„Senkit sem hagyunk hátra” – Megölelni a hiányt, avagy megtanulni együtt élni a veszteséggel

A Bátor Tábor Alapítvány huszonnégy éve dolgozik azon, hogy a súlyos vagy krónikus betegséggel élő gyerekek számára újra átélhető legyen a gondtalan gyerekkor, ami mindenkinek kijárna. Az alapítvány működése óta számtalan gyerek felépülését kísérhették végig, azonban néha a sors közbeszól, és egyes családok elveszítik a küzdelmet a betegséggel. 

Ez hívta életre a Lélekmadár programot, ami azoknak a gyászoló családoknak nyújt segítő kezet, ahol egy gyermek elvesztése által a családi dinamika széthullott, a hétköznapok rendje pedig teljes mértékben felborult. Posztós Erika, a tábor koordinátora mesélt nekünk arról, hogyan is néz ki egy olyan tábor, ahol minden résztvevő hordoz egyfajta hiányt, egy mély traumát. 

Ez a szoros kapocs a nap végén mégis sokszor derültségben, játékban és hálatelt pillanatokban ölt testet.

A gyász mint vezető tabutéma

Egy családtag elvesztését követő időszak nemcsak a gyászoló családnak jelent kihívást, hanem a környezet számára is, hiszen nehéz ilyenkor megtalálni a megfelelő gesztusokat, és sokszor a gyászolók sem tudják pontosan kifejezni, hogy milyen segítség esne igazán jól a tágabb családi vagy a baráti kör részéről. Részben ezt a problémát próbálja áthidalni a Lélekmadár program, olyan terápiás lehetőséget nyújtva a családoknak, amely egy egész évet felölel.

„Élete legnehezebb időszakában szavaz nekünk bizalmat egy család, amikor eljön hozzánk – meséli Erika, a program jelenlegi vezetője, akivel épp az idei program lezárta után beszélgethettünk. – A Lélekmadár táborok mindig nagyon mély és maradandó élményt nyújtanak nekünk, önkénteseknek is, ez most sem volt másképp. Valahogy pusztán attól a tudattól, hogy egy család élete egyik fontos döntését hozza meg azzal, hogy eljön hozzánk, hogy mer segítséget kérni és elfogadni, az önkéntes stáb nagyon mély, feltétlen bizalmat és motivációt érez, egyfajta kapcsolódási felület jön létre már a nulladik pillanatban.” 

„Senkit sem hagyunk hátra”

Erika mellett óriási stáb dolgozik azon, hogy a program sikeres legyen. Ez idén több mint hatvanfős szervezői gárdát jelent a nagyjából ötven résztvevő mellett, vagyis minden táborozóra jut legalább egy képzett önkéntes. Tehát senki sem marad egyedül, mindig van lehetőség valakire támaszkodni ebben a rekreációs időszakban.

„Nagyon sokszor hivatkozunk úgy a csapatunkra, mint egy védőhálóra, és ezt nagyon tudatosan szőjük is, mert iszonyatos súllyal a lelkükben érkeznek hozzánk a családok, és ebből sok mindent megosztanak velünk. 

Hogy ezt bírjuk, mindent együtt kell csinálnunk, nagyon szorosan összekapaszkodva. Megható számomra a családok bizalma, de azt is öröm látni, ahogyan az önkéntesek nyíltan, reflektíven, magukra és egymásra figyelve teljes erőbedobással dolgoznak a program sikerességéért.

Tényleg elképesztően gyönyörű, eleven kapcsolódások jönnek itt létre. Onnantól kezdve pedig, hogy átlépjük a táborkaput, egy nagy családdá válunk, és senkit sem hagyunk hátra.”

Újraegyesült nagy család

Az, hogy mit nevezhetünk családnak egy olyan élethelyzetben, amikor a családi egység már rég felbomlott, alapvető kérdés a program során. Egy gyermek elvesztése egyértelműen megcsonkítja a családot, ott azonban, „ahol éveken keresztül ápoltak és próbáltak életben tartani egy beteg gyereket, a családi dinamika már a betegség megjelenésekor megbomlik. Gyakori, hogy az édesanya van kórházban a gyerekkel, otthagyja a munkahelyét, az apuka marad a családfenntartó, a testvérekkel sok időt töltenek külön.”

Ez a megszokottá vált berendezkedés később teljesen felborul, „amikor egy gyermek élete hosszabb betegség után véget ér. Kvázi az a cél, ami együtt tartotta a betegség által kialakított családi rendet – hogy életben tartsák a beteg gyereket –, egyszer csak megszűnik. Ez a túlélőüzemmód ezen a ponton értelmét veszti, és nagyon sokféleképpen próbálnak a családtagok visszarendeződni, újradefiniálni önmagukat.”

A baleset miatt gyászoló családoknál a felkészülés hiánya, a váratlanság okoz másféle törést. „Velük történt egy hatalmas tragédia, amire nem volt semmi ráhatásuk. 

Az életbe, a biztonságba vetett hitük nagyon meg tud inogni. 

Sok az önvád vagy az egymás ellen irányuló hibáztatás.”

Fontos célcsoport továbbá a perinatális veszteséggel együtt élők csoportja, ami még inkább tabusított téma, hiszen a magzatot elveszítő szülők úgynevezett láthatatlan gyászon mennek keresztül. „Mindegyik család nagyon egyedi veszteséggel, egyedi problémákkal érkezik hozzánk. Az egyik alapvetésünk, hogy egyik gyászfolyamat sem hasonlítható a másikhoz, ahogy a családok sem egymáshoz. Épp ezért mi úgy definiáljuk az ideérkező táborozókat családként, ahogy ők magukat. Van egyedülálló édesanya, aki gyermekkel érkezett. Van, aki úgy egyedülálló édesanya, hogy van gyermeke, de nem csatlakozott hozzá. Van, aki az egyedüli gyermekét vesztette el. Jött most egyedülálló édesapa is. Sok patchwork család is részt vesz, olyan is, ahol a szülők elváltak, de a programot együtt csinálják végig. Ugyanakkor van olyan is, hogy hétgyermekes családot látunk vendégül a programban.”

Sorsközösség alakul ki

A terápiás folyamatunk egy éven – egészen pontosan egy, három hosszú hétvégét felölelő táborsorozaton – keresztül kíséri a családok gyászfeldolgozását, aminek több oka is van. Az első tábor segíti a megfelelő bizalmi légkör kialakulását, továbbá teret ad a családoknak az ismerkedésre: „A gyászfoglalkozásokon megismerik egymás történeteit, kialakul a sorsközösség. Az érzelmi és fizikai biztonság megteremtése minden előtt van.” 

A második turnus – nagyjából fél évvel később – már a mélyülésről szól, ahol a veszteségfeldolgozás és a jövőfókusz egymást váltják. „Mi ezt egyszerűen érzelmi hullámvasútnak hívjuk, ami a hétköznapokban is megjelenik, mi pedig már az első pillanattól fogva tudatosan imitáljuk ezt – meséli Erika. – A táborban nagyon intenzíven csináljuk: sorra követik egymást a gyász- és élményterápiás programok.” 

„Így működnek a hétköznapjaik is: eszükbe jut a veszteség, ilyenkor szomorúbbak, aztán menni kell a kisebbik gyerek farsangjára.” 

A második turnusban a folytonos kötődés is kiemelt szerepet kap. „Attól, hogy valaki elhunyt, a kapcsolat vele nem szűnik meg. Abban segítünk, hogy hogyan tudnak egy élhető, fenntartható kapcsolódást kialakítani az elhunyt személyhez. A programot segítő pszichológusok és mentálhigiénés szakemberek szimbólumokkal, mesékkel, rituálékkal dolgoznak.”

A harmadik, záró turnus már a búcsúzásról és az elengedésről szól, ami sosem könnyű, kiváltképp a már meglévő gyászfolyamatok mellett. Az önkéntesek és a résztvevők egyaránt arra fókuszálnak, hogy megerősítsék mindazt, amit az év során magukkal vittek a programból. Legyen az egy légzőgyakorlat, egy apró rítus, egy barátság, egy beszélgetés, gyakorlati tanács vagy egy életre szóló élmény, amit valamelyik program nyújtott.

„Egy másik célja az éves programunknak, hogy felöleljen minden ünnepet, évfordulót, születésnapot. Ezek azok a tipikus események, amelyek kvázi megmozdíthatják a gyászt a családban. Egy elhunyt családtag születésnapja vagy egy csonka családként töltött karácsony rendkívül felkavaró tud lenni. Fontos, hogy ezek az érzések verbalizálódjanak, és tudjunk olyan rítusokat kialakítani, amelyek megszépítik a gyászt, segítenek az emlékezésben, egyszersmind ünneppé teszik a pillanatot azokban a családokban is, ahol valaki már soha nem fújhatja el a születésnapi tortán a gyertyákat, és nem bonthatja ki az ajándékokat a fa alatt.”

A veszteség mellett is meg szabad élni a vidám pillanatokat

A program önkéntesei a turnusok színes programfelhozatalát egy „svédasztalhoz” hasonlítják, ahonnan mindenki azt vesz el, amire épp szüksége van. 

„Rengeteg mindent kínálunk a családoknak, mégis mindenki azon vesz részt, amin szeretne. Az azonban folyamatosan a szemünk előtt lebeg, hogy szorosan tartsuk magunkat a kihirdetett programokhoz, időpontokhoz. Ez a kiszámíthatóság – különösen a balesetes családoknak – egy kapaszkodó, hiszen a »velünk bármi megtörténhet« életérzés gyakran alapvetéssé válik. A tábori struktúra egy újszerű megtapasztalása annak, hogy mégis létezhetnek biztonságos, ismerős és kiszámítható keretek.”

A színes programok – akárcsak az íjászkodás, a lovaglás, a magaskötélpálya, a terápiás ülések – a családi egység erősítését célozzák: „A táborozók látják egymást olyan helyzetben, amiben talán még soha, vagy nagyon régen: legyőzni a tériszonyt, kapcsolódni egy lóhoz, felnőttként önfeledten részt venni egy csapatépítő játékban. Szeretnénk tudatosítani a résztvevőkben, hogy egy ilyen veszteség mellett is meg szabad élni a vidám pillanatokat.”

A testvéreknek is jár a gyerekkor

Mindemellett a családi egységen túl a különböző családtagok mint egyének is fókuszba kerülnek, ezt biztosítják a korosztályi programok, amik segítenek abban, hogy a résztvevők magukhoz, a saját érzéseikhez, a gyászukhoz is kapcsolódni tudjanak. „A tesókat a szakma például gyakran elfelejtett gyászolóknak nevezi. Mi szeretnénk nekik is kicsit visszaadni a gyerekkort, emellett folyamatos figyelmet és támogatást nyújtani, hiszen ők nemcsak egy halott gyerek testvérei, hanem ugyanúgy gyerekek. Hasonlóképp az anyák: fontos, hogy valaki ne csak anya legyen, hanem meg tudja élni azt az énjét is, aki a gyermeke elvesztésén túl létezik benne.”

Az apák gyásza sokszor szintén elfedett gyász, részben a rossz társadalmi berögződések, részben a családfenntartó szerep betöltése miatt. „Még mindig szembesülünk azzal, hogy a férfiak nem sírnak, nem engedik meg maguknak, hogy gyászoljanak, mert erősnek kell maradniuk – mondja Erika. – Sok apuka mondja a tábor elején, hogy csak a felesége vagy a gyerekei miatt jött, majd szép lassan elkezdenek magukkal is dolgozni, és rájönnek, hogy rájuk is hat ez az egész.” 

„Az apacsoportokban olyan biztonságos tér nyílik meg, ahol először mondhatják ki az elaltatott félelmeiket vagy a tehetetlenségüket.”

Szív is lehetsz nagy fülekkel

Ahová a Lélekmadár szárnyai már nem terjednek ki, az a környezet, amibe a program után a családok visszatérnek. Miközben Erika a programról mesél, azt is elárulja, hogy „az önkénteseknek mindig mondjuk: sokszor elég, ha egy szív vagy nagy fülekkel. Ha ismered azt, amikor valaki megoszt veled egy nehézséget, és érzed, hogy muszáj mondanod valamit, ami könnyít, segít, akkor van egy tanácsom. Iszonyú nehéz, de javaslom mindenkinek, hogy próbálja ki, hogy nem mond semmit. Csak legyen ott, és segítsen elbírni a csendet.”

Egy másik megküzdési reakció a rokonok, barátok, a közvetlen környezet részéről, hogy kerülni kezdik a gyászolókat, ami csak elmélyíti a magányt és a gyászt, holott az ebből való kiszakadás jellemzően elősegíti a gyászfeldolgozást, még akkor is, ha nem tudja felszámolni a nehéz pillanatokat. „Ha az ember félre tudja tenni a saját teljesítményszorongását, hogy neki most világmegváltó mondatot kell mondani, és csak jelen tud lenni, támogatni, az sokszor mindenféle tanácsnál többet nyom a latban, segíti a gyógyulást.”