A szövegekben hiszek – interjú Santavecz Anita irodalomtörténésszel

A Trefort-kertben, az oktatási reformer rigorózus szobra mellett ülünk. A huszonegy éves, vértesszőlősi és tatai kötődésű lány idén fejezi be a tanulmányait az ELTE-n, hazánk legrégebb óta folyamatosan működő felsőoktatási intézményében, ahol magyar nyelv és irodalom alapszakosként a klasszikus magyar irodalom iránti fogékonyságát a csúcsra tudta járatni. „A klasszikus magyar irodalom, vagyis ahogy itt mindenki nevezi, a klasszmagyar iránti elköteleződésem gimnáziumban kezdett körvonalazódni, de még egyértelműbbé az egyetemen vált – kezdi mesélni a talpig feketébe öltözött, fekete magassarkút viselő lány. – Leginkább olyan szépirodalmi prózaszövegekkel foglalkozom, amelyekben festmény- és képleírások, deskriptív mozzanatok vannak, másrészt női szerzők műveit vizsgálom” – teszi hozzá.

Azok, akiknek nincsenek behatóbb ismeretei a klasszikus irodalomról, azt hihetik, ezek a szövegek ódon, dekadens leírások főúri lakosztályokról, arisztokrata intrikákról, vagy elhalt eszmékről szólnak, netán nehéz, poros egyházi művek. Anita már annyit elért, hogy a környezete kezdi sejteni: a klasszikusok felfedezése meglepően modern tapasztalatot is kínál, például Arany János és Czóbel Minka munkássága remekül szemlélteti ezt.

Anita ősztől mesterképzést végez, az irodalom- és kultúratudomány szakon a klasszikus magyar irodalom szakirányt jelölte meg. „Oda viszonylag kevés hallgató jelentkezik, talán azért, mert ez nem szexi, pedig ez nem így van” – szögezi le, egy másodpercnyire eltűnődve. Ahhoz, hogy egy-egy szakmai műhely létrejöhessen, sokszor a hallgatók kezdeményezésére van a legnagyobb szükség, elvégre, ha nincsen elég érdeklődő az adott téma iránt, felesleges lenne foglalkozást tartani.

Anita tavaly hallgatótársával, Fazekas Júliával közösen létrehozott egy fórumot a klasszikus magyar irodalom tanulmányozására.

„Vitekné Balogh Piroska tanárnővel, a XVIII–XIX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék docensével beszéltem először arról, hogy jó lenne létrehozni egy olyan társaságot, ahol klasszmagyarral foglalkozhatnánk. A Klasszmagyar Műhelyt azóta is az eleven hallgatói lelkesedés tartja életben, kilenc hallgató az említett tanárnő szakmai felügyelete mellett, tanszéki hozzájárulással, hetente egyszer tart másfélórás foglalkozást az egyetem egyik termében. Habár a műhely egyetemi kötődésű, alapvetően nyitottak vagyunk minden érdeklődőre. A reál beállítottságú bátyám például finoman cikiz azóta, amióta eljött az egyik foglalkozásra, hiszen számára egészen szokatlan mindaz, amit vizsgálok.”

A műhelytalálkozókon nem kizárólagosan a XVIII–XIX. század alkotóinak életművébe ássák bele magukat a huszonéves irodalomtörténészek. Van például olyan XX. századot kutató hallgató is, aki nagyon élénken be tud kapcsolódni a foglalkozásba. „Kiemelt figyelemmel fordulunk Cholnoky Viktor felé, A Hét és a Nyugat című irodalmi folyóiratokban is publikáló szerzőhöz, akinek az irodalmi működése túlcsúszik a századfordulón, hiszen 1912-es haláláig aktív maradt. Őt állítottuk középpontba az »Álarcoskodás a mi mesterségünk« című májusi, kétnapos konferenciánkon, az ELTE bölcsészkarán – ez volt a műhelyünk által szervezett első nyilvános programsorozat. Előadók jöttek többek között Debrecenből, Szegedről, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről” – meséli Anita.

Szakdolgozatát Dukai Takách Judit költői teljesítményének szentelte, aki többek között Berzsenyi Dániel levelezőpartnere volt. Az ifjúkorától publikáló szerző alakja Anita több irodalmi tanulmányában feltűnik. „Az a célom, hogy idővel egy olyan szövegkiadást hozzak létre, amely helyére teszi Dukai Takách irodalmi szerepét. Éppen mostanában adtam be a pályázatomat a Nemzeti Kiválóság Programra, mert szeretném az alap, primer szövegeit összegyűjteni a soproni levéltárból. A debreceni kutatócsoport textológiai műhelye segíthetné az online, esetleg később a nyomtatott szövegkiadást, de ez messze van még. Dukai Takách Judit, akiről Berzsenyi az egyik költeményének címében is megemlékezik, olyan női szerző, akit érdemes lenne beemelni a tudományos diskurzusba.”

Amikor megkérdezem, hogy hátrányban vannak-e a női szerzők a szakmai megítélést vagy az oktatásban játszott szerepüket tekintve, Anita nem gondolkozik a válaszon: „Ha az egyetemi képzést nézzük, azt tapasztaljuk, hogy a klasszikus magyar irodalmi előadáson például kizárólag Czóbel Minka műveit kell olvasni, neki is csak a líráját, pedig a prózájával is lehetne foglalkozni.

Mindez azért meglepő, mert számtalan írónő munkásságáról tudunk. Ugyanakkor, ha a női szerzőkről van szó, szeretném elkerülni, hogy feministának tartsanak, hiszen nem vagyok az. Próbálom neutrálisan nézni az összes szöveget, nem szempont, hogy nő vagy férfi írta.

Irodalomtörténészként nem kereshetek női poétikai jegyeket, hiszen a szövegben hiszek. Weöres Sándor »Psyché. Egy hajdani költőnő írásai« című alkotásáról mindaddig azt tartották, hogy Dukai Takách Judit vagy kortársa, Újfalvi Krisztina írta, amíg a költő nem jelentette be, hogy az ő munkája. Amikor egy krimiben meggyilkolnak valakit, nem várhatjuk el, hogy a szerzőnek legyen tapasztalata a gyilkolásról. A feminista kritikusok viszont azt hozzák példának, hogy a szülésről csak egy nő tud igazán írni. Erre nem szabad alapozni.”

Anita tervei között szerepel, hogy ismertebbé tegye Dukai és Czóbel mellett például Lux Terka és Ritoók Emma irodalmi munkásságát is, de a névsor még jó eséllyel bővülhet.