A ceruza kihullt a kezéből, de a rajzolt világ tovább gurul: Sajdik Ferenc műveinek egy részét barátja védelmezi

Volt szerencsém Sajdik Ferencet ismerni. Lapszerkesztőként egy a lapzártát szentírásnak tekintő, fegyelmezett kollégával hozott össze a sors, aki az üres fecsegést, az önreprezentációval járó összejöveteleket gondosan kerülte. Amikor azonban úgy érezte, hogy bízhat bennem, egy kávéházi asztal mellett már szívesen diskurált az élet szépségeiről, fonákságairól. 

Ámbár ahogy érzékeltem, ilyenkor is legszívesebben az általa rajzolt hősökről, mókás figurákról, lovakról, házakról, gőzmozdonyokról, Gombóc Artúrról, Pom-Pomról és a Radírpókról mesélt.

„Nagyanyám Bugyiban született”

Megtisztelő, hogy Sajdikországban barangolva némi idegenvezetést kaphattam még tőle. 2012-ben elnézte nekem azt is, hogy riportot írtam róla. (Utálta az ilyesmit, nem szeretett interjút adni, de amit még jobban utált: az a „hacacáré”, a puccos parti.) Néhány sort idemásolok a cikkből: 

„Sajdik örök gyerek. Nem titkolja, hogy boldog ember, hiszen úgy igazán sosem kellett felnőnie. Persze a családi háttérnek is sokat köszönhet; felesége, két leánygyermeke és öt unokája szívesen időzik-utazik vele ebben a már-már valóságos, képzelt univerzumban, aminek hol lehetne másutt a főhadiszállása, mint Budán, az Eper utcában. Ha pedig eljön a vakáció ideje, a Sajdikok a Balatonnál, a Monoszlói Hegyestűn élvezik az életet. Közel a Süsü-szoborhoz! Igen, a Mókus körút alatt… És ez sem mesebeszéd!”

„Dargayval és Foky Ottóval a legtöbb filmforgatókönyvet ott rajzoltuk” – említi, majd kisvártatva avval folytatja, hogy „neje a Tavasz utcában is lakott”, de ő maga legszívesebben a Dinnye utcában élne, ha lenne ilyen és lenne erre módja, bizton átköltöztetné a famíliát. Csibészes, gyermeki mosollyal a következő ziccert se hagyja ki: „nagyanyám Bugyiban született!”

S ha már szóba jött a nagymama, hát felkérem a gyermekkora megidézésére. A történet Neuhagenből indul, ahol a kis Sajdik született. A kalandokkal teli gyermekkor újabb állomása: Görögország. Miközben a világpolgár zsoképapa Dániában időzött, a mama és a két Sajdik-fiú Athén elővárosában lakott. Természetesen közel a helyi lóversenypályához. 

„Két hónap alatt megtanultunk görögül, így hamar elfogadtak az ottani srácok, akikkel folyton futballoztunk vagy golyóztunk. A gombfoci arrafelé nem volt divatban, meg aztán nem is volt annyi gombunk, hogy megtanítsuk nekik ezt a játékot. Szerettem velük lógni. Kultúrnép a görög, s nem nézik le az idegent! A magyarokat pedig elismerik, mivel még az elűzött király orvosa is magyar volt, nem beszélve az Athénban sikeres honfitárs zsokékról. Egykorvolt focihőseinkért szintén rajongtak az Égei-tenger vidékén. Sárosi doktor képe egy helyi csokoládé csomagolópapírjában bújt meg például.” 

A kis Sajdik a távolságot, mint üveggolyót tehát gyakran „szorongatta”. Mígnem hazatértek Dunakeszire. Később Pestre. 

A papa is hazaért: „Otthon sosem volt veszekedés, inkább röhögtünk. Szerintem, ahogyan a depresszió, úgy a vidámság is örökletes betegség” – említi a Chaplinért mindmáig rajongó karikaturista, aki legnagyobb mesterének Karinthyt tartja. 

Amikor mesés családtörténetét én mégis Rejtő-ponyvába illőnek nevezem, büszkén figyelmeztet: nagybátyja 15 évig az idegenlégióban szolgált! Ferenc viszont egy szerencsés véletlen folytán a Török Pál utcai Iparrajziskolát járta ki. Azóta éjjel-nappal rajzol, bár nagykamaszként próbálkozott a lovaglással is. „Sem a mama, sem a paripa nem akarta, hogy zsoké váljon belőlem” – summázza. „Vágta közben bakózott a paripa, lelökött magáról – valamiért nem szimpatizált velem. Na, innentől fogva én se vele!”

Eddig a 2012-ben írt portré részlete. 

Sajdik Ferenc 2025. szeptember 19-én, 95 évesen elhunyt. Jó barátja, Papp László műgyűjtő, fotográfus szerint békében ment el. 

A művész, aki a kórteremben is rajzolt…

„Amikor felesége, aki 70 éven át volt a társa, meghalt, az Ferit érthetően nagyon megrázta. De nem volt ekkor sem kifejezetten rosszul. A korának megfelelő kisebb nyavalyák miatt be-bejárt a kórházba, ahol megkapta a megfelelő kezelést, s ott is, a kórteremben is rajzolt! Azt mondta egyszer nekem, hogy sóhiánya van. Én erre úgy tromfoltam, hogy »valamit nálad elnézhettek az orvosok, hiszen neked biztosan nem kell extra sóadag, amikor így is folyton be vagy sózva azért, hogy alkothass«…” 

„Hogyan tovább?” – kérdezem a műgyűjtőt, aki Sajdikot 40 évvel ezelőtt rávette, hogy műveinek jelentős részét rábízza, így létrehozva a Mosolytár kiállítóterét Vác belvárosában, melyet később – miután kétszáz Sajdik-mű a város tulajdonába került – Sajdik Ferenc Gyűjtemény névre kereszteltek át. 

„A táblaképek megalkotásához szükséges farostot magam biztosítottam számára. Megkértem arra is, hogy Vác nevezetességeit mutassa be az új képein, ő pedig erre boldogan mondott igent. Idővel Vác díszpolgára, a Nemzet művésze lett. Sajdik, az író Csukás Pista és én erős baráti szövetséget alkottunk. Csukással folyton zrikáltuk őt, ő meg velünk nevetett, néhol visszavágott. Mindketten borzalmasan hiányoznak. Azóta, hogy Sajdik Feri meghalt, alig alszom.” 

„Tanúja voltam, hogy élete utolsó napján is papírt kért, hogy újabb grafikákkal, képekkel örvendeztesse meg a gyűjtemény látogatóit.”

Sajdik, Balázs-Piri, Brenner és a többiek

Papp megjegyzi: „felmérte, hogy nem vagyok módos ember, s hogy a félretett pénzemből, a megtakarításaimból fedezem a közös munkát. Azt hiszem, tisztelte az elhivatottságomat, ezért soha nem emelt árat. Ma a Vác városának adott alkotások mellett, további ötven Sajdikom van. Személyes kedvencem az a sorozat, ami a székesegyházunk előtti, virágokkal zsúfolt teret ábrázolja.  Lakásom falát díszíti e pillanatban is.”

Papp László attól tart, hogy Sajdik halálával a közös álom szertefoszlott: „Létre akartuk hozni az ország első, és egyetlen karikatúra-múzeumát. Sajdik sokat tett érte. Beszélt a kollégák özvegyeivel, leszármazottjaival. Brenner, Hegedűs, Kaján, Balázs-Piri Balázs és a többiek igazán megérdemelnének egy ilyen szellemi centrumot” – sóhajt föl a műgyűjtő, akinek a Modern Művészeti Gyűjtemény alapítása is nevéhez fűződik. 

A váci Káptalan utcában – mások mellett – a világhírű Szabó Vladimir, Scholz Erik, Józsa János, Orvos András, a Nizzában 1999-ben elhunyt Dombay Lelly, a kétszeres Kossuth-díjas Hincz Gyula és a már említett karikaturista zseni, a Sajdik szomszédjaként és barátjaként ismert, hajdan szintén a Ludas Matyinak dolgozó Balázs-Piri Balázs alkotásai is fellelhetők. „Balázs-Piri teljes életművét magaménak tudom, ami bizony több ezer darab” – rögzíti az elhivatott értékmentő, aki a műgyűjtésben sohasem a pénzt látta. Sokkal inkább: egy missziót!

Kaján Tibor: „Sajdiknál egy sajátosan egyéni világ kerekedett”

2016-ban, szintén 95 éves korában hunyt el a karikatúra műfajában ugyancsak maradandót alkotott Munkácsy-díjas pályatárs, Kaján Tibor (1921-2016). A bázeli Sammlung Karikaturen und Cartoons kiállítóterében is szereplő, a Ludas Matyi szatirikus vicclap elindításakor (1945) már tevékeny grafikus az Új Tükörnek, a Lyukasórának, a Magyar Filozófiai Szemlének is rajzolt. Sajdikkal kölcsönösen tisztelték egymást, így nem volt meglepetés, hogy a Váci Képes Albumban (Modern Művészeti Gyűjtemény, 2005) az életmű megfejtésére vállalkozott. Kaján így fogalmaz: „A legfontosabb a jó karikaturista esetében ugyanaz, mint a Jóistennél: tud-e világot teremteni? Sajdik Ferenc rajzaiból egy új »Orbis pictus«, egy sajátosan egyéni rajzolt világ kerekedett. Valóban kerekedett, mert minden gömbölyű és minden gurul. Sajdik világa elsősorban mozog. A tárgyak is. Állandó hullámzásban lévő hegy- és vízrajz, melyben kis emberkék és állatok szüntelen gördülnek és egy állatszelidítő karikáján keresztül bukfenceznek a rajzlapra. A rajzpapír pedig végtelen cirkuszi poronddá válik ceruzája alatt.”