Politika, közélet, kereszténység

Az egyházak ne politizáljanak! – fogalmazódott meg ez az elvárás a 19. század utolsó harmadában.

A hitre, egyházakra ellenségesen vagy gyanakodva tekintők szerint a hit és vele az egyház létezése nem a köz-, hanem a magánszférába tartozik, a vallási közösségek illetéktelenek véleményt formálni a politika kérdéseiben. Erre a keresztény közösségek közül elsőként a katolikus egyház adott feleletet. XIII. Leó pápa kezdeményezése útjára indította a katolikus társadalmi tanítást, a társadalomteológia azóta aprólékosan kidolgozott rendszerét. Abból indult ki, hogy az egyház és annak hívei a világban élnek, éppen ezért felelősséget viselnek a világ dolgainak alakulásáért, és joggal formálhatnak véleményt a társadalmi élet dolgaiban. Így az Egyház kötelességet mulasztana, ha evangéliumi küldetéséből fakadóan nem foglalna állást az evilági valóság, a politika, a gazdaság, az emberi kapcsolatok kérdéseiben, ha nem vértezné fel híveit a világban való tájékozódás szempontjaival. Ezért kell visszautasítania minden olyan törekvést, amely a hitet, az egyházat, a hívő embereket a templomok falai közé kívánná száműzni a közélet világából.

Ugyanakkor azt is világosan ki kell mondani, hogy az egyház maga nem politikai intézmény, párt vagy mozgalom.

A hívő ember nem Krisztus hitének pártkatonája, hanem világnézeti és erkölcsi elvek hordozója. Ebből fakad II. János Pál pápának az a kijelentése, hogy a társadalmi tanítás nem ideológiai, politikai állásfoglalás vagy doktrína.

Az egyház társadalmi tanítása a világ erkölcsi állapotának megítélése az igazságosság, a társadalmi szeretet, az emberi méltóság és a közösségi létezés érdekei alapján. Erkölcsi üzenet a politika, a közélet számára.

A II. Vatikáni Zsinat is az evilági valóságok jogos autonómiájáról beszél, miközben a hívő ember lelkiismereti, hitéből fakadó kötelességének tekinti a közös emberi felelősség vállalását, a köz dolgaiban való cselekvő részvételt. Fontos viszont, hogy ez a jog és kötelesség nem az egyházat mint intézményt, hanem a hívőket és a nem kifejezetten vallási jellegű közösségeiket illeti meg.

Az egyház dolga ezen a téren annyi, hogy buzdítja híveit a köz ügyeiben való aktív részvételre, tanításában pedig erkölcsi, de semmiképpen sem politikai elveket és értékeket fogalmaz meg. Az erkölcsi elvek politika nyelvére való lefordítása minden egyes, a politika kérdéseiben állást foglaló hívő személyes mérlegelésének tárgya.

Nem az egyház tehát az, amely politikai vitákban vagy választási helyzetekben valamelyik oldalra áll, valamely pártot támogat, az egyház maga nem párt, rajta kívül álló politikai szervezetek mögé sem sorakozik fel. Nem az egyházak támogatnak egyes pártokat, másokat pedig nem, hanem a politika szereplői azok, akik elveikben, programjaikban értékeket választanak vagy tagadnak, elérve, hogy a hívő emberek ezek után melléjük álljanak vagy éppen elutasítsák őket.

Politikai kultúránkban vannak magukat kereszténynek nevező pártok is.

De ezek sem az egyház teljes hitét képviselik a világban, nem valamiféle politikai klerikalizmus szószólói, hanem tagjaik közös meggyőződése révén más mozgalmaknál bőségesebben, hitelesebben merítenek azokból az elvekből és értékekből, amelyeket lelkiismereti ajánlásként az egyház eleve tanít. Több, egymással vetélkedő politikai erő is verseng a hívő emberek megnyeréséért, ilyenkor is a hívő ember dolga mérlegelni, hogy mely programok hitelesebbek a számára.
Ha valamely párt a hittel, a keresztény erkölccsel nyilvánvalóan összeférhetetlen elveket hirdet, akkor az egyént a hite és a lelkiismerete, de nem az egyház vagy annak papja kötelezi arra, hogy elutasítsa az ilyeneket. Még így sem könnyű a keresztény dolga, hiszen minden feléje forduló politikai erő a közjó szolgálójának mondja magát, miközben gazdasági, szakpolitikai kérdésekben az ezek mögött rejlő erkölcsi tartalmat, értéket nehéz felismerni. Ilyenkor csak az adhat némi támpontot, ha a programját megfogalmazó politikus maga hiteles, morálisan kifogástalan, vagy éppen hitét nyíltan vállaló közszereplő.

A politikai mérlegeléshez szükséges, az egyház tanításából fakadó alapértékek például a következők lehetnek: az élet értékének és az emberi méltóságnak mindenre és mindenkire kiterjedő védelme, az emberek boldogulásának és gyarapodásának igenlése, a társadalom és az emberi kapcsolatok jó rendjének képviselete, a családok, a jövő nemzedékek oltalmazása és támogatása, a haza, a nemzet szolgálata, a kultúra és a természet értékeinek megőrzése, a társadalom dinamikus és lehetőség szerint harmonikus fejlődésének elősegítése.

Az egyházaknak nem feladata, küldetése és lehetősége konkrét politikai megoldások megfogalmazása.

A vallásos emberek dolga, hogy külön-külön mérlegeljék az eléjük táruló politikai kínálatot, és döntésre jussanak. Ám közömbösek nem maradhatnak, a számukra leghitelesebb állásfoglalást kell meghozniuk a legfontosabb evangéliumi, lelki, lelkiismereti munícióra, a hitre, a reményre és a szeretetre hagyatkozva.