„Nincsen 1-es szülőm, se 2-es szülőm” – avagy nyelvében hal-e a nemzet?

2017 óta a várandós nők az egészségügyi személyzet által nem szólíthatók „kismamáknak”, helyette az „állapotos ember” vagy a „terhes személy” kifejezések használatosak Nagy-Britanniában, hogy ne sértsék a transzszexuális személyek érzékenységét. Ha ennyire elszakadunk a józan észtől, és a fenti logika alapján kezdünk gondolkodni, javasolnám azt is a Brit Orvosi Kamarának, hogy szüntesse meg a nőgyógyászati osztályokat, mert micsoda ódivatú elképzelés, hogy egyes betegségek csak nőket veszélyeztethetnek, ugyanakkor nyissák meg mindenki előtt a prosztataproblémák kezelésének lehetőségét – mert mi van, ha én nőként úgy érzem, hogy prosztatám van? És ha vakként szemüveget akarok? Ha láb nélkül lúdtalpbetétet? Akkor vajon elzavar majd a személyzet? Remélem, ellátnak, és még véletlenül sem írják le az anamnézisben a kirekesztő állítást, hogy vak vagy láb nélküli vagyok.

Aztán lássunk egy aktuális német példát is. A sokat (na de ilyet még sose) látott Hanza-város, Hannover nemrégiben útmutatót adott ki azzal kapcsolatban, hogyan szólítsa az önkormányzat hivatali személyzete az ügyfeleket, köztük azokat, akik se férfinak, se nőnek nem tartják magukat. Ennek érdekében – a semleges nemet preferálva – kivezetnék a gyakorlatból a „Frau” és a „Herr” /asszony és úr/ megszólításokat, amennyiben pedig mindez nem oldható meg, a „gender-csillag”(*) bevezetésével hidalnák át a problémát. Ezt úgy kellene elképzelni, hogy a férfi és női megnevezések közé egy csillagot (szóban „lélegzetvételnyi szünetet”) illesztenének, pl.: Lehrer(*)in. /tanár(*)nő/

És egy másik eset, a frankofón világból: nemrégiben nagy port kavart az a francia alsóházi tervezet, amely szerint megszüntetnék az iskolai dokumentációkban az „anya” és az „apa” megnevezéseket, „szülő 1”-re és „szülő 2”-re módosítva azokat.

Sokatmondó, hogy a Franciaországban is nagy ellenállást kiváltó javaslatot, amelyet a francia püspöki konferencia is bírált, az oktatási miniszter pusztán azért „kritizált”, mert az iskolai űrlapok tartalmát szerinte elegendő alacsonyabb szintű jogszabályokban rendezni. A javaslathoz érdemben csak annyit fűzött hozzá, hogy az 1-es és 2-es elnevezés hierarchiát állítana fel a szülők között. (Érdemes lenne elgondolkodni a matematikai elnevezések politikailag korrekt újradefiniálásán is, hisz mit vétett az a szerencsétlen kettes szám, hogy az egyes után következik?)

De félretéve a tréfát, gondoljuk végig, vajon meddig feszíthető még a gender-húr?

Ha a politikai korrektség jegyében száműzzük nyelvünkből a hagyományos és érzelmileg is mélyen gyökerező fogalmakat, mint az „édesanya” és az „édesapa”, vagy ha majd hivatalosan nem nevezhetjük „kisfiamnak” vagy „kislányomnak” gyermekeinket – azzal a kétneműnek teremtett világot kérdőjelezzük meg. Nyilván ez is a társadalomreformerek célja. Sajnos nem utópia mindez, mert korunk „progresszív” ideológiai őrülete – egy hangos kisebbség által vezérelt, a két nem felszámolását célzó provokatív és agresszív törekvés – folyamatosan harap ki darabokat a valóságból arra hivatkozva, hogy azok bizonyos embereket, csoportokat sérthetnek.

A hagyományos elnevezéseket „kirekesztőnek” és „elavultnak” tekintik, olyan sztereotípiáknak, amiket a törvények és a szavak újraírásának eszközével meg kívánnak változtatni.

Ha így folytatjuk, valóban felbomlik identitásunk alapja, és apátlan-anyátlan-hazátlan-hitetlen emberek véletlenszerű együttélési helyévé silányul az öreg kontinens, ahol szomorú valósággá válnak József Attila sorai:

„Nincsen apám, se anyám
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.”

A zaklatott lelkű költő a halálba menekült sorsa elől. Nekünk nem az önfeladásban kellene őt követnünk.