Tévhitek a gyászról – a „Darabokban” című filmről pszichológusszemmel

A történet

Davisnek (Jake Gyllenhaal), a „Demolition” című film főszereplőjének mindene megvan az életben, amit csak kívánhat: modern ház, szép és gazdag feleség, kényelmes állás magas fizetéssel, és még az apósa is nagyra tartja. A sokak által hajszolt és vágyott amerikai álmot éli, de közben mintha ő maga is félig-meddig álmodna.

Egy buborékban él, néz, de nem lát, a napok csak telnek, míg egyszer csak kipukkan a buborék, amikor egy autóbalesetben elveszíti a feleségét, Juliát.

Onnantól kezdve mindenre rácsodálkozik, és teljesen üresnek, bénultnak, érzelemmentesnek érzi magát. A környezete furcsán kezd rátekinteni, mivel nem hozza a gyászolókról alkotott tipikus sztereotípiát, nem úgy viselkedik, ahogy szerintük „kellene”. Nem zuhan magába, hanem a temetés utáni napon máris munkába áll. Szokatlan érdeklődést mutat apró, jelentéktelen dolgok iránt, különös tekintettel az egyes tárgyak felépítésére. Mindent szétszed, megvizsgál, és ahelyett, hogy végre kiborulna, mint a legtöbb „normális” ember az ő helyében, inkább panaszleveleket ír egy cégnek, mert az ételautomata nem adta ki a zacskó cukrot, amit vásárolt.

Ezek a panaszlevelek aztán öngyógyító vallomásokká terebélyesednek, amelyekben híven beszámol jelenlegi élethelyzetéről.

Az ügyfélszolgálatos Karent (Naomi Watts) megérintik a férfi levélben írott szavai, s maga sem tudja, miért, de felveszi Davisszel a kapcsolatot.

Karen maga is kissé elveszett lélek, van egy partnere, aki nagyon szereti, de ő képtelen viszonozni ezt, kamasz fiával pedig lelkileg fényévekre távolodtak egymástól. Davisszel kötött furcsa barátsága mindkettejük számára gyógyító erővel bír, mert friss szemmel tekintenek a másik problémáira, ítélkezés és bírálat nélkül. Mindeközben pedig az életük részletei szép lassan a helyükre kerülnek.

Légüres térben

A film megmutatja azt, hogy néha azok az emberek a legmagányosabbak, akikről nem is gondolnánk, és hogy hiába vannak társas kapcsolataink, mégsem tudunk az adott problémával kihez fordulni. Jelen esetben máshogy gyászol Davis és máshogy az apósa, aki a lányát veszítette el.

Davis sokáig tagadásban van, eltávolítva magától minden érzelmet, így a fájdalmat és a szeretet érzését is. Kételkedni kezd feleségével való kapcsolatában, úgy érzi, talán nem is szerette őt, hiszen most nem érez semmit.

Szép lassan az egész életét és minden lépését megkérdőjelezi, miközben fogalma sincs, merre menjen tovább. Idővel persze elkezdenek csordogálni az emlékek, és támadnak az érzelmek is, de Davis sokáig makacsul ellenáll nekik. A környezete pedig csak látszólag empatikus, de tudattalanul azt várják, hogy viselkedjen normálisabban.

Kép

Részlet a „Darabokban” c. filmből

A szakemberek szerint a veszteség megélése során a gyászoló számos „nem normális” érzést élhet át, illetve olyan „furcsa” viselkedésbeli megnyilvánulásai lehetnek, amelyek ebben az élethelyzetben mégiscsak teljesen „normálisak” és természetesek. Ezek közé tartozhat a csökkent koncentrációs képesség, az önvád, az alvási és evési zavarok, a különböző testi tünetek, az érzelmek kontrollálhatatlan és intenzív hullámzása, valamint az üresség érzése is. Ez utóbbi egy bénult, sokkos állapot, ami legtöbb embernél néhány óra alatt elmúlik, de filmünk főszereplője megragad ebben az ijesztő, hideg, légüres térben, amiből egyszerűen nem találja a kiutat.

Tévhitek a gyászról

A szakemberhez fordulás lehetőségét néhányszor említik a filmben, de a nézőnek olyan érzése van, mintha az is valami szégyellnivaló dolog lenne, hogy valakinek külső segítségre van szüksége. Gyakorta előfordul, hogy a segítő szándékú családtagok és barátok nem tudnak megfelelően segíteni, ezért inkább azon igyekeznek, hogy gyorsan bekössék a látható sebeket, ám ezzel megakadályozzák az érzelmekkel való őszinte szembenézést.

John W. James és Russel Friedman, akiknek a „Gyógyulás a gyászból” című könyve gyakorlati kapaszkodót nyújthat a feldolgozatlan veszteségekkel küszködő embereknek, leírják a gyásszal kapcsolatos téves elképzeléseket, amelyeket kora gyerekkorunktól kezdve sajátítottunk el.

Ezek közül az egyik hiedelem az, hogy a gyászolót jobb, ha „tapintatosan” egyedül/békén hagyjuk, amíg feldolgozza az érzéseit, és összeszedi magát. Egy másik tévhit szerint pedig hasznos, ha eltereljük a gyászoló figyelmét a problémájáról. Segítünk neki abban, hogy elfoglalja magát valamivel, témát váltunk, amikor az érzelmeiről mesél. Esetleg az érzelmi elszigeteltséget növelő „Ne szomorkodj! Az élet megy tovább!” típusú tanáccsal is ellátjuk. Pedig a gyászolónak gyakran csak arra lenne szüksége, hogy mellette legyünk, és az érzelmeit, illetve a gondolatait megoszthassa velünk, mi pedig meghallgassuk. Ebben sokat segíthetnek az olyan támogató, önsegítő csoportok is, ahol a tagok valamilyen veszteségélményt dolgoznak fel, így a résztvevők együtt tudnak végigmenni a gyógyulás útján.

„Halottról vagy jót, vagy semmit”

Mindnyájan ismerjük a fenti bölcsességet, ami sajnos nem segít a gyász folyamatában. Filmünk főszereplője felesége halála után szinte képtelen emlékezni, csupán általánosságokat tud felidézni, ami miatt azt gondolja, hogy nem is érzett semmit a nejével kapcsolatban.

A gyógyulás szempontjából fontos lenne, hogy a kapcsolatunkat a maga teljességében lássuk, megengedve magunknak, hogy a másikkal kapcsolatos pozitív és negatív emlékképekre egyaránt emlékezzünk.

A gyász során nemcsak a másik személyétől kell elbúcsúzni, hanem mindazoktól az álmoktól is, amiket együtt szőttünk, vagy a konfliktusos kapcsolatok esetében azoktól a reményektől, amiket a kapcsolat helyreállásáról dédelgettünk. Így a gyógyulás szempontjából rendkívül fontos, hogy a „meg nem valósult érzelmi mondanivalókat” kimondjuk. Filmünk főszereplője a levél útját választja, „Tisztelt Ügyfélszolgálat” kezdetű panaszlevelei valójában próbálkozások, hogy megfogalmazza érzéseit.

Bármennyire is próbálnánk tehát kategorizálni, értelmes keretek közé szorítani a gyászt, ez nem lehetséges, hiszen minden ember különböző, így minden gyászfolyamat egyedi és megismételhetetlen.

Fontos, hogy ne akarjunk hamar túl lenni ezen az érzelmi hajcihőn, hanem hagyjunk időt magunknak a történések megemésztéséhez, mindeközben pedig engedjük meg önmagunknak érzelmeink szabad kifejezését.

Ha nehézségeink adódnak, mindenképpen érdemes szakember segítségét igénybe venni, aki támogató jelenlétével segíti az elakadások feloldását, így egy napon újra őszintén tudunk majd mosolyogni, és még boldogok is lehetünk.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>