Szeretlek. Ezért nem posztollak.
Gyermekeink, unokáink fényképeinek megosztása a közösségi médiában sokat tárgyalt téma, és ma már hiszünk a pszichológusok érveinek, amelyek amellett szólnak, hogy álljunk ellen a megosztás kísértésének. Tudjuk, hogy ami egyszer kikerült a netre, többé már nem hívható vissza, hogy az internet nem felejt, hogy vissza lehet a fotókkal és a személyes információkkal élni, és hogy a gyermekünk nem a tulajdonunk, neki is joga van a biztonsághoz, a tiszta laphoz. De mi a helyzet a párunkkal? Ha nem posztolunk róla, akkor titkoljuk, eláruljuk őt, vagy éppen ellenkezőleg, megvédjük, menedékben tartjuk?
Az utazáskor, ünnepek idején, nagy eseményeken vagy egy komoly betegség elleni küzdelemben intim pillanatokat, meghittséget, egymásrautaltságot élünk át. Agyunk képeket tárol, raktároz, és ezeket az ízes-szagos fotókat később előhívja az emlékezetünk. Ezeknek a pillanatoknak a csodája éppen abban áll, hogy csakis a jelenben történnek, egyszeriek, megismételhetetlenek, nem másolhatók, nem sokszorosíthatók.
Csakis két emberé a lánykérés, szülés-születés pillanata vagy a műtét utáni ébredés kiszolgáltatottsága, ezt kiadni a világnak merénylet az intimitás ellen, amire valójában annyira vágyunk.
Az intimitás ma már tervezett védelemre szorul az online világ zajában. Hihetetlen erős tud lenni a sóvárgás az után, hogy megmutassuk magunkat, hogy összemérjük magunkat másokkal, hogy megkeressük a helyünket, sorrendiségünket a társas térben, vagy a visszajelzések alapján alakíthassuk énképünket, önbecsülésünket. Szeretnénk figyelmet, elismerést, empátiát nyerni a megosztásainkból, önismereti valutának használva a lájkokat.
De nagy árat fizetünk ezért: ha a közös történetünk mindenki számára elérhetővé válik, akkor sérül az a bizalom, ami a képen szereplőket a valóságos életben összekapcsolja. Fotón lenni mindig egy kicsit szereplés, póz, az intimitás pedig a pózolás légkörében másodpercek alatt elillan.
A fénykép készítésének és megosztásának sajátságos lelki háttere van. Egy kicsit hatalom, egy kicsit fegyver is.
Mihelyt kezünkbe vesszük a kamerát, eltávolodunk a másiktól, kihátrálunk egy meghitt jelenetből, „operatőrré” válunk, amit sokszor egy kis zavart csend kísér, ráadásul a dokumentálás teljesen más agyi területeket mozgat, mint az együttlét.
Napjainkban a lemaradástól való félelem (FOMO) helyett egy új irányzat, a JOMO (Joy of Missing Out) kezd elterjedni. Ez a viselkedésmód egyfajta aktivitásmentesség, az online megosztóoldalaktól való szándékos tartózkodás, annak hirdetése, hogy aki lemarad, az megmarad. Ez a digitális detoxikáció segít megelőzni a közösségimédia-fáradtságot, és a távolmaradás örömére buzdít. Ha nincs velünk a mobiltelefonunk, akkor nem rögzíteni szeretnénk a képet, hanem látni, emlékezni az élményre, és közös kincsként őrizni.
A kapcsolatok bonyolult világában a párunkról kitett vagy épp ki nem tett képek egyaránt okozhatnak sértődést, értetlenséget, félreértéseket. Van, aki úgy érzi, a párja nem vállalja, titkolja, rejtegeti őt, mások pedig arra csodálkoznak rá, hogy miért kell mindent megmutatni. Tartalmakat gyártunk és fogyasztunk, ahelyett, hogy tartalmas életet élnénk, és elfogadnánk, hogy nem minden pillanat kíván közönséget.
Kapcsolódó tartalom
Semmit se kötelező megnézni, lefotózni, posztolni – JOMO, a tudatos kimaradás öröme
Kérjük, támogasd munkánkat, ha fontosnak tartod a minőségi tartalmat!
Ha te is úgy érzed, hogy a kepmas.hu cikkei, podcastjai és videói megszólítanak, kérjük, segíts, hogy ezek a tartalmak továbbra is ingyenesen elérhetőek maradjanak.
Támogatom a kepmas.hu-t>>
Kapcsolódó tartalom
