Kádár L. Gellért: „Azt szerettem volna, hogy lássanak meg annak, aki vagyok”

Amikor az interjú előtt a neten kutakodtam, eszembe jutott, hogy a médiában való rendszeres jelenlétedhez képest mennyire más napi valóságban telt a gyerekkorod Zabolán. Háziállatok és veteményeskert, erdő, az erdélyi vidék viszonylagos háborítatlansága. Ott a fizikai munka és a természet jeleinek olvasása jelentette a napi kihívást, a megélhetést. Hogy éled meg ezt a különbséget?

Ez a különbség már akkor kezdett az életemben megjelenni, amikor Marosvásárhelyre költöztem a főiskola miatt, mert onnantól a színházhoz kötött a megélhetésem. Nem is maga a város volt szokatlan, hanem a felgyorsult napok. Akkor még mindig közel állt hozzám a falusi élet. Hazajártam pihenni, a kapcsolódás a természettel lelassította számomra az időt, és erre nagy szükségem volt.

A jelenben élésen kívül az is egyértelműbb volt a falusi életben, hogy mi számít értéknek? Hiszen amit elvégeztél, annak láttad az eredményét…

Pontosan, ha fölásod az udvart, akkor tudod, hogy holnap már tudsz vetni. Megtermelni az ételedet egyértelmű siker.

Okozott dilemmát, hogy művészként, majd influenszerként milyen értéket hozol létre?

Elsősorban magamért vállalok felelősséget, hogy amilyen értékeket fontosnak tartok, kifelé is azt közvetítsem. 

Például jó ideje már nem iszom alkoholt. Ha befutna egy whiskyreklám-felkérés, nincs kizárva, hogy a kisördög mocorogni kezdene bennem, de az értékeimnek ez ellene menne. Sokan szidják a közösségi médiát, rossz véleménnyel vannak a mesterséges intelligenciáról, félnek attól, hogy lassan fölvált mindent. Persze, lehet dühösnek lenni ideig-óráig, de el kell fogadni, hogy fejlődik a világ. 

Annak idején, amikor bejött a rádió után a tévé, az emberek vettek televíziót, mert haladtak a korral. Tulajdonképpen a ChatGPT is olyan, mint a rádió vagy a tévé. Tőlünk függ, mire használjuk, ahogy a közösségi médiát is: arra, hogy értéket közvetítsünk, vagy pedig bizniszként fogjuk fel, és pénzt csináljunk belőle. Ha az ember beleveti magát ebbe a világba, előbb-utóbb mindkettőre fogja használni, ahogy a Hunyadi-premier után – bár nem nagyon szeretem ezt a szót használni – én is influenszer lettem. Nem tagadhatom, hogy anyagi forrást is jelent.

Bohócmutatvány, hogy hegedülhess?

Igen. Régebben, amikor még kívülről szemléltem mindezt, azt mondtam, hogy kicsit életidegen: tartalmat gyártasz, hogy etesd az algoritmust, és minél több emberhez eljuss. De működik, és közben arra is lehetőséget teremt, hogy valami értékeset hozz létre, és az már egy másik megélés. 

Többször hallottam tőled interjúkban, hogy gyerekkorodban vágytál a figyelemre, ezért mentél színésznek. Mi az, amit meg akartál mutatni magadból?

Azt szerettem volna, hogy lássanak meg annak, aki vagyok. 

Aki színi pályára lép, annak szinte mindig van dolga a felé forduló figyelemmel, és ott aztán ennek a középpontjába kerül. 

A Hunyadi-sorozattól azt kaptam meg, hogy totális rivaldafényben vagyok, viszont inkább Hunyadi Jánost látják, és nem Gellértet. Egy közönségtalálkozó után azt mondják, hogy „örülök, hogy megismertelek”, ilyenkor mosolygok, hogy köszönöm, hogy eljöttél, de valójában egyáltalán nem ismerjük egymást. Az információkról, amiket a sajtó és a bulvár bedobál a köztudatba, azt sem tudhatod, hogy igazi vagy álhír.

De a színész, bármennyire is beleteszi magát a szerepbe, a karaktere mindig el fogja valamennyire fedni, nem?

Persze.

Sokszor mondod, hogy számodra fontos az őszinteség, akkor mit is jelent ez színészként, amikor egy másik embernek a bőrébe kell bújnod?

Azt hiszem, magánemberként egyértelműbb, hogy mit jelent. Ha magamra öltök egy szerepet, fontos, hogy a karakterhez tartozó érzelmi csomagokkal valamelyest azonosulni tudjak. De emellett többször is előfordult a színpadon, hogy a rendező azt mondta, itt most sírni kell, én meg csak néztem, hogy miért kellene. Mégis meg kellett tennem, mert ez olyan szakma, hogyha kérik, akkor tudni kell bármikor sírni. Tudok könnyeket csalni a szemembe, és ezek a technikák arra is jók, hogy a színészt lelkileg levédjék. Hogy például ne azt az emléket használjam, amikor meghalt a nagyanyám vagy bebetonozták a macskámat, mert akkor egyrészt felszakítok mindig egy sebet, másrészt közben talán meg is dolgoznom a traumámat, és akkor az egyszer csak nem fog működni. Mindez nem ment fel az alól, hogy megéljem a karakter érzelmeit. De azt is hozzáteszem, hogy láttam már olyat, hogy a színész nem egy estig marad benne a szerep lehúzó mélységében, hanem egy hétig, hónapig… És akkor hogyan tovább? 

Meglepődve olvastam, hogy te, aki a pályád első éveiben rengeteg darabban szerepeltél, és az ezért járó Vastaps‑díjat is többször megkaptad, „kiszerettél” a színházból.

Inkább úgy fogalmaznék, hogy jegelem a kapcsolatunkat. Nagyon szerettem dolgozni a társulattal, de azt is megtapasztaltam, hogy csak azért, hogy szülessen egy jó előadás, a színész be van dobva kellemetlen, traumatizáló, olykor direkt megalázó helyzetekbe. Ugyanakkor sokszor volt olyanban is részem, hogy egyenlő partnerként voltunk jelen, színész és rendező. Például az egyik legkedvesebb emlékem a színházból a Piros fű próbaidőszaka. Fehér Balázs Benővel partnerekként dolgoztunk, és ő senkit sem degradált azért, ha valamit nem tudott elsőre megcsinálni, hanem inkább segített neki

Szerinted ez nem emberfüggő? A filmben nincs traumatizáló helyzet? A Hunyadi-sorozat a csaknem háromévnyi közös munkával egy különleges forgatás volt, hatalmas stáb segített, ráadásul főszereplő voltál.

Valóban nagy a szám, mert főszereplőként érezhettem magam olyan fontosnak, hogy kiálljak magamért. 

Nyilván megtapasztaltam már azt is, amikor a színházban megaláznak valakit, mi pedig nem állunk ki mellette, hanem csendben maradunk, vagy ha engem aláznak meg, és értem sem állnak ki, legfeljebb kiröhögnek, én meg inkább csinálom szó nélkül tovább a munkát.

Viszont itt volt lehetőségem megtapasztalni, hogy van beleszólásom a dolgokba, a forgatás közös alkotási folyamat. Több rendezővel dolgoztunk, adtak instrukciót, de sokszor mi jobban éreztük, hogy ez passzol-e vagy sem, hiszen minden egyes nap a szerepünkben éltünk, és ezt el is fogadták tőlünk.

Kép

Kép: Emmer László

Arról sok helyen beszéltél, hogy fizikailag hogyan készültél fel, hogy úgy nézz ki, úgy mozogj, mint egy középkori lovag – egy éven át naponta kaszkadőrökkel edzettél, megtanultál lovagolni, vívni, esni. Lelkileg is lehet hangolódni egy több mint ötszáz évvel ezelőtt élt férfi karakterére? Más értékek, más kommunikáció, egészen más világ.

Azt gondolom, hogy ezek mai karakterek, magunkból formáltuk meg Hunyadi Jánost vagy Szilágyi Erzsébetet, hiszen nagyon keveset tudunk róluk. Igazából azt sem nagyon tudjuk, hogy hogyan néztek ki. De a szöveg jól meg volt írva, világosak voltak a kapcsolatok, a konfliktusok, a dinamikák és mindezek által a középkori történet, a hősök. Persze, nézőként is mindenki kicsit mást lát bele, nyilván színészként is. 

Arra gondoltam, hogy a középkorban például mást jelenthetett egy férfinek a becsület, a szerelem, a megcsalás vagy ha évekig nem láthatja a fiát?

Egy sorozat forgatásánál nagyon sok külső tényező van, ami meghatározza a sorrendet. Annyira összevissza ugrálva vettük fel a jeleneteket, hogy nehéz volt ez alapján megélni a szerepet. Lehet, hogy a reggel felvett epizód után Hunyadi elment Itáliába, aztán a következő jelenetnél már ott volt a csatában… Ha kronologikusan haladtunk volna, talán jobban belemerülhettünk volna ebbe, de volt például olyan, hogy Mátrai Lacival álltunk a jelenetben, és hirtelen nem tudtuk pontosan, hogy ez mikor is játszódik. Láttuk a jelenetszámot, de nem tudtuk, hogy hogyan fog kapcsolódni az előzőhöz. 

Egy történelmi hős, egy középkorban élő vitéz alakítása hozta számodra a hatalmas rajongótábort. Szerinted miért volt ennyire vevő a közönség erre a karakterre? Megvan ebben a férfiideálban valami, amiből ma hiány van?

Szerintem Hunyadi János alakja azért hatott ennyire erősen, mert ő több történelmi hősnél. Ő szimbólum is, és a közönség számára ma is lehetőséget ad arra, hogy kapcsolódjon a magyar történelemhez és a magyarság gyökereihez. 

A középkor férfiideáljában – a bátorságban, a hűségben és a hazáért való áldozatvállalásban – van valami, ami talán ma hiányzik a mindennapokból, és éppen ezért ennyire inspiráló. 

Úgy érzem, hogy a sorozaton keresztül nemcsak egy hőst mutathattunk meg, hanem egy olyan értékrendet is, amely ma is érvényes és fontos.

Mit változtatott ez a majdnem három Hunyadi-év a színészen és rajtad, Gellérten?

Rátermettebb lettem. Megtanultam kiállni magamért, és nem csak megfelelni másoknak. Amíg megfelelésből létezel, nem vagy szabad. Miután a megfelelés eltűnik, és tudod élvezni azt, amit csinálsz, szabad vagy. Véleményem szerint nem attól szabad az ember, ha megtehet bármit, amit csak akar, hanem attól, ha ő dönt arról, hogy mit tesz meg. Ezalatt nem azt értem, hogyha kérnek tőlem valamit, nem csinálom. De kérhetek segítséget, és mondhatom a másiknak, hogy akkor légy partner abban, hogy amit kérsz, megvalósuljon. Meg kell és lehet tartani ezt az egyensúlyt.

Az egyensúlynak fontos eleme a regenerálódás, a töltődés. Ehhez kell a zongora, a napi sport, a sakk?

Ezek mind olyan tevékenységek, amelyek a jelenbe tesznek. Nagyon fontosak számomra az emberi kapcsolódások, de a megjelenések, rohangálások, sajtótájékoztatók, interjúk miatt vannak napok, amikor túlságosan telítődöm az impulzusokkal. Ilyenkor úgy tudok töltődni, ha csend és nyugalom van körülöttem. A sport például nagyon jó „földelés”, és valami egész másra irányítja a figyelmem. Régen az volt a célom, hogy minél több órát tudjak edzeni, ma már bőven elég, ha átmozgatom a testem, ehhez napi egy-másfél óra kell. Most, ahogy így kimondtad a zongorát, kicsit belesajgott a szívem, mert készülünk az új filmre, amelyben gitározni fogok, úgyhogy a zongora most a napokban háttérbe szorult.

A napokban? Valaki évek óta nem ült zongorához… vagy soha. 

Nekem nagyon fontosak ezek a tevékenységek, mivel elfeledtetik a külvilág problémáit. A sakk nem olyan régi szerelem. Akkor kezdtem, amikor Pestre költöztem. 

Egyedül sakkozol?

Applikáción, ahol a világból „összedobnak” embereket játszani. 

A sakk nemcsak stratégiai, hanem egy fantasztikus önismereti játék is. Felismered benne a rossz szokásaidat. Például megtanított veszíteni. Pontosabban arra, hogy attól, mert veszítesz, nem vagy kisebb, vagy nem vagy gyengébb másoknál. 

Számomra azok a legjobb tapasztalások a sakkban, amikor valaki jobban átlátta a helyzetet, mint én. Régebben nagyon dühös tudtam lenni, de megtanított arra, hogy mindig van olyan opció, hogy nem úgy végződik a történet, ahogy te elképzelted.

A sakk tükröt tart, a sport arra tanít, hogy számíthatsz a testedre, de azért mindkettőben van egy kis teljesítménykényszer. A zenében megéled a határtalanságot, a szabadságot?

Ha a sportot nézzük, régebben lelkiismeret-furdalásom volt, amikor nem edzettem. Ma már nincs, mert tudom, nem azért maradt el, mert mondjuk a telefonomat nyomkodtam helyette, hanem mert valami másra kellett összpontosítanom. A zenével valóban egyfajta határtalanságot élek meg, ahogy mondtad, és jó ebben lebegni és csak lenni. Egy pillanatig még megvan a fülemben a zene, amikor a billentyűkről elemelkedik a kezem… hogy aztán visszatérjek a realitásba. Fontos, hogy megteremtsem magamnak azt a csendet és lassúságot, amire szükségem van.

Ha más élethelyzetbe kerülsz, ha a napból több órát követelő munkád vagy családod lesz, szerinted ezeket el tudod majd engedni? 

Szerintem tőlünk függ, hogy mi fér bele, minek adunk teret és minek nem. A Hunyadi forgatása alatt napi tíz-tizenkét órákat forgattam, hazamentem, és bár egy ilyen nap felért egy edzéssel, azért megcsináltam a napi két–három órás edzésemet. És nem azért, hogy pipát tegyek a nap végére, hogy jaj de jó vagyok, hanem mert éreztem, hogy egész nap a páncélban nem tudtam úgy mozogni, ami a testemnek jó lett volna. És azt a görcsöt, ami aznap a testbe szorult, muszáj volt valahogy kilazítsam.

Magányos töltekezésről beszéltél, de van párkapcsolatod, a társadat a posztjaidban is megmutatod. Azokból az derül ki, hogy például a sportban is tudtok kapcsolódni. Fontos a közös hobbi a szerelemben? 

Úgy gondolom, akkor tudunk kapcsolódni, ha vannak közös felületek – legyen az sport, irodalom, színház, művészetek vagy közös szórakozás. Egy kapcsolat fenntartásához mindig két ember kell, és ez kemény munka. De ha megvannak ezek a pontok, akkor tud valódi egység születni.

Nemsokára kezditek Dobó Kata filmjének, egy romantikus fantasy-vígjátéknak a forgatását. Mit vársz tőle?

Izgatott vagyok, hiszen a Hunyadiban sok oldalról tudtam megmutatni magam, remélem, hogy itt is ki tudom hozni a karakterből, amit lehet. Körülbelül tizenöt napom lesz a forgatáson, vagyis a sorozathoz képest egy csettintés, és vége. 

A Hunyadi forgatása során egyfajta komfortot érezhettem amiatt is, hogy nemcsak néhány napot vesznek föl a karakter életéből, hanem az egész életét. 

Nincsenek elvárásaim, azt remélem, hogy ebben az új kontextusban is meg tudnak születni azok a csodák, amelyek később hatással lesznek az emberekre. 

Ez az interjú a Képmás magazin 2025. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>