„A nemzet történelme családok történetében rejlik” – Interjú Bárdossy Péter családfakutatóval

– Manapság divat a családfakutatás. Mi motiválja az embereket saját családjuk megismerésében?
– Elsősorban a kíváncsiság. 1945 és 1990 között nem volt ildomos arról beszélni, ki honnan jött, kik a szülei, nagyszülei, főleg, ha a család a rendszer áldozata volt vallása, vagyona vagy a rendszerhez való viszonyulása miatt. Ennek következtében egy-két generáció egyáltalán nem mesélt gyerekeinek, unokáinak a család múltjáról.

A rendszerváltás után tíz évvel, a 2000-es évek elején azonban megnőtt az érdeklődés a múltunk iránt.

Az internet korában pedig még inkább, amikor könnyebben találkozunk ismerős családnevekkel. Ekkor fogalmazódnak meg olyan kérdések, hogy „Kik vagyunk?”, „Honnan származunk?” Sokan pedig akkor kezdenek el érdeklődni a múlt iránt, amikor meghal a nagymama vagy a dédapa, és a család elkezdi átnézni a hagyatékot: megsárgult iratokat, régi fotókat találnak, amelyekről nem tudnak semmit.

– Kik keresnek fel hivatásos családfakutatót?
– Sokakat érdekel nemtől, kortól függetlenül. Leginkább azokból lesznek ügyfelek, akiket komolyan foglalkoztat, és vállalni tudják a családfakutatás több százezer forintos költségét.

– Milyen adatokra van szüksége az elinduláshoz, mit kér az ügyfelektől?
– Az adatvédelmi törvények a személyiségi jogokra hivatkozva nem teszik lehetővé, hogy a hozzánk közel eső időszakot kutassuk, ezért arra szoktuk kérni ügyfeleinket, hogy legalább a huszadik század elejéig próbálják meg összeszedni a nagyszülők, dédszülők pontos születési helyét, idejét. Ezek az adatok elengedhetetlenek ahhoz, hogy el tudjunk indulni.

– Milyen forrásokat használnak a kutatások során?
– Állami és felekezeti anyakönyveket. A történelmi Magyarország területén 1895-ben vezették be a kötelező állami anyakönyvezést, onnantól kezdve ezt tekintjük elsődleges forrásnak. A korábbi időkre vonatkozóan az egyházi anyakönyvekre támaszkodunk, amelyeket Magyarországon az 1700-as évektől vezetnek annak ellenére, hogy a Tridenti Zsinat már korábban kötelezővé tette. Ennek oka, hogy a török uralom miatt csak később nyílt lehetőség a határozat végrehajtására.

Az egyházi anyakönyvezés során még nem a személy volt fontos, hanem a szentségek kiszolgáltatásának rögzítése: hány keresztelő, esküvő, temetés volt.

Sokszor előfordult, hogy a papok, lelkészek csak napokkal később jegyezték fel a keresztelt nevét, így fordulhatott elő többször, hogy egy fiút például Mihálynak kereszteltek, Mátyásként nősült és Mátéként halt meg.

– Miért tartották szükségesnek az állami anyakönyvezés bevezetését?
– Az 1867-es kiegyezés után újoncokat kellett küldenünk a közös hadseregbe. A magyar kormány rájött arra, hogy egyedül az anyakönyvekből tudhatják meg, ki hadköteles. Ám az egyháziak elzárkóztak az együttműködéstől, és nem szívesen bocsátották az állam rendelkezésére az adatokat. Ezért az állam is elkezdte vezetni az anyakönyveket. Az egyházi anyakönyvvezetés is mindmáig él, ám csak az állami tekinthető hivatalosnak. Nekünk kutatóknak nagy szerencsénk, hogy két helyen is utána tudunk nézni az adatoknak.

– Az anyakönyvek alapján az 1700-as évek elejéig tudják visszavezetni a felmenőket?
– Általában igen, nemesi családok esetében még korábbra, akár Szent Istvánig is, de nem anyakönyvi, hanem egyéb levéltári források – nemességi összeírások, nemességigazolási perek, vagyonmegosztási rendelkezések, peres iratok, jogbiztosító intézkedések, adománylevelek – alapján. Egészen addig tudunk visszavezetni egy családot, amikor annak első tagja megkapta a nemesi rangot. Azt megelőzően a famíliát teljes homály fedi. A zsidó családoknál megint kicsit más a helyzet, náluk a családtörténet a XIX. század közepéig kutatható, mert a zsidó vallás csak a szabadságharc után lett hivatalosan is bejegyzett felekezet hazánkban. Előtte nem vezették az anyakönyveket.

– Mit várnak a megbízók? Kész családfarajzot vagy más információkat, történeteket is szeretnének mellé?
– Nemesi vagy polgári családoknál lehet külső eseményeket találni, de nem konkrét történeteket. Én a családkutatás gerincét adom, a családfát anyakönyvi adatokkal, ki hol született, hol halt meg, melyik felekezethez tartozott, mi volt a foglalkozása, hol lakott. Ezek alapján a család megpróbálhat további információkat gyűjteni a felmenőktől, rokonoktól. Olykor településtörténeti anyagokkal is kiegészítem a családfát, főleg betelepített falu vagy város esetén, mert ha nincs is konkrét információ a családról, a közösség története rájuk is vonatkozik.

– Mekkora területre terjed ki a családfakutatás?
– A történelmi Magyarországtól kezdve egészen az osztrák örökös tartományokig nyúlik. Hozzáteszem, eltérő kutatási lehetőségekkel attól függően, milyen rendelkezések voltak vagy vannak érvényben a magyar anyakönyvekkel kapcsolatban. A környező országokban – a volt Jugoszláviát leszámítva – valamennyi egyházi anyakönyvet bevitték a területileg illetékes regionális levéltárba. Ha Szlovéniában kutatok, az állami és az egyházi levéltárat is fel kell keresnem. Ausztriában a régi anyakönyveket a püspökségi levéltárak őrzik, a korábbiakat pedig a plébániák.

Kárpátalján nagyon nehéz kutatni, mert a legtöbb anyakönyvet megsemmisítették. Erdélyben is hasonló a helyzet, ugyanis Trianont követően elpusztítottak minden iratot, amely a magyarok jelenlétét igazolta.

Az 1960-as, 1970-es években az egyházi anyakönyveket is begyűjtötték, amelyek aztán levéltárakba kerültek. Az Európai Unióhoz való csatlakozásuk óta már ott is könnyebb hozzáférni a szükséges adatokhoz. Legjobban a szlovákok bánnak a magyar örökséggel, sok anyakönyvet beszkenneltek, jó állapotban vannak és elérhetők.

– Mennyire nehéz kiigazodni a régi anyakönyvek között?
– A reformkorig latinul vezették az anyakönyveket, utána kezdték el nemzeti nyelven rögzíteni az adatokat. Sokszor nem könnyű olvasni és megérteni mondjuk a cseh nyelvezetű vagy sváb nyelven, gót betűkkel írt anyakönyveket. Túl kell jutni ezen az időszakon, a latinnal már egyszerűbb dolgunk van.

– Milyen egyéb nehézségek adódhatnak?
– Nem elég, hogy latinul, németül írták az anyakönyveket, sokszor olvashatatlanok a bejegyzések. Aki először lát ilyet, nem igazán tudja kisilabizálni a cirkalmas írást. Az amatőr kutatók sokszor elakadnak ilyenkor. De az is előfordul, hogy azért nem tudnak tovább haladni a kutatásban, mert nem találják a következő felmenőt, és nem tudják, hol keressék. A családfakutatónak olyan alapvető dolgokkal is tisztában kell lennie, hogy például a házasságkötés általában a menyasszony lakóhelyén történt, vagyis, ha nem találjuk, hol született a mama, körbe kell nézni a környező településeken, hogy hol házasodott, mert akkor valószínűleg ott is született. Arra is érdemes figyelni, hogy a német vagy szláv hangzású vezetéknevek módosulhatnak egy-egy betűvel, mert elírják vagy félrehallják, így lehet a sváb Berger vezetéknévből Perger.

– Mi a helyzet az örökbefogadással?
– Az örökbefogadással családfakutatáskor mindig gond van.

A XIX. század végén még többnyire beírták az adatokat az anyakönyvekbe, de a XX. században már csak titkosított örökbefogadást végeztek, hogy soha senki ne tudja meg, ki volt a vér szerinti szülő.

Ilyenkor sokszor más néven és más születési dátummal anyakönyvezték az illetőt. Sajnos, ha valamelyik felmenőről kiderül, hogy örökbe fogadták, nem tudunk tovább nyomozni.

– Fájdalmas vajon szembenézni a múlttal? Mekkora különbségek vannak az ügyfelek feltételezései és a kutatás végeredményei között?
– Vannak, akik irreális elvárásokkal keresnek fel: vezessük vissza a földműves családot Szent Istvánig, vagy találjuk meg a királylányt a felmenők között, mert a családi anekdota szerint volt. Többnyire minden családban vannak legendák, elképzelések az ősökről, amelyeknek sokszor nincs alapja. Például vannak, akik nemesi családnak gondolták magukat a nevük hangzása miatt, vagy azért, mert valaki kutyabőrt látott a nagypapánál. Ha kiderül, hogy mégsem nemes a család, sokan csalódnak. Általában azért a több generáción át továbbadott történeteknek van némi igazságtartalma. Ahol pedig nincsenek elvárások, ott sokszor kiderül, van egy-két nemes az ősök között.

– Van-e egyáltalán olyan, akinek csak magyar ősei vannak?
– Már Czeizel Endre is bebizonyította, nem létezik színmagyar, ugyanis kezdetektől fogva keveredünk a Kárpát-medencében. A legtöbb családban biztosan találunk szlovák, szerb, német, horvát felmenőket.

– Czeizel Endrével közös kutatást is végeztek. Mi volt ennek a tárgya?
– Professzor úrnak volt egy sorozata: Nobel-díjasok, híres matematikusok, költők, festők családfáját kutatta, ki mennyi ideig élt, miben halt meg, és ezekből vont le következtetéseket. Azt is vizsgálta, hogyan és miképpen tűnik fel a családban a tehetség, illetve öröklődik-e. Én a források feltárásában, levéltári anyakönyvek értelmezésében, illetve a családfák összeállításában, kiegészítésében segédkeztem. Sok leszármazottat felkutatott, beszélgetett velük, családi történeteket tárt fel. Manapság, ha egy pár elmegy orvoshoz, mert nem születik gyermekük, akkor megnézik a családot, milyen betegségek fordultak elő, ki mire hajlamos, illetve ha öröklődő betegségek vannak a családban, akkor azt vizsgálják meg, mekkora a valószínűsége, hogy esetleg beteg lesz az utódjuk.

A genetika és a családfakutatás kéz a kézben jár.

– Mindezek ellenére mégis azt mondja, lenézett tudomány a genealógia...
– A genealógia a történettudomány segédtudománya, amelyet sehol se tanítanak, az egyetemen is csupán egy-két előadás szól róla. A levéltárosok sem tartják túl sokra a családfakutatást, pedig legtöbben családfakutatás miatt járnak levéltárba, legyen szó profikról vagy lelkes amatőrökről. Talán a rossz emlékű '40-es években gyökeredzik a családfakutatással kapcsolatos negatív érzés. Amikor azért kellett kutatni az ősöket, hogy az állami alkalmazottak, a vasutastól a katonatisztig igazolni tudják, hogy három íziglen nincs zsidó felmenő a családban.

1945 után úri passziónak számított a családfakutatás, de még az 1980-as évekből is találtam olyan újságcikket, amelyben pellengérre állították azokat, akik ezzel foglalkoztak.

Pedig egy nemzet történelme a családok történetében rejlik. Ha megismerjük saját családunk történetét, sok mindent megértünk a múltból, szélesebb látókörrel tudjuk szemlélni a jelent, és toleránsabbakká válunk.