Tárcák a dzsungelből 5. – Karibi idill reggeltől estig

Reggel az első dolgom, hogy kitárom a spalettát az ágy végében. Kislányom, Genevine rögtön felhúzza magát, hiszen ő is látni akarja a reggelt, látni akarja a fákat, az eget. Személyes köze van neki is ahhoz, hogy kint milyen idő van. Tudja, megtanulta pár karibi hónap után, hogy ez az első dolgunk reggel. Az esőben van egyfajta megkönnyebbülés. Ilyenkor semmilyen fizikai aktivitásra nem vagyok kötelezett.

A karibi eső felmentés, mentség mindenre.

Viszont, ha süt a nap és szemmel láthatóan szép idő van, enyhe presszió hatalmasodik el rajtam: menni kell a tengerpartra. A karibi ember tudja, hogy a presszió rossz, irtani kell. De mit tegyek, ha a napsütés ilyen hatással van rám!? Számomra a szép idő az, amikor szürke, összefüggő felhőzet takarja el a Napot, de azért az eső nem esik. Nem kell a folyamatos bizonyíték, mert tudom, hogy a felhőkön túl mindig süt a nap. Borús időben a tenger általában erőteljesebben hullámzik, hoppá, nem lehet menni a tengerpartra! Nincs presszió, csak chill out!

Hiába a karibi idill, itt is rendre úgy van, mint bárhol a világban. Az anyaság nem más, mint zsonglőrködés a másodpercekkel. Napjaim a gyermek, a főzés, a háztartás között telnek. Amikor eljutok oda, hogy végre a munkámhoz lássak – azaz belekezdjek azokba a feladatokba, amelyekért pénzt is kapok –, az már szinte jutalomnak számít. Ekkor Jack elviszi Genevine-t a tengerpartra vagy a faluba, és én végre egyedül maradok. Nézem a monitort, a kurzor ütemes villogását, aztán mégis engedek a dzsungel vonzásának, és befekszem a függőágyba. Még egy ideig pörögnek a feladatok a fejemben, a nagy célok, amiket véghez vinni terveztem az egyedüllét röpke pillanataiban, de ezek elillannak gyorsan mint nem fontos vágyálmok.

Inkább csak ülni és nézni a fák koronáját...

A majmokat, ahogy egyik ágról a másikra libbennek. Meghallani a folyamatos a zümmögésben a másodpercnyi csendet. A távolban, valószínűleg már a tenger felett, egy madár száll, nagyra tárja szárnyait. Kényszeresen a telefonomra pillantok, mennyi időm van még ebből a bizsergető egyedüllétből. Ha megkérdeznénk a dzsungel liánokkal borított fáit, a szálló madarakat, a megállás nélkül dolgozó hangyákat, mennyi idő van még ebből a mámorító idillből, hány óra is van igazán, nem értenék a kérdést. Azt válaszolnák: öröklétnyi idő van. Elengedem a telefonom, és csak hagyom, hogy ez az időtlenség magába szippantson. Ebből a flow-szerű állapotból egyszer csak áttérek a munka mezejére.

Kép: Ivády Nóra

Négy óra körül a meleg kezd alábbhagyni. A nap lassan eltűnik a talamancai hegyek mögött, csak a fák koronája kap még napfényt. A madarak éneke egyszerre hangosabb lesz. Jelzik, hogy lassan közeledik az este. Egy tukán száll el a terasz előtt. Jönnek az agatik. Sokáig nem ámulhatok. Ilyenkor még belefér, hogy egy félórára lemenjünk a partra, vagy csak henyéljünk a faluban, együnk egy fagyit vagy gyorsan bevásároljunk. Legkésőbb 5 óra 35 perckor a faluból el kell indulni, mert 5:48-kor már vak sötét van. Éppen fel tudunk még jönni a rézsün, és akkor csukódik ránk az éjszaka. Ez az időpont egy hónap múlva már húsz perccel korábbra tolódik.  Közeledünk a téli napfordulóhoz, itt is egyre hosszabbak az éjszakák.

De ezen a napon nem ez történik. Elmarad a négy órai varázslat, a henyélés a tengerparton. Egyik pillanatról a másikra beszakad az ég.

A fák teste és koronája őrült mozgásba kezd, mint balett-táncos tütüje az allegro alatt. Ingadozik az áram. Olyan érzésem van, mintha fölöttem a hegyoldal meg akarna indulni. Hömpölyög az agyagos víz lefele. A szél befújja az esőt a teraszra. Jack és a baba bent ragadnak a faluban. Nehézkes a kommunikáció. Amikor csitul a vihar, elindulok, hogy hazahozzam a lányomat. A fák leveléről úgy csöpög az esővíz, mintha még mindig esne. Utamat egy kidőlt fa állja el. Nem foglalkozom vele, átemelem rajta a biciklit. Pedig tudom, mit jelent ez: tele van élőlénnyel. Nem csupán a törzs meg az ágak és levelek, hanem az egész száz holdas pagony. Most, hogy kidőlt a fa, kihullott belőle minden, az összes apróság: ízeltlábú, kitinpáncélú, kétéltű, egyéltű, hidegvérű, melegvérű élőlények, amelyek korábban szoros szövetségben éltek a fán, az volt az otthonuk. Most a vihar kidöntötte azt, így összekuszálódott minden.    

A főúton már nem esik az eső, csak az ész nélkül hajtó latinok verik fel a sarat, szinte lesodornak az útról. Nyakig sárosan érkezem a faluba. Tudom, hogy nem biciklivel fogunk hazamenni. De taxival sem. Mégis keresek egyet, egy pick upot, amely elvisz legalább a kidőlt fáig, onnan csak száz méter az út hazáig. De így is, átkelni a fán a babával és a biciklivel, maga a téboly. Most már látom a pókoktól, hangyáktól hemzsegő fatörzset, kénytelen vagyok a papuccsal – kvázi mezítláb – beléjük lépni, nincs más választásom, érzem, hogy másznak rajtam, valamelyik erősen megkapaszkodik, megcsíp, hiába rázom a lábam, nem akar lejönni. Attól félek, hogy egy bála csípett meg. A bála, másnéven 24 órás hangya, amelynek csípése az idegrendszert támadja meg, és olyan fájdalommal jár, mintha meglőttek volna. Legalább nem halálos. A Google és a YouTube az én rovar-határozóm.

Közben pereg bennem a horrorfilm. Ha bármi történne, a mentő be se tudna hajtani. Mi ki se tudnánk menni.

A telefonomon nincs egység, az internet is szakadozik. Teljesen egyedül vagyunk. A körülöttünk lévő házak üresek. A tulaj Európában van. Jack dolgozik. Lassan rákezdi újra az eső. Egyre-másra a rézsüt kémlelem. Nem segít, hogy Genevine folyamatosan a sötétbe mutogat. (Állítólag a babák kétéves korukig látják a másik világot.)

Félek, valaki jönni fog. Pedig tudom, hogy a mai estén aztán végképp nem jöhet be senki, hiszen el vagyunk zárva a külvilágtól. Azt hiszem, megőrülök. Kénytelen vagyok egy pohár vörösborral csitítani magam, meg azzal a ténnyel, mindez csak elmeműködés. Ugyanaz az este történik, mint előző nap és az azt megelőző nap. Nincs semmi bajunk. Jól vagyunk. Nem fog jönni senki. Nem jó félni. A félelem alacsonyrendű érzés, nem emel fel sehová. Ilyen az ember, csüng a drámán. Pedig csupa jó dolog történt. Észrevettem a gekkó ürülékét a kávémban, mielőtt beleittam volna. Nem ránk esett a kidőlt fa. Nem csípett meg a bála, csak valami nagyobb testű hangya. Épségben hazaértünk. A gyermek már alszik. Megijedtem, rendben van. De nem történt semmi baj. Fölösleges a mi-lett-volna-ha kérdésével foglalkozni. Ugyanaz az idilli nap történik mindennap, ugyanaz a rend őrködik az álmunk felett mindennap, csak az elménk működése felborítja ezt a rendet.

Lassan lehiggadok. Az eső is eláll. Este kilenc óra van. Beburkol minket az este. Veszek egy nagy levegőt, és kilépek a rézsűre, a vaksötét éjszakába, hogy behozzam a ház oldalához a biciklit, és leláncoljam. Sose lehet tudni.