Az időtlenség köténye

Most írhatnám, mindegy, mi kerül az asztalra, de ez nem lenne igaz. Kitűnő konyhát visz a feleségem és a lányom is, nyitottak vagyunk az új ízekre, de én igazán akkor vagyok boldog, ha gyermekkorom ételei köszönnek vissza.

„Egyszerű parasztkaják ezek, kisfiam, de nincs náluk finomabb”, cseng a fülemben a kétszáz kilométerre élő anyám múltba révedő hangja, amikor a frissen kisült lepcsánkára kanalazom a tejfölt, tornyozom a reszelt, füstölt sajtot. 

Aztán gondolatban ugrok még egy generációt, és nagyanyám tanyasi nyári konyhájában találom magam. 

A sparhelten, az öntöttvas lábasban serceg a zsír, száll a foghagymás illat, én meg farkaséhesen kapaszkodom az apró, nyolc gyermeket felnevelt ősz hajú asszony kötényébe, talán még beszélni sem tudok. Sok hasznát amúgy sem venném, néhány pillanat, és tele a szám, könnyes a szemem, forgatom a számban a forró falatokat, de nem várok, inkább megégetem a nyelvem.

Négy nemzedékkel később hasonló jelenet játszódik le nálunk, a lányom és az unokáim arcán mosolyognak a tejfölös zsírfoltok – együtt kapaszkodunk az időtlenség kötényébe.

Balogh Zoltánnak, a Kapáslövés kötet szerzőjének további írásai elérhetőek itt.