A csodálatos, a sebző és az elég jó anyák, akik igent mondtak azt életre

Anyák napja megrendítő pillanat lehet. Sokaknak azért, mert szeretett édesanyjuk már nincs az élők sorában. Másoknak azért, mert anyukájuk soha nem is volt az életük része. Rengetegen, túl sokan vannak, akiknek azért fájdalmas (vagy ambivalens) ez a nap, mert több szenvedésben volt részük édesanyjuk révén, mint szerető törődésben. 

Ismerek olyan asszonyokat, akiknek évekkel ezelőtt elhunyt a gyermekük, magányosan élnek, és szinte senki nem tudja róluk, hogy ők bizony édesanyák – számukra is szomorú ez az ünnep. Olyan csodálatos hölgyeket is látok, akiknek az anyaság örömeiből alig, terheiből viszont többszörös jut, mert súlyosan sérült gyermeket nevelnek. 

De anyák napján összeszorulhat azon nők szíve is, akik hiába vágytak vagy régóta vágynak gyermekre. És könnyezve, szemlesütve hallhatják a bájos köszöntőket azok az anyák, akiknek bűntudatuk van. 

Mert megesett, sokszor-kevésszer, hogy nem voltak ott, nem mondták ki, amit kellett volna (vagy kimondták, amit nem kellett volna), elrontották, ellustulták, elfelejtették, elönzőzték, elbagatellizálták, elindulatoskodták… És ezek eltakarják szemük elől a sok jóra törekvést, szeretetteljes odaadást, szolgálatot, amit szintén ők „követtek el”.  

Csak együttérzéssel és megértéssel szabad fogadni, ha valakiből olyan gyötrő érzések törnek fel, hogy az ő édesanyján nincs mit ünnepelni, mert megkeserítette az életét, soha nem tett érte semmit, vagy szerinte nem érdemel tiszteletet, aki „csak felcsináltatta magát”, majd sorsára hagyta őt – és hasonlók. Ezek érvényes mondatok. 

A legnagyobb részvéttel és tapintattal kell fordulni az ilyen fájdalmat hordozókhoz, mert az anyai szeretet hosszú távú nélkülözése a legmaradandóbb és a legnehezebb lelki terhek közé tartozik. 

Nem várható el és nem is sürgethető a megbocsátás, a szeretet erőltetett menetben való visszaépítése azoktól, akiket nagyon mélyen megsebeztek. Vannak iszonyatos tények, létezik édesanya által elkövetett bántás, elhagyás, nemtörődömség, narcisztikus működés, szerhasználat, kihasználás… és még annyi minden. 

Az a gyógyító lehetőség viszont mindenki számára adott, hogy levegye a stigmát („bántalmazó”, „függő”, „narcisztikus”, „mérgező”, „elhagyó” stb.) róla, és emberi mivoltában tisztelje meg édesanyját, „vegye anyaszámba” őt. Ez a gesztus segít, hogy a saját szülőségünkben is irgalmasabbak, megközelíthetőbbek legyünk – magunk és a gyermekeink számára is. 

Legalább anyák napján mindenképp érdemes kimondani, hogy az anyaság (mindannyiunk tökéletlen anyasága) önmagában érték. Ünnepelnivaló kincs, mert élet indulhat(ott) útjára belőle. Az igen, amit egy nő egy megszületésre, létrejövésre kimond, mindent megalapozó ajándék, a legnagyobb lehetőség, ami adható. 

Ahogy fentebb írtuk, anyák napja megrendítő lehet – és még inkább az, ha felismerjük, hogy édesanyánk nélkül most megrendülni sem tudnánk. 

Ha anyánk nincs, ma mi sem vagyunk, és a már megszületett gyermekeink sem lennének. Lehet, hogy anyukánk nélkül nem volnának meg bizonyos sebeink és küzdelmeink, de nem lennének gyógyulás-tapasztalataink, erőforrásaink, döntéseink és alkotásaink sem. 

Az anyasághoz a testi-lelki termékenységet, az odaadó gondoskodást, a tápláló törődést, a meleg, elfogadó fészek képzeteit szoktuk kötni. Nincs ember, aki folyamatosan és tökéletesen tudná betölteni mindezt, de az életre szóló szeretetélmények, a jókor érkezett támogató anyai mondatok, a vigasztaló érintések, a válaszkész figyelem apró gesztusai mind sorsfordítók lehetnek. Ahogy ezek hiánya is. 

A sorsunk szempontjából az igazán meghatározó viszont az, hogy egyáltalán van sorsunk. Hogy élhetünk. Hogy kötődhetünk, viszonyulhatunk, tanulhatunk egymástól, így édesanyánktól is, hogy élhetünk saját életet, akár olyat, akár másmilyet, mint ő.

Megindított, amikor azt olvastam néhány éve, hogy egy hazai női börtönben ugyanúgy köszöntik az édesanyákat május első vasárnapján, mint máshol. Jó és irgalmas dolog, hogy anyák napja nincs minőségbiztosítási eljáráshoz vagy erkölcsi bizonyítványhoz kötve. Az anyák napi köszöntés nem jutalom, nem értékelés, pláne nem a gondoskodás „fizetsége” – hanem lehetőség a tisztelet megadására annak a nőnek, aki (legalább egy döntő pillanatban) igent mondott egy másik életre. 

Mert az anyai igen önmagában érték. A teremtés óta ott él a nők lelkében a vágy és a készség erre az igenre.

A gyermekvállalásra (még vagy egyáltalán) nem gondoló, a gyermekre régóta váró, a szerzetesi hivatást választó, a gyermektelenséggel együtt is teljességre törekvő nők lelkében mind ott van ez a vágy, elvehetetlenül. 

Csak Isten tudhatja teljes bizonyossággal, hogy az egyes édesanyák miért vagy miért nem képesek további igenek kimondására – például az életadáson túl annak befogadására és feldajkálására, kibontakoztatására, táplálására, védelmére, dédelgetésére, szépítésére, a jól szeretésért való élethosszig tartó küzdelemre.

Ezt Isten dolga tudni. Nekünk pedig szabadságunkban áll hálával tisztelni édesanyánk igenjét, amit egészen biztosan megkaptunk tőle – a továbbadás lehetőségével együtt. Isten éltesse őket, minden tökéletlen és szeretnivaló anyát, Ő éltesse mindannyiunkban az anyai igent.