Napvilágra került sötét titkok

Eltüntetés és félelem

Dr. Susa Éva, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának kutatója igazságügyi antropológusként közel negyven éve kutatja a Magyarországon 1945 és 1962 között jeltelen sírokba vagy álnéven eltemetett áldozatok sorsát.

Megítélése szerint a diktatúrák lényegéhez tartozik az eltüntetés és az elrejtés, a félelem fenntartása, valamint ezzel összefüggésben az emlékezés ellehetetlenítése: „A hozzátartozók nem tudtak az elvitt, bebörtönzött vagy kivégzett családtagjukról. Akár több évtized is eltelhetett így. Ahol beszéltek erről, ott megmaradt az emlékezet, máshol az elhallgatás vált a megküzdés eszközévé, és csak a későbbi nemzedékekben támadt fel az igény arra, hogy tisztán lássák a közelmúlt eseményeit. 

Különösen az ötvenes évekre igaz, hogy szisztematikusan álnéven temették el az áldozatokat. Mindez nyomon követhető az irattári és levéltári kutatások, valamint az általam végzett nagyszámú igazságügyi exhumálás és azonosítás tapasztalatai alapján is. 

Ma már évekre lebontva tudunk választ adni arra, hogy ki, hol és hogyan halt meg, illetve kit, hol és hogyan temettek el, ha börtönviszonyok között hunyt el. 

Az álneves eltemetések során az áldozatoknak kitalált nevet adtak, és aszerint állították ki a halotti anyakönyvüket. 1951–1953 között száznegyvenkilenc elhunytat temettek el így. 

Az azonosítási folyamat kapcsán a szakértő elmondja, hogy azt „egy családtagnak vagy valamilyen szervezetnek kell kezdeményeznie. Információkra van szükség a keresett személyről, a feltételezett temetkezési helyről, valamint nélkülözhetetlenek az áldozat biológiai adatai is. A DNS-összehasonlításhoz a hozzátartozótól referenciaminta szükséges. A rokonok rendkívül hálásak és együttműködők, gyakran részt vesznek az úgynevezett kegyeleti régészeti kihantoláson is. Megnyugtató és felszabadító számukra, hogy az azonosítás után úgy és oda temethetik el hozzátartozójukat, ahová ők szeretnék, miközben szabadon leróhatják kegyeletüket, emlékezhetnek rájuk.” A szalézi rend felkérésére a NEB kutatójának így sikerült azonosítania Boldog Sándor Istvánt, illetve meghatároznia a pártőrségi ügy többi kivégzettjének sírhelyét is.

Áldozatok maradványaira temetett gyilkosok

„A kommunista diktatúrák mindegyikére jellemző volt, hogy az áldozatokat holtukban is meggyalázták” – emlékeztet dr. Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese. „Szovjet-Oroszországban a polgárháborút követően a Gulag rabjainak jutott ilyen sors, ahogyan a »nagy terror« idején kivégzetteknek is. Jekatyerinburg híres sírkertje, a Sirokorecsenszkoje temető melletti emlékparkban húszezer név őrzi az emléküket. De ez csak egy példa, hiszen a »nagy terrornak« mintegy egymillió áldozata volt! 

Szlovéniában a II. világháború végén, illetve a fegyverletételt követő időszakban a jugoszláv kommunista partizánsereg iszonyatos mészárlásokat hajtott végre. A kavernákba lőtt áldozatok ezreit folyamatosan tárják föl a szlovén kollégák. 

A kollaboránsok vagy kollaborációval vádoltak mellett antikommunista politikai kivégzettek és az olasz kisebbség meggyilkolt tagjainak maradványait is őrzik a karsztvidék barlangjai. 

A délvidéki halálra kínzott, kivégzett magyarokat a Dunába, Tiszába dobták, vagy tömegsírokban hantolták el. Ezek közül ­számos helyet azóta lebetonoztak, sőt épületet is emeltek rájuk, így azonosításról szó sem lehet. (Pozsonyligetfalun, a Petržalka lakótelep esetében is felmerült, hogy a gyűjtőlágerben 1945-ben kivégzett magyarok és szlovákok földi maradványai felett épületek állhatnak.) Legtöbbször kizárt volt, hogy a hozzátartozók bármit megtudjanak szeretteik sorsáról. A Délvidék egyik falujában, Kabolban például Horváth Mihály községi vezető felesége csak évekkel később, egy más ügyben érkezett hatósági értesítés megszólításából értesült férje haláláról, a levelet ugyanis »özvegyként« címezték neki. Utóbb kiderült, Horváthot kivégezték.

Erdélyben a román kommunista hatóságok a hegyekben lévő névtelen sírokba temették a román Nemzeti Parasztpárt aktivistáit és a téeszesítés ellen tiltakozókat. Ma Nagyenyed mellett román ortodox emlékhely őrzi a kivégzettek végső nyughelyét, de a székelyföldi városokban is emlékművek állnak az ott kivégzett magyarok tiszteletére. 

Lengyelországban néhány évvel ezelőtt Joanna Urbańska, a budapesti Lengyel Intézet akkori igazgatója vitt el a varsói Powązki temető Łączka (Kis rét) nevű parcellájához. Tulajdonképpen ez az ottani 301-es parcella. 

Itt nyugszanak az úgynevezett kiátkozott katonák, azok a fegyveres ellenállók, akik a németek visszavonulása után a szovjet megszállók és kollaboránsaik ellen is folytatták az immár kilátástalan küzdelmet. 

A Łączka sokáig elhanyagolt, gazos terület volt, a kivégzettek maradványai összevissza keveredve, a kínzások nyomait viselve feküdtek itt. 

A nyolcvanas évek elején a lengyel kommunista párt saját halottjainak akart panteont kialakítani ezen a helyen. A beton síremlékek közé visszatöltötték a csontmaradványokkal kevert földet, így a gyilkosok emlékműve gyakorlatilag saját áldozataik maradványain állt. A diktatúra bukása után a Nemzeti Emlékezet Intézete aprólékos munkájának és az exhumálásoknak köszönhetően több száz kiátkozott katona végre méltó nyughelyre került, miközben a kommunista funkcionáriusok sírjait áthelyezték. A lengyel kollégák egyik fő feladata ma is az országszerte sebtében elföldelt áldozatok felkutatása, azonosítása és méltó eltemetése.”

Ami világosságra kerül, elveszíti a hatalmát felettünk

Dr. Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus kérdésemre, hogy miként nehezíti meg a hozzátartozók és az utódok életét, ha nem ismerhetik meg családtagjuk halálának és eltemetésének körülményeit, két fontos tényezőt említ: a gyászfeldolgozás nehézségét és a jogtalanul átruházott szégyent. 

„Amikor nem találkozom az elveszített hozzátartozó halálának fizikai valóságával, az önmagában is megnehezíti a gyász feldolgozását, mert nincs olyan pont, ahol el tudok búcsúzni tőle. Egy ilyen hely vagy esemény segít feldolgozni az életét és a halálát, a közös múltunkat és a kötődésemet is hozzá – ez egyben az egészségesebb jövőképem előfeltétele is. A gyász fontos és szerves része a temetés és az emlékhely, ahová vissza lehet járni, hiszen mindez a feldolgozáshoz is tartozik. Amikor az elhunytra emlékezem, azt is megfogalmazom, mit akarok továbbvinni belőle, ki vagyok nélküle, és ki vagyok az ő történetével együtt.

Tévhit, hogy ha az áldozatot nem ismertem, akkor mindez nem érint, hiszen ami egy családban lezáratlan marad, azt lezáratlanul örökítjük tovább. Ott él bennünk egy tabusított gyász, a tabu pedig pusztít.

A másik fontos szempont, hogy a szégyen egyik pszichológiai sajátossága: az áldozat magára veszi a bűnös szégyenét. Számos kutatás szól erről, és fontos látni, hogy az áldozat hozzátartozói is áldozattá válnak. Nemcsak az áldozatokra terheltek jogtalan szégyent azzal, hogy tabusították identitásukat, kivégzésüket és hollétüket, hanem ez a hamis szégyen a mártírok hozzátartozóira is rátelepszik, és még a leszármazottak is viszik tovább. Az, hogy az egyik ősömet kivégezték, és ő eltűnt, nem tudom, mi lett vele, nem tudom, hol nyugszik – sokkal több, mint információhiány: hallgatásba burkolt, rendkívül erős tabu.

Ahhoz, hogy ezt a szégyent le lehessen tenni, fontos, hogy a titkok napvilágra kerüljenek. Így az áldozat visszaadhatja a szégyent annak, akit illet: annak, aki a bűnt elkövette. Ez bizonyos értelemben részleges, erkölcsi elégtétel is. A sötétség pusztít, de – ahogy a Biblia is mondja – ami világosságra kerül, elveszíti a hatalmát felettünk.” 

A cikk a Nemzeti Emlékezet Bizottságával együttműködésben készült.