Amikor nem kölniillat maradt a levegőben – hanem valami fontosabb

„Dehogy szagolok” – jött a válasz a sütő felől, ahová a mama épp egy tepsi rácsos sütit helyezett be. „Persze, hogy nem, te is rosszul lennél tőle” – fűztem hozzá, miközben kanyarítottam egy szeletet a friss mákos kalácsból. Majd kiszaladtam az udvarra, rugdosni egy kicsit a focilabdámmal a Balaton felől érkező langyos szélben. Szokás szerint két fahasábot tettem le kapufának, és azok közt vetődve védtem a házfalról visszapattanó lövéseimet.

A sokadik vetődésem a szokottnál is látványosabbra sikeredett: a kapufán, vagyis az egyik fadarabon landoltam a könyökömmel. Amint kicsordult – a könnyem mellett – a legszebb húsvéti tojásunknál is pirosabb vérem, már tudtam, hogy indulni kell az ügyeletre.  

Ott locsolóvers helyett az adataimat kellett bediktálnom, kölnivíz helyett betadin folyt, és hímes tojás helyett nagy fehér kötést kaptam a sebemre. 

Az ügyeletes doki megsajnált: „Figyelj, kisöreg! Mindenki locsolni van, és kapja érte a zsebpénzt, te meg itt senyvedsz. Az előbb járt itt egy német házaspár, ezt dugták a zsebembe – mutatott egy köteg ezresre. – Egyél egy pizzát, és hívj meg rá még valakit!” – biztatott, majd az egyik bankót a kezembe nyomta. Aztán megbökte az ép könyököm, hogy induljak.

A családnak semmit se szóltam a doktor úr húsvéti ajándékáról, ám amint kiszörnyülködték magukat a kötésemen, tudtam, hova lépjek le egy óvatlan pillanatban. Jutka néni sarki trafikja ünnepnapokon zárva volt, de az üzletvezető a trafik mellett lakott. Elfutottam hát az utca végéig. Jutka nénihez hosszan kellett csengetnem, mire a szomszéd Benő bácsi a kölniillatot elnyomó konyakillatfelhőben kitámolygott tőle a locsolása végeztével. Észre sem vette, hogy a hóna alatt besurranok. Jutka néni első tippje persze az volt, hogy én is locsolni érkeztem.

„Zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam… – kezdtem bele zavaromban – de én levendulát szeretnék!” – böktem ki végül. Jutka néni töltött magának egy konyakot, majd összerakta: „Szóval nem is azért jöttél, hogy meglocsolj. De mi ez a levendula duma? Nemrég még gombfociért jártál ide. Úristen, mi történt a karoddal?!”

„Semmi – nyugtattam meg. – Csak veszélyes a gombfoci, úgyhogy abbahagytam. Udvarolok helyette – erre mindkettőnk szeme kikerekedett. – Jutka néni… már jó ideje figyelem a trafik ablakában azt a levendulás kölnit! Négyszázharminc forint” – folytattam elszántan.

„Honnan lenne neked annyid? De nem akarom tudni! Az udvarláshoz kell a levendula? Az a kedvence a lánynak?” – sorjáztak a kérdések, és én mindre bólintottam. 

Majd együtt vonultunk át a trafikba, amelynek a kirakatából a farmerem zsebébe vándorolt a kiszemelt kölni. Jutka néni pontosan adott vissza az ezresemből, s a végén a vállamra tette a kezét: „Szép dolog a gombfoci, a férjem is játssza. De bár ő is inkább udvarolna helyette!” – azzal eltűnt a házban, bevágva maga mögött a kaput.

Otthon kései ebéddel vártak, nem értették, hol kódorogtam. A mama rácsosa pompásan sikerült, a szabályos rácsok alól kikandikáló baracklekvár pont úgy olvadt a számban, mint egy csók. Erről mindjárt eszembe jutott Gréta – és az, amire már egy ideje mindketten várunk. 

Ebéd után lezuhanyoztam, mert izzadt és sáros is voltam, a karom pedig betadinos, így mégsem indulhattam udvarolni. Mire betántorgott a mamáékhoz is Benő bácsi, én már árkon-bokron túl jártam: meneteltem a legszebb ingemben Grétáék felé. A levendulás kölnisüveggel a zsebemben. 

Ahogy lenéztem a karomra, a kötés is mintha a fehér ingem folytatása lett volna. 

A házuk elé érve határozottan csöngettem. Gréta nyitott ajtót, Kavics kutyájukat finoman odébb lökdösve, ám lesújtott, mennyire nem örült meg nekem: „Miért ilyenkor?! – mutatott az órájára, jelezve, hogy már fél öt is elmúlt. – Délelőtt vártunk! Anya azt mondta, már úgyse jössz, ezért fokhagymás lángost ettünk újhagymával...”

Grétától még sosem kaptam igazi csókot, ez ma sem fog változni, tudatosult bennem az előbbi mondat üzenete. 

De még folytatta: „Most beengedni se tudlak. Anya a fürdőben mosakodik ki a pacsuliszagból, a bátyám és apám nemrég értek haza a locsolásból. Várj meg kint!”

Lehajoltam Kavicshoz, aki megértően nyalogatta a kezem. Kisvártatva érkezett Gréta, és a kutyanyálas kezemnél fogva a Balaton-part irányába húzott. „Negyed hatkor szokott mise lenni a kerektemplomban” – búgta maga elé, én meg vakon is követtem volna.

A kerektemplomban persze húsvéthétfőn nem tartottak misét. A kapuja viszont nyitva volt, csak egy lánc feszült keresztben az ajtón, de az alatt könnyedén átbújtunk. Miénk volt a templom, belógtunk a második padsorba, mert az elsőben mindig az idősek ültek. Már nem tudom, melyikünk kezdte a Miatyánkot, de összekulcsolt kézzel imádkoztunk. 

Amikor ahhoz a sorhoz értünk, hogy „és ne vigy minket a kísértésbe”, küldtem Gréta felé egy puszit. Mire a gonosztól is megszabadultunk, ő tréfálkozva felém lehelt. Behunytam a szemem: „Mmm! Fokhagyma és újhagyma... Imádom!” – viccelődtem, majd a kölnimmel a levegőbe fújtam.

Gréta is behunyta a szemét, aztán hirtelen kinyitotta: „Mmm! Levendula... A kedvencem!” – csillant fel a szeme. 

„Szóval szabad?” – kérdeztem. Ingatta a fejét, én pedig megvontam a vállam. „Akkor itt egy tízes” – nyomtam a kezébe egy érmét a Jutka nénitől visszakapott apróból. Így mindketten tudtunk valamit a szenteltvíztartó mellett lógó perselybe dobni. 

Majd elhagytuk a templomot. Ahogy kiléptünk, Gréta mosolyogva felém fordult, sőt… néhánycentis közelségbe hajolt: „Most már, itt már szabad” – közölte. Egyik kezem a kölnisüvegen pihent, a másikat a lámpaláz apró gombócba szorította. Fogalmam sem volt, hogy a locsolásra vagy a csókra gondol.