjas főrestaurátora több gótikus szárnyasoltárt is helyreállított, de restaurált Tiziano-festményt és Leonardo műhelyében készült Madonna-képet is. Az ő nevéhez köthető Munkácsy Krisztus-trilógiájának helyrehozása. A Golgota idén januárban hárommilliárd forintért került a magyar állam tulajdonába. Beszélgetésünkből kiderül: a restaurátor munkája legalább olyan izgalmas, mint egy bűnügyi helyszínelőé. Az átfestések, szennyeződések, fedőlakkok rétegei alól sokszor remekműveket szabadítanak ki.
– Második nevét, a Bélát anyai nagyapja, Bethlen Béla után kapta, aki a visszatért Észak-Erdély kormánybiztosa volt?
– Vagy Szentkirályi Béla után. Apai nagyapám keresztneve is Béla volt.
– Bethlen Béla visszaemlékezéseinek torzítatlan változata a nyáron látott napvilágot nyomtatásban a Szépmíves Kiadónál. Hogyan emlékszik a nagyapjára?
– Visszaemlékezéseinek új kiadása egy az egyben olyan, ahogyan ő azt megírta. Romsics Ignác 1989-ben jelentette meg a visszaemlékezések keresztmetszetét, ami igazi hőstettnek számított a rendszerváltás évében, még ha kicsit finomítottak is rajta. A kötetbe belekerült három olyan fénykép is, amit gyerekkoromban én készítettem. Ócska, egyszoba-konyhás, kidőlt-bedőlt házacskában laktak akkoriban a nagyszüleim Kolozsváron, elég sokáig. 1967-68 körül történt, hogy összegyűlt itt a család, és megengedték, hogy én fényképezzek. 16-17 éves lehettem akkoriban. Ha jól emlékszem, a nagyapám két évig írta a visszaemlékezéseit, aminek az „Észak-Erdély kormánybiztosa voltam” címet adta. Négy- vagy öt rétegben, indigó között írt, és alig van benne javítás, jól átgondolta, hogy mit akar elmondani. Abban az időben írógépet is csak engedéllyel lehetett használni, ezért írt kézzel. Levéltárban kutatott hozzá, és persze a levéltárosoknak jelenteniük kellett, hogy milyen iratok iránt érdeklődött… Az egyes részleteket aztán öt-hat helyre is eljuttatta, ahol azokat legépelték neki. Egyik példányát a nagynéném őrizte, ez jutott el annakidején Romsics Ignáchoz.
– Kalandos történet, történelem részese volt tehát gyerekként. Kalandos volt az az út is, ami odáig vezette, hogy festő, majd festőrestaurátor legyen. Még az autószerelést is kitanulta, jól tudom?
– Ez volt az élet iskolája. De abban is van valami, hogy teher alatt nő a pálma. Amikor elvégeztem a gimnázium második osztályát, kezdődött a Ceauşescu-éra, és félreállítottak a szocializmus útjából mindenkit.
Marosvásárhelyen abban az évben három új helyen is indult szakmunkás-képzés, annyi gyereket tanácsoltak el a gimnáziumokból. És még oda is kellett protekció!
A szakiskola után az autójavító vállalathoz kerültem, ahol teherautókat szervizeltek. Nagyon kemény munka volt a sok roncsból kikalapálni valamit. Összesen hat és fél évet dolgoztam a járműjavítóban. Hattól kettőig tartott a munkaidő, aztán hazabicikliztem, valamit tanultam, és a dolgozók iskolájában készültem az érettségire. A precíziós részlegen, ahol aztán dolgoztam, támogatták a tanulmányaimat. Kiderült, hogy a csoportvezető tulajdonképpen egy kétdiplomás jogász, csak éppen osztályellenség.
– Jó társaságba került tehát.
– Olyannyira, hogy a szakmunkásképzőben három-négy egyetemi tanár is oktatott minket: a félretett tanár a félretett diákot. Olyasmiket tanultunk, amit a rendes gimnáziumban nem.
– Ez nagyon jól leírja azt a kort, és azt is, hogy a Gondviselés hogyan tud görbe utakon is egyenesen írni!
– A sorsnak abszurd humora van. Ki sem lehetne találni olyan fordulatokat, mint amilyeneket az élet produkált.
Szóval, a munka tartott hattól kettőig, az iskola este hattól tízig, a közbeeső időben pedig hetente háromszor rajzszakkörre jártam. Itt olyan művészek tanítottak, akik a nappali tagozatos gimnáziumokban is oktattak. Volt köztük román is, magyar is – mind segítettek. Szinte rám parancsoltak: tessék dolgozni, csinálni, csinálni! Azok a diáktársaim, akikkel együtt kezdtem a gimnáziumot, akkor végeztek a Kolozsvári Képzőművészeti Egyetemen, amikor oda én bekerülhettem. Körülbelül hat évet vesztettem, de utolértük egymást!
– Megütötte a fülemet, hogy azt mondta: a járműjavítóban roncsokat kellett kikalapálnia. Restaurátorként is valami hasonlót csinált, nem? Roncsokat hozott helyre annak ellenére, hogy eredetileg modern festészetet tanult.
– Megismerni egy életformát annak roncsain keresztül nagyon izgalmas. Azok a családok – az enyémmel együtt –, akik a két világháború között éltek, a háború alatt és után majdnem mindenüket elveszítették. És ami megmaradt, az is roncs volt.
Többekben is megfogalmazódott az igény: javítsuk meg, hozzuk helyre ezeket a megrongálódott szobrokat, képeket! – így kezdődött a megismerkedésem a régi tárgyakkal. Sok olyan festménnyel találkoztam, amelyet a kitelepítéskor elloptak, aztán a család valahogy rálelt az ócskapiacon és visszavásárolta.
Akkoriban került a kezembe Szőnyi Istvántól „A képzőművészet iskolája”, amely bemutatta a restaurálás alapelveit, és utána is olvasgattam, de még mindig azt hittem, hogy a festőművészetben fogok nagyot alkotni. Eleinte, amikor restauráltam, azt hittem, csak javítok. A kolozsvári egyetem utolsó évében pedig, amikor már csak a diplomamunka védése lett volna hátra, eljöttem Romániából. Megnősültem, és feleségemmel, Lőrincze Zsuzsával úgy döntöttünk: ha már Magyarországon kell befejeznem az egyetemet, Budapesten visszairatkozom a Képzőművészeti Egyetem restaurátor szakára, harmadévre. 1977-ben végeztem mint festő-restaurátor.
– Mondhatjuk, hogy jókor volt jó helyen? Hiszen akkoriban történt, hogy a Szépművészetiből átkerült a Várba, a Nemzeti Galériába a régi magyar gyűjtemény – köztük a szárnyasoltárok. A sok zavarba ejtő szentképpel a rendszer egészen addig nem tudott mit kezdeni.
– Az 1957-ben szovjet mintára létrehozott Nemzeti Galériában végre helyet kapott az 1200–1800 közötti időszak, a középkori és az újkori gyűjtemény is. Előtte ugyanis úgy tettek, mintha nem is lett volna művészet a Kárpát-medencében, mert a rendszer a szakrális műtárgyakkal nem tudott mit kezdeni. Itt kezdődött a restaurátori pályafutásom még diákként, részmunkaidőben. Ilyen kiállítás nem volt korábban, mindent nekünk kellett kitalálnunk. Jártuk a Felvidéket és Erdélyt, és felkutattuk a szárnyasoltárokat, amikből a megcsonkított Magyarország területén – részben a törökök miatt – elég kevés maradt. Egyetlen egyről tudunk igazából, azt is csak húsz évvel ezelőtt fedeztük fel Jákon. A kiállításokat többnyire belsőépítészek állították össze, akik össze-vissza csavarozták az oltárokat, hogy fel ne boruljanak. Ekkor vettem hasznát a korábbi szakmámnak: vasszerkezetekkel oldottam meg, hogy az oltár-installációk megálljanak a lábukon.
– „Gránátalma a szárnyasoltáron” című könyvében rávilágít egy komoly dilemmára: arra, hogy a restaurátor nem javít ki mindent, hanem olykor otthagyja a hiányt – mert az elveszett művészi értéket nem lehet pótolni. Ez sok vitás helyzetet szül, nem?
– Hiszen mit is lehet restaurálni? Azt, ami megvan. Általában az esztétikai helyreállítást mondják restaurálásnak, de ehhez tartozik egy konzerválási feladat is, hiszen a hordozóanyagot is meg kell őrizni.
Két szakmai tábor harcol egymással: az egyik azt tartja szem előtt, hogy milyennek kellene lennie az adott a tárgynak restaurálás után, a másik pedig azt nézi, hogy mi maradt meg az eredeti tárgyból, és innen közelíti meg a feladatot.
Nagy kérdés, hogy melyik periódust akarjuk bemutatni, és melyiket áldozzuk fel. Jön egy vizesedés, egy gombafertőzés, és a műtárgy szép lassan elfogy. Melyik az az állapot, amelyikben még többet jelent a hiányos tárgy, mintha kiegészítenénk?
– Hiszen, ha kiegészítenek egy festményt, az már többé nem az eredeti, ugye?
– Igaz az ókori mondás: „ha ketten csinálnak valamit, az nem lesz ugyanaz”. A restaurátorok a visszafordíthatóság elvét alkalmazzák: azt, amit mi hozzáteszünk, könnyen vissza lehet bontani. Gyengébb anyaggal dolgozunk az eredetinél. Ugyanakkor minden beavatkozást, aminek célja a jó állapot megőrzése és az eredeti érték hiteles bemutatása, az eredetihez közelítő színvonalon kell megoldani.
Fontos, hogy a restaurátor munkája háttérben maradjon, ne módosítsa kedvezőtlenül a tárgyat, a fókuszt megtartsuk az eredeti alkotáson.
– Az ön szakmájában nem elég az elméleti ismeret, kell a mesterségbeli tudás is. Kiváló festőnek is kell lennie annak, aki egy remekműhöz hozzányúl.
– Ez napi problémát jelent számomra is, aki legalább negyven éve dolgozok restaurátorként. Sokszor kísérleteznem kell, hogy melyik eljárással tudom elérni a legjobb eredményt. Volt olyan festményt, amelyikről háromszor is letöröltem a retust, mert nem tetszett. Veszélyes, ha a restaurátor átalakítja a tárgyat, mert elvész a lényeg: az, amiért korábban szerettük. Akkor jó a kiegészítés, ha az arányosság, az egyensúly helyreáll, és ezt az egyensúlyt mindig a műtárgy diktálja.
– Nagy bátorság kellhet ahhoz, hogy az ember hozzányúljon például egy Tizianóhoz, még akkor is, ha kezdetben nem is lehet biztos abban, hogy a keze alá kerülő kép valóban az ő műve…
– Nagy bátorság kell ahhoz is, hogy az orvos nekilásson egy operációnak! Amit Tiziano csinált, az a szó szoros értelmében vett festészet: nem megrajzolta és kifestette a vásznat, hanem hatalmas erővel és lendülettel tette a helyére a formákat. Megkomponálta a festményt, és itt-ott jeleket tett, általában fehérrel. Így jelölte az épülettagolásokat, így alakította át Szent Pál ruháját is azon a bizonyos képen, amely 2005-ben bukkant fel a Nagyházi Galéria aukcióján, és amely most már a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításán látható. Tátrai Vilmos művészettörténész, az itáliai reneszánsz festészet legnagyobb ismerője és Lengyel László művészettörténész voltak azok, akik közel egy évnyi kutatómunkával visszavezették a festményt 1640-ig. Megtalálták a festő modelljét is a megrendelő modenai herceg személyében. Francesco’d Este, aki korábban a pápai államot fosztogatta, maga is végigjárta a megtérés damaszkuszi útját. A Szépművészeti Múzeum jó ideig úgy védte ezt a képet, mint velencei festő művét a XVI. század elejéről.
Sokáig nem merték kimondani, hogy Tizianóé. A restaurátorra hárult a feladat, hogy az egyezést a leírásokkal és Tiziano sajátkezűségét bizonyítsa.
Én a kutatómunkával párhuzamosan végeztem a restaurátori feladatokat. A röntgenfelvételek árulkodtak az alkotói folyamatról: kiderült, hogy például Szent Pál ruháját többször is átalakította a mester. Ez a felfedezés perdöntőnek számított.
– Az ön munkája olyan izgalmas, mint egy helyszínelőé! Hiszen olvasnia kell a legapróbb jelekből is: érteni kell, hogy mit jelent egy kékesen felsejlő háttér, mit jelent a barátszegfű vagy a kakasmandinkó szerepeltetése egy reneszánsz képen…
– Ez nyomozás, valóban. A kisebbik fiam kertészmérnök, őt kérdtem meg, hogy segítsen beazonosítani a növényeket például a Pálffy-hagyatékból származó Madonna-képen, amely Leonardo da Vinci műhelyében készült. A tájképi háttér klasszikus módon, olajjal festett, míg a figurákat alárajzolták. A Madonna kék köpenye lazurittal, enyves festékkel lett kiszínezve, de szerepel a képen tojástempera is. A következtetést viszont, hogy mindez mit jelent, már a művészettörténészeknek kell levonniuk. Közel járunk ahhoz, hogy megnevezzük a szerzőt.
– Mondhatjuk, hogy legnagyobb munkája Munkácsy Krisztus-trilógiája? Méreteit tekintve mindenképpen… és talán abban a tekintetben is, hogy tíz évet áldozott erre a munkára az életéből. A háromból kettő nagyon rossz állapotban került önhöz.
– A Krisztus Pilátus előtt és a Golgota a philadelphiai kereskedő, John Wanamaker tulajdonába került. A ház, ahol a két képet tartotta, 1907-ben leégett, és ezt a két hatalmas képet keretéből kivágva kimenekítették az égő házból, kivonszolták a szabadba, a hóra… Akkori tudás szerint helyrehozták 1911-ben, aztán évente egyszer, húsvétkor kiállították Philadelphiában – hurcolták tehát oda-vissza ezeket a 31–36 négyzetméteres alkotásokat. Itt-ott javítgatták, új húzószélet csináltak neki – ezért mondom, hogy elhasználták.
1995-ben lehetett a világon először együtt látni a három Munkácsy-festményt Debrecenben, a Déri Múzeumban. Ekkor vált ismét világhírűvé.
– Hogyan viszonyul ahhoz a tényhez, hogy az állam az idén 3 milliárd forintért vásárolta meg a Golgotát? Ma már ebben a műben az ön munkája is benne van. Abban az állapotban viszont, ahogy a kép Magyarországra került, ennek az összegnek a töredékét sem érte.
– A képnek majdnem negyven százalékát átfestés fedte a tűzvész utáni restaurálás miatt. Az eredeti festés fölötti vékony füstszennyeződés mikroszkópos rétegvizsgálattal vált láthatóvá – ezen két-három festék- és öt-hat lakkréteg is volt. A tisztítás során derült ki, hogy az átfestés alatt viszont szinte tökéletesen megőrződött Munkácsy festménye. A Krisztus Pilátus előtt, valamint az Ecce Homo restaurálásánál ugyanezeket az eljárásokat alkalmaztuk. Nagy csapatmunka volt! (A restaurátor egyébként szerzői jog szerint nem alkotó, hiszen ami megvolt, csak azt utánozza. Hát akkor a karmester vagy a versmondó mit csinál? – kérdeztem. Az más! – mondták erre.) Amúgy nagyon helyes, hogy ezek a művek végre rangjukra kerültek, hiszen kulturális örökségünk legjobb darabjai közé tartoznak. A vételár a tényleges értéket próbálja pénzben kifejezni. Annak pedig mindenképpen híve vagyok, hogy az értékeinket, amit csak lehet, be kell mutatni, ki kell állítani, hogy lássák az emberek! Hiszen ami el van zárva, az olyan, mintha nem is lenne.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>