„Már a szuszugásából hallottam, hogy megint részeg”

Fiatal, tizenéves lány halad az úton. Ránézésre semmi különös nincs benne: az öltözéke rendezett, a járása nem zaklatott, az arca nyugodt, a tekintete tiszta. Akik ismerik, tudják, hogy jó tanuló. Jól viselkedik, nem szól vissza, teljesíti a feladatait, tulajdonképpen nincsen vele semmi probléma. Talán éppen ez lehetne gyanús. Ez a „problémátlanság”. Ez a belesimulás a mindenbe. Főleg kamaszként, amikor a kamaszlélek nagyjából a feje tetejére áll.  

Anna is hasonló tinédzser volt néhány évtizeddel ezelőtt – kívülről rendben lévőnek tűnt, de senki nem látta, mi van mögötte valójában. Csak éppen őrá inkább a folyamatos viccelődés, a jópofáskodás volt a jellemző. Hiszen ezzel is palástolni akarta, hogy belül mennyire magányos, tehetetlen, szorongó az édesanyja miatt, aki pont az ő tizenéves időszakában lett alkoholista.  

Anna szinte folyamatos készenlétben volt és nagyon szerette volna eltitkolni a környezetében, hogy mi a családi valósága.  

Ez olyannyira jól sikerült, hogy évtizedek múlva, amikor már tudott beszélni arról, milyen ifjúkora volt igazából, egy közeli barátnője megjegyezte: semmit sem sejtettek. Elhitték, hogy tényleg olyan jókedvű, vicces, aranyos, bájos lány – aki adott helyzetben nagyon éretten tudott viselkedni –, amilyennek mindig láttatta magát. Amolyan bohóc szerepet vett fel – mutatja most már tudatosan az egyik segítő füzetben a kategóriát, ahová utólag sorolja magát.  

Az apával kezdődött 

Ám az édesapával kezdődött minden. Annában csak felső tagozatos diákként tudatosult, hogy a férfi alkoholista. Gyerekként nem tudhatta, nem érezte át annak az abszurditását, hogy ha nem ért haza munka után hamarosan az apukája, akkor ő egy idő után tudta, mely kocsmákban kell keresni. Nem gondolta, és talán a szülők sem gondolták, hogy ez nem jó példa. Hiszen akkoriban, a nyolcvanas években semmi kirívó nem volt abban, ha a férfiak munka után sörözéssel, fröccsözéssel zárták a napot a kedvenc helyükön.  

„Apu nem volt agresszív, velünk nem veszekedett, nem vert meg minket a testvéremmel. Anyuval voltak vitáik, abból viszont sokat hallottunk, például karácsonykor. Ezért nekem nagyon sokáig nem volt valódi ünnep a karácsony. Még most is nehezen hangolódom rá. Gyerekként mindig feszült volt a helyzet otthon, vártuk a vendégeket, akik egyébként nagyon befolyásolták a szüleinket. Ment a veszekedés, a siettetés, egyáltalán nem volt ünnepi a hangulat” – meséli.  

Hozzáteszi: egyébként megvolt mindenük otthon. Külön szobában laktak a nővérével, a szülők megvették az iskolához szükséges dolgokat, figyeltek a ruházkodásukra – csak éppen eközben ott volt egy alkoholista a családban. Ezt pedig az édesanya tűrte, ám a házasság egyre romlott, így amikor Anna tizenkét éves elmúlt, nagyjából a kamaszkor küszöbén, a szülei elváltak. A két testvér külön került: az idősebb az apával maradt, Anna az anyjával, aki azonban hamar belement egy új kapcsolatba.  

Összeköltöztek a régi szerelmével, de a férfi ekkorra már csak árnyéka volt önmagának – és szintén alkoholista.  

Ráadásul rávette a nőt (aki talán a válást, az új helyzetet sem tudta feldolgozni), hogy ő is vele igyon, méghozzá röviditalt. Itt volt az a pont, ahol Annának gyakorlatilag át kellett vennie az irányítást a saját élete felett, miközben próbálta megmenteni az anyukáját. „Nem volt mese: gyorsan fel kellett nőnöm” – fogalmaz.  

Az anya szavakkal bántott 

Tizennégy évesen új lehetőségek nyílhattak volna számára, ismerkednie kellett volna és a nőiségét lassan kibontakoztatnia – ezzel szemben nagyjából azzal volt elfoglalva, hogyan titkolja az otthoni helyzetet. Például azt, ha egy iskolai nap előtti éjszaka végig veszekedett vele az anyukája. Vagy azt, hogy többször kellett mentőt hívni rá, mert öngyilkosságot kísérelt meg.  

Az édesapával szemben – aki ha ivott, akkor inkább érzelmessé, szomorkássá vált – az édesanya agresszív lett az alkoholtól. Nem fizikálisan bántalmazott, hanem szavakkal. Ezek azonban szinte ugyanúgy tudtak fájni Annának, mint egy verés. A mai napig vannak olyan mondatok, amelyekre élénken emlékszik.   

A sport segített túlélni. Már évek óta kosarazott, és a gimis évek alatt is szinte folyton edzésre járt. A testvérére egy ideig számíthatott, ám a középiskolás évek alatt a szenvedélybeteg gyerekekre jellemző viselkedések közül ő egy másik típust kezdett produkálni: úgynevezett fekete bárány lett, aki hanyag, rossz tanuló volt, feltűnősködőtt, mert ezzel akart a figyelem középpontjában lenni.  

S míg Anna sosem ivott, addig a nővére nagyjából követte a szüleik példáját.  

Ezért is távolodtak el egymástól, és ugyan találkoznak időnként, illetve a nő pár éve végre letette a poharat, egyelőre mégsem tudnak igazán közeledni egymáshoz. Valahogy ott feszül kettejük között ez a megterhelő múlt, amelynek a feldolgozásához, átkeretezéséhez sok idő kell.  

Néhány éve döntötte el: szeretné feldolgozni a múltat 

Anna huszonévesként vesztette el az édesapját, nemrég pedig az édesanyját is. Ő élete utolsó fél–egy évében végül teljesen leállt az alkohollal, miután gyermekei kilátásba helyezték, hogy soha többet nem látja őket, ha folytatja az ivást. (Időközben próbált azért pszichológushoz, szakemberhez fordulni a depressziójával, de nem volt sikeres a folyamat.) Akkor már beteg volt, így csak hónapjai maradtak tisztán, Anna mégis úgy emlékszik, hogy ebben az időszakban végig tudta kísérni őt.  

A vágy, hogy könnyítsen a lelkén, hogy ki tudja beszélni a gyermekkorát, le tudja tenni a múlt terhét, körülbelül három–négy éve erősödött fel Annában. 

Ekkor ugyanis észrevette magán, hogy tinédzserkorú gyermekeivel az anyukájához hasonlóan kezd viselkedni. Időnként hevesen reagál, keményen fogalmaz. Pedig ő teljesen józan életet él.  

Miután több könyvet, cikket olvasott, beszélgetést hallgatott a szenvedélybetegek úgynevezett „elfeledett gyermekeiről”, úgy döntött: a tettek mezejére lép. Tudomást szerzett a Magyar Máltai Szeretetszolgálat képzéseiről, foglalkozásairól. Talált egy „Apa, anya, pia” elnevezésű csoportot, amihez szeretett volna csatlakozni, ám ez a kevés jelentkező miatt nem indult el. Végül egy tízalkalmas csoportfoglalkozásba kapcsolódott be, ahol teljesen anonim maradhatott.  

A kétheti találkozók sokat segítettek neki, hallhatta különböző stádiumban, helyzetben lévő sorstársai megéléseit, vallomásait, és kimondhatta, ami benne van. Kimondhatta például, mennyire zavarta gyerekként az egyébként szeretett édesapjából áradó alkoholszag („egyszerűen undorodtam tőle”) vagy az, amikor már a telefont felvéve hallotta édesanyja szuszogásából, hogy megint részeg.  

A máltaiakhoz később is visszatért egy másik feldolgozó csoportba, ahol szintén szenvedélybeteg szülők gyermekeivel foglalkoznak. Sokféle módszert tapasztalt a beszélgetések, ülések levezetésekor, és úgy érzi: már előrébb jár a feldolgozással, de még mindig bőven van mit felhozni, kibeszélni a múltból. Illetve észrevette magán, hogy mivel szinte egész fiatalkorában oda kellett figyelnie a szüleire, anyukájára, hiszen nem lehetett tudni, mikor hogyan viselkedik, ritkán tud teljesen önfeledt lenni.  

Nagyon nagy tükör számára egy-egy csoportfoglalkozás, mindaz, amit megtud magukról, az „elfeledett gyermekekről”.  

A szülők iránt érzett szeretet is gyógyít 

Jelenleg egyéni beszélgetésekre jár havonta egyszer, ami szintén nem könnyű terep, de Anna egyre mélyebbre jut saját magában. Közben nagyon reméli, hogy idővel sikerül testvérével is újra közelebb kerülniük egymáshoz, hogy őszintén ki tudják mondani, ki hogyan élte meg a közös gyermek- és fiatalkort. Az önfeltárás lényeges része, hogy Anna egyszer eljusson odáig, hogy elfogadja szüleit olyannak, amilyenek a múltban voltak, meg tudja érteni a nehéz viselkedésüket. Az irántuk érzett szeretet gyógyít. 

A beszélgetésünk végén Anna fontosnak tartja még kiemelni: miután az édesapja meghalt, ő megtért, hívő ember lett, amely meghatározta a párválasztását és a családalapítást. Férje és annak családja a mindennapokban olyan kiszámítható, stabil támasz számára, amelyet sosem tapasztalt, és ezért el nem múló hálát érez. Ma azt gondolja: ahogyan korábban a sport, akkoriban lényegében a hit mentette meg.   

A riport a Média a Családért díj 2025 pályázatára érkezett. A pályázat idei témája: a fiatalok mentális állapota (16–30 éves korosztály). Pályáznál te is? 2026-ban továbbra is profi és nem hivatásos újságírók, fotósok, tartalomgyártók pályázhatnak a Média a Családért díjra korábban nem publikált, magyar nyelvű cikkekkel, riportokkal, podcastokkal és videókkal. Pályázati felhívás itt: https://kepmas.hu/hu/media-a-csaladert-dij-2026-palyazati-felhivas-fiatalok-mentalis-egeszsege-mcsd