Hogyan futott be a sport az életembe? – Fél év alatt szupererőt kaptam

Lehet, hogy túl szentimentális vagyok, de éppen most fogyasztottam el egy kiváló krumplistésztát uborkasalátával, majd elhörpölgettem egy jó kávét a Csingilinges bögrémből, és közben arra jutottam, hogy ha a sportok szuperhősök lennének, a futást úgy hívnák: Pótolhatatlan.

Lassan fél éve, hogy először futócipőt húztam. Jó okkal, de minden különösebb cél nélkül. Ha nekem januárban valaki azt mondja, hogy esőben, sárban, hidegben, melegben, kedvvel, kedv nélkül róni fogom a köreimet, és a kora reggel vagy éppen a kora este fényeiben, a panelházak meglepően nyugtató ölelésében találom meg a békém, azt tele szájjal röhögtem volna ki. Pedig tényleg így lett. 

Ma úgy érzem, ha nem találtam volna rá a futásra, akkor már valószínűleg megbolondultam volna. 

Azt nem tudom, hogy az egészségről szóló cikkekben folyton emlegetett immunrendszeremmel mi a helyzet, viszont az amúgy sem rossz étvágyam fixen sokkal jobb lett: egy-egy jó, de még egy rossz futás után is gyakorlatilag mindent megeszem, ami nincs lebetonozva. 

Amikor először suhant át az agyamon, hogy futni kezdek, akkor a „Jézusom, megőrültem?” mellett rengeteg egyéb kérdés foglalkoztatott. Bár azt mondják, futni mindenki tud, hisz csak cipőt húzol és elindulsz. Hát, értem én, na de milyen cipőt? Milyen terepen? Milyen tempóban induljak el? Alkalmanként meddig kínozzam magam? Mikre figyeljek? 

A szakértők azt mondják, hogy a kezdők leggyakoribb hibája az, hogy hirtelen nagy terhelésnek teszik ki magukat minden előkészület nélkül. Azért, hogy a sportsérüléseket megelőzzem, edző segítségét kértem. 

Elképesztő, hogy mennyi mindenre kell figyelni és mennyi apróság befolyásolhatja a teljesítményt! 

Biztosan nem állíthatom, de sokszor úgy érzem, ha nem kapnék segítséget, akkor lehet nem csinálnám ennyire kitartóan. Egy hosszabb légúti betegség után például rettenetesen nehéz és kicsit félelmetes is volt újra útnak indulni, kellett valaki, aki reális és teljesíthető elvárásokat támaszt felém. Egy olyan valaki, aki pontosan tudja, hogy a legapróbb fejlődés is rengeteget számít. 

Nagyon érdekes volt számomra, hogy magamon elsősorban nem fizikai, hanem inkább lelki és mentális fejlődést tapasztalok. Azelőtt nagyon ritkán voltam egyedül a saját gondolataimmal, érzéseimmel, tapasztalásaimmal hetente többször is 40–60 perceket. A futás lett az énidőm, ami olykor felszabadít, olykor béklyóz. Minden alkalom más és más. Van, hogy valamiért és olyan is, hogy valami elől szedem a lábaim. Mindkettő másképp és másra tanít. Fizikában nem igazán vagyok otthon, de már biztosan tudom, hogy a legillékonyabb természete a motivációnak van. Egyik pillanatban még úgy érzem, kiszaladok a világból, a másikban pedig azt sem látom jönni, hogy egyáltalán zoknit húzok. 

Én még soha nem indultam egyetlen versenyen sem, főleg nem csapatban, de már van két nevezésem, és az valóban motivál, azonban a hétköznapokban nekem a hála adja a kellő löketet. 

Nem a magasztos értelemben vett hála, hanem az igazi. Sorra veszem azokat az amúgy teljesen hétköznapi(nak tűnő) dolgokat, amiket sokszor annyira evidensnek tekintek, hogy meg is feledkezem róluk. 

Biztonságos, támogató, békés (jó, olykor kicsit olaszos) családunk van. A barátaink a legfurcsább és egyben a legjobb fej emberek. Szeretem az otthonunkat, van tacskónk, játszmamentesen élünk, lehetnek önálló döntéseim, véleményem, szeretem a munkáimat, a lehetőségeimet. Hálás vagyok, hogy kényelmes cipőt húzhatok, és még hálásabb azért, hogy az egészségem ezt mind megengedi.

A szerző a ’futnitanulok’ blog írója.