„Ez nekem túl sok, még csak nyolcéves vagyok” – a gyerekek is gyászolnak, csak másképp, mint a felnőttek

A gyerekek sokszor nem képesek szavakkal kifejezni érzéseiket

Zalán számára a fájdalom kimondhatatlan volt, gyakran sírt és csak azt ismételgette: „Ez nekem túl sok, én még csak nyolcéves vagyok. Miért velem történik mindez?”, miközben ökölbe szorította kis kezét. Egy idő után már nem akart iskolába és edzésre járni. Figyelme szétesett, nehezen tudott koncentrálni.

Moravcsik-Fecskés Orsolya pszichológus, a gyászfeldolgozás módszerének specialistája szerint a gyermekek gyászfolyamata sokban eltér a felnőttekétől, elsősorban azért, mert gyakran nem tudják szavakba önteni érzelmeiket. Gyászuk ezért sokféleképpen nyilvánulhat meg, miközben belső küzdelmük sokszor rejtve marad. Veszteségélményük ráadásul több színtéren is jelentkezhet: meghalhat egy közeli hozzátartozó vagy barát, elpusztulhat a háziállat, elköltözhet a család, elválhatnak a szülők, de akár egy új tanító érkezése is nehéz lehet számukra. 

Mindeközben jóval kevesebb megküzdési stratégiával rendelkeznek, mint a felnőttek.

A gyászreakció életkoronként más-más formában jelentkezhet, de vannak intő jelek, amikor mindenképpen érdemes szakemberhez fordulni. Óvodáskorban ilyenek lehetnek a regresszív viselkedésjegyek, például a rendszeres ágyba vizelés. „Ez természetesen előfordulhat akkor is, ha kistestvér érkezik a családba, hiszen számára lezárul a korszak, amelyben egyedül volt gyermek a családban, így ez is gyászfolyamat lehet. Átmeneti ideig nem rendkívüli, de ha tartóssá válik, indokolt a segítség” – magyarázza a szakember. 

Figyelmeztető lehet a magatartás megváltozása: a fokozott agresszió, a túlzott szorongás, a közösségi aktivitások kerülése. Gyanús jel lehet az is, ha a gyermek rajzában vagy játékában ismétlődően erőszakos, sötét tartalmak jelennek meg. Iskoláskorban gyakran a szélsőséges viselkedés – a figyelemfelhívó magatartás vagy éppen a visszahúzódás – adhat okot aggodalomra, akárcsak az alvászavarok, az étkezési problémák vagy a fokozott szorongás. 

Kamaszkorban, a hormonális változások és a szülőkről való leválás időszakában, amikor a viselkedésszabályozásért és a döntéshozatalért felelős frontális lebeny még nem elég érett, előfordulhat, hogy a fiatalok nem megfelelő megküzdési stratégiákat választanak.

Ebben az életkorban gyakori a kettős viselkedés is: vagy mindenáron ki akarnak tűnni, vagy teljesen bezárkóznak. 

A pszichológus kiemeli, hogy „az érzelmileg labilis kamaszoknál veszteség esetén fennáll a veszélye annak, hogy radikális csoportokhoz csatlakoznak, kóborolnak vagy addikciók felé fordulnak, amelyek szélsőséges esetben akár bűnözéssel is járhatnak.” 

A hallgatás mindig visszaüt

Zalán hívő családjában nem tabu a halál. Nyíltan beszéltek az elhunyt szeretteikről, az örök életről, és ez sokat segített neki a gyász feldolgozásában. Mivel szülei úgy érezték, hogy az őszinte beszélgetések és a biztos támasz, amit nyújtottak, nem elegendők, pszichológushoz fordultak. „Megkérdeztük tőle, szeretne-e elmenni az ismerős Zsófi nénihez, aki segíthet neki. Rögtön igent mondott. A közös munka valóban megsegítette: megtanulta, hogyan lehet a veszteségeket feldolgozni, és miként élhetnek tovább a szívében azok, akiket szeretett. Ma is gyakran emlegeti a barátját és az edzőjét, fényképük ki van téve az ágya mellé – kapaszkodóként, megőrzött kincsként” – meséli Zalán édesanyja. 

Ám amikor úgy tűnt, már kezd talpra állni a kisfiú, újabb veszteségek érték: kedvenc tanára elment az iskolából, barátja pedig Németországba költözött családjával. 

Mindkettőjük hiányát megsiratta, de most hamarabb tovább tudott lépni, mert már voltak eszközei arra, hogyan küzdjön meg a nehéz érzésekkel.

Moravcsik-Fecskés Orsolya szerint a szülők akkor is jelentős támogatást nyújthatnak gyermekük gyászfeldolgozásában, ha nem tapasztalnak viselkedésbeli változásokat, és nem érzik szükségesnek szakember bevonását. Úgy véli, már óvodáskorban beszélgethetünk a gyerekkel a halálról, és felkészíthetjük egy beteg hozzátartozó elvesztésére is – a család hite és meggyőződése szerint. 

„Akkor is érdemes beszélni róla, ha a veszteség hirtelen történik, például baleset vagy öngyilkosság miatt. Ilyenkor is fontos őszintén elmondani a gyermek nyelvén, mi történt. Például: »nehezen birkózott meg az élet nehézségeivel, nem kért segítséget, és nem látott más kiutat. Mélységesen sajnáljuk, hogy ez történt, de el kell fogadnunk«” – mondja.

Szerinte a halál elhallgatása, tabuvá tétele mindig visszaüt. Ha a gyermek csak évekkel később tudja meg az igazságot, az haragot és indulatokat válthat ki belőle. Ezért soha, semmilyen körülmények között nem szabad hazudni a gyereknek. 

„Gyakran hallom szülőktől, hogy azzal próbálják megnyugtatni a gyereket, hogy »mi soha nem fogunk meghalni, nem hagyunk el téged«. Ez azonban nem igaz. Helyette inkább így fogalmazzunk: »a halál az élet velejárója, egyszer mindannyian meghalunk, de előtte még sok időt töltünk együtt, és rengeteg szép élmény vár ránk«. Ez egyszerre őszinte és megnyugtató a gyerek számára” – emeli ki Moravcsik-Fecskés Orsolya.

A szakember azt javasolja, hogy sokszor öleljük meg a gyermeket nehéz időszakban. Ugyanis a testkontaktus segít neki megnyugodni és biztonságban érezni magát. 

Meggyőződése, hogy a gyászfeldolgozásban a mese és a játék is óriási segítséget nyújt, hiszen a történeteken és a fantáziavilágon keresztül a gyermek megérti az érzelmek világát, és megtapasztalja: nem kell beragadni a negatív érzésekbe, hiszen az érzelmek folyamatosan változnak. 

„A játék különösen hatásos eszköz. A gyurma például formálható, ahogy az érzéseink is. A rajzolás során pedig újraélhetők a közös legszebb pillanatok az elhunyt szerettünkkel. Ezeket összegyűjthetjük egy mappában – mintha lenne egy »fiók« a szívünkben, ahonnan bármikor elővehetjük az emlékeket. Ugyanakkor meg kell tanulnunk visszatolni ezt a fiókot ahhoz, hogy folytatni tudjuk a mindennapokat” – magyarázza.

A gyermek gyászát a család mintája formálja

Hogy miképpen dolgozza fel a gyermek a veszteséget, sok mindentől függ: a személyiségétől, a veszteség körülményeitől, attól, hogy felkészítették-e rá, haláleset történt-e, hirtelen vagy előrelátható módon következett be, és attól is, mennyire támogató a környezet. „Az egyik legfontosabb kérdés mégis az, hogy a gyerek mennyire tudja megélni az érzelmeit, és mennyire reagál erre elfogadóan a család” – hangsúlyozza a pszichológus. 

Szerinte kifejezetten káros, ha a család azt üzeni: „erről nem beszélünk”, vagy „szedd össze magad, az élet megy tovább”. Ugyanis ezek a mondatok gyakran csak figyelemelterelésként működnek és az érzelmek elfojtásához vezetnek. 

A gyász természetes része a szomorúság, a düh, sok esetben a bűntudat is, és fontos, hogy a gyermek ezeket megélhesse és kimutathassa. 

Ha a családi légkör ezt nem engedi meg, az elfojtott érzések később viselkedési problémákban, személyiségbeli elakadásokban is megjelenhetnek, sőt a felnőttkori kötődési mintákra is kihatással lehetnek: vannak, akik mindenáron kapaszkodnak kapcsolataikba, míg mások inkább menekülnek belőlük. „Azt mutatják a tapasztalatok, a pszichés problémák 80 százalékának hátterében korai, feldolgozatlan érzelmi veszteség áll. Sok addikció, például alkohol- vagy drogfüggőség mögött is az húzódik meg, hogy a gyermekkorban megtanult mintázat az volt: »nem szabad érezni, nincs helye a szomorúságnak«” – mondja a pszichológus.

A megküzdés módja nagy mértékben függ a szülők példamutatásától is. A gyerek a minta alapján tanul: „Ha otthon azt látja, hogy anya és apa kimondják: »igen, most ez nehéz, de meg fogjuk oldani, még ha nem is tudjuk pontosan, hogyan«, akkor a gyerek is ezt a mintát sajátítja el. Megtanulja, hogy a nehézségek nem véglegesek, és mindig van kiút. Ha azonban a szülők is szoronganak, és nehezen küzdenek meg a helyzettel, a gyerek is nehezebben fog tudni.” 

Ezért az egyik legfontosabb eszköz a személyes példamutatás: ha a gyermek látja, hogy szülei megélik és kimutatják a negatív érzéseiket, majd képesek továbblépni, az erős tapasztalatot jelenthet számára. Nem az segít, ha a család minden nehézséget elfed, mintha semmi sem történt volna.

A veszteséggel való megküzdés építő erővé válhat

A veszteség feldolgozása elsőre fájdalmas és torzító élménynek tűnhet, mégis magában rejti a növekedés lehetőségét. 

„Ha a gyermeket támogató közeg veszi körül, ahol őszintén beszélhet az érzéseiről, és átélheti, hogy szabad szomorúnak, dühösnek vagy akár tehetetlennek lennie, akkor a gyászélmény megerősítheti és gazdagíthatja érzelmi fejlődését” – hangsúlyozza Moravcsik-Fecskés Orsolya. 

A pszichológus szerint, ha már gyerekkorban megtanuljuk felismerni és tudatosítani, mikor érzünk félelmet, dühöt, szorongást vagy éppen boldogságot, és képesek vagyunk megérteni, hogy ezek az érzések milyen helyzetekben – legyen szó otthonról, iskoláról vagy más közegről – jelennek meg, sokkal könnyebben tudjuk majd szabályozni őket. 

Ez nemcsak a gyász feldolgozását segíti, hanem hozzájárul ahhoz is, hogy rugalmasabban birkózzunk meg különböző élethelyzetekkel és érzelmileg megterhelő időszakokkal. Megfelelő támogatással a veszteség építőerővé válhat, amelyből megszülethetnek azok a megküzdési stratégiák, amelyek mindennapi kihívásainkban is támaszt nyújthatnak életünk végéig.

Zalán ma már kiegyensúlyozott kisfiú, aki megtanulta, hogy a szomorúság és a gyász az élet része, ugyanakkor mindig magával hordozza azokat az emlékeket, amelyek kapaszkodót jelentenek neki. Története bizonyítja, hogy megfelelő segítség és őszinte, támogató közeg révén a veszteség feldolgozható és erőforrássá válhat – nemcsak a gyermek, hanem az egész család életében.