Neked elmesélem – Semmim sem volt, és boldog voltam

Az embereket nemcsak az illat, hanem az illat keltette emlék ragadja meg. Az emlék, amit az illat kelt bennük. Elmúlt szerelmek, elhagyott otthonok, megismert ételek, ölelő kezek, állott ruhásszekrények illata… Gyermekkorom karácsonya, narancs-, fahéj-, szegfűszegillatban fürdött. Amíg édesanyám összetartotta a családot, az ünnepek nálunk tényleg ünnepiek voltak: várakozással, fényekkel, varázzsal. Az apró rézcsengettyű hangja jelezte, hogy angyalok jártak nálunk, és akkor kitárult az addig csukott ajtó, elém tárva a szikrázó karácsonyfát, anyám ölelő karját. Mindez együtt vezetett ahhoz, hogy több mint harminc évvel később létrehozzam a Parpart. Amit én egyáltalán nem tartok különlegesnek, egyszerűen csak szeretem csinálni és látni az emberek örömét, amikor a standunk körül szimatolnak, tapogatják a száraz növényekből készített kézműves termékeinket, mosolyognak, és szinte felkiáltanak: ez olyan, mint a karácsony!

Dunaújvárosban nőttem fel, egy panelházban, de a gyerekkoromból nem sok, inkább csak emlékfoszlányok, képek maradtak meg bennem. Arra viszont tisztán emlékszem, ahogyan a Dunai Vasmű porát fújja a szél. Mi „vasműpúdernek” hívtuk ezt a finoman szálló, kavargó port, ami mindent belepett a városban, sokszor elvakítva a szemünket. De ez a Vasmű adott munkát a helyieknek, az én apám is ott dolgozott, aki minden reggel biciklivel indult a gyárba, délután hazajött, utána a barátaival kártyázott. Nem volt jelen az éltünkben. Édesanyám volt a család feje, tőle voltak az ünnepeink meghittek, szerethetők. Az én családomban a női vonal volt erős, anyám, nagymamám és a dédmamám is határozott, karakteres nők voltak. Ők jelentették számomra az egységet. A munka tiszteletére, leleményességre és találékonyságra neveltek.

Szürke, szegényes, rosszul felszerelt játszótér terült el a panelházak között, ami a mi gyermeki képzeletünkben mégis az élet közepét jelentette.

Abban a szocialista városi szürkeségben megtaláltuk a magunk örömeit. Akkoriban még nem utaztunk sehová, de a Balatonra évente egyszer eljutottunk. És ez nagy dolognak számított! A Dunai Vasműnek volt egy szakszervezeti üdülője Balatonszéplakon, ahova minden augusztus közepén vonattal, hajnalban indultunk, telepakolt bőröndökkel. Máig emlékszem arra az izgatottságra, amikor gyerekként a vonatból megláttam a kéklő Balatont. Ezt az utat vártam egész évben.

Tizenkét éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Apám elhagyott minket, ami rettentően megviselte anyámat, aki alól a végletekig kicsúszott a talaj. Szinte elvesztettem őt. Nem volt önmaga. Vele maradtam, de olyan volt, mintha egyedül lennék. Innentől kezdve farkastörvények uralkodtak. Saját magamra kellett támaszkodnom, pénzt keresnem, hogy megéljek valahogy. A haverokkal bőrkabátokkal kezdtünk kereskedni, Szabadkáról vagy Törökországból szereztük be az árut, hogy eladhassuk itthon. Volt, hogy a jugoszláv határra mentünk le, összeszedtünk pólókat, kabátokat, és azokkal sefteltünk. Egy alkalommal, a legnagyobb fagyban, télvíz idején, pár barátommal nekiindultunk Isztambulnak. Egy ismeretlen sofőr vitt el minket a zsigulijával. Ekkor még csak 16 éves voltam. Iszonyatos hideg volt, majd megfagytunk a kocsiban, ráadásul akkoriban még nem volt autópálya, és így autóztunk át úttalan utakon Bulgárián át. Nagy váltás volt, amikor megérkeztünk Isztambulba, a jó melegbe. Megvettük, amit akartunk, aztán jöttünk vissza, hogy itthon eladjuk. Így kerestünk pénzt. Anyám ilyenkor nem is tudta, hogy merre járok. De úgy éreztem, nem is érdekli őt… Egyszer, az egyik ilyen beszerző utamról hoztam neki egy kézzel hímzett selyem köntöst. Amikor átadtam neki, elsírta magát, azt hajtogatta, hogy miért hozok neki ilyen szép ajándékot, ő nem érdemli meg, mert nem törődött velem úgy, ahogyan egy anyának kellett volna…

Sosem tudtam pontosan megmondani, hogy mi szeretnék lenni, hogy mivel szeretnék foglalkozni, egy dolgot éreztem biztosan: el kell jönnöm Dunaújvárosból. Szűknek éreztem magam körül a várost.

Kép

Képek: Sziffer Péter

Kamaszként ismertem meg azt a nőt, aki után többé nem voltam ugyanaz az ember. Az első nagy szerelmem nagynénje, Jutka nyitotta ki a szememet azzal, ahogyan élt. Ő már a ’80-as években is – amikor ez még ritkaságnak számított – hatalmas mennyiségben gyártott és árult ruhákat. Önálló, vagány, nagyvilági üzletasszonynak láttam, aki bejárta a fél világot. Rajta láttam először, hogy lehet korlátok nélkül élni, szabadon, azt csinálva, amit szeretsz. Ekkor találkoztam először azzal a fogalommal, hogy önmegvalósítás. A mai napig tartom vele a kapcsolatot, szinte a fiának tekint.

Kereskedelmi középiskolai tanulmányaim alatt indultam A szakma kiváló tanulója versenyen, amelyen második helyezést értem el, emiatt biztosítva volt a helyem a Vendéglátóipari Főiskolára. Addigra azonban már megéreztem a szabadság ízét, mert tizennyolc évesen, Jutkának köszönhetően, a kedvesemmel végigstoppoltuk egész Olaszországot. Ez volt életem első életre szóló kalandja. Rómában a zsebtolvajok ellopták tőlünk az összes pénzünket, amit Jutkától kaptunk kölcsön. Ott álltunk, egy idegen országban, egy árva fillér nélkül. Egy helyi cipőboltban elmeséltük – az akkori kezdetleges angoltudásunkkal – a velünk történteket, ahol kértünk egy üres cipősdobozt, amibe egy kis pénzt tudunk majd kéregetni. Kiültünk Rómában egy turistáktól zsongó utcára, és nagyjából egy óra alatt háromszor annyi pénzt gyűjtöttünk, mint amennyit elloptak tőlünk.

Hazatérve, a főiskola kapujában állva, döntenem kellett. Ott volt a szerelmem, el szerettem volna tartani magunkat, de féltem, ha tanulni kezdek, akkor nem lesz miből megélnünk. Hogy béreljek lakást? Hogyan fizetem a számlákat? Miből fogunk enni? Azt nem várhattuk, hogy Jutka majd eltart minket… Úgy döntöttem, később végzem el a főiskolát. Bementem a dékánhoz, és elmondtam, hogy nagyon sajnálom, de nem tudom elkezdeni az iskolát, dolgoznom kell. Ő próbált visszatartani, de hajthatatlan voltam. Végül azt mondta, bármikor visszajöhetek. Nem sokkal később katonai behívót kaptam, határőrnek hívtak Tornyiszentmiklósra. Az elsők között voltam, akiknek már „csak” egy év volt a katonai szolgálat, ahonnan egy hónapban egyszer lehetett hazamenni, de nekem másfél nap volt maga az utazás Pestre, így nem sok közös időnk maradt Diánával. A katonaság után el is váltak útjaink. Ott ültem egyedül, elhagyatottan a szűkös albérletemben. Még mindig vonzott az ismeretlen…

Így húszévesen úgy döntöttem, útnak indulok, hogy autentikus módon tapasztalhassam és láthassam, milyen is ez a fura világ, hogyan élnek, dolgoznak, szenvednek és örülnek az emberek a világ legkülönbözőbb pontjain. Azt hiszem, élni tanultam tőlük.

Az első úti célom Izrael volt. Egyszerűen azért, mert akkoriban egy ismerősömmel sokat beszélgettem Izraelről, a kibucokról, és akkor olvastam Mózes második könyvét, az Exodust. Két évig maradtam Izrael földjén. Eleinte borzasztó nehéz volt, de a kintlétem alatt megtanultam héberül, mivel nagyon szerettem volna mielőbb megérteni őket. Megtapasztaltam, hogy a bátorság az önbizalomból táplálkozik, hogy merünk magunkba, magunk felé fordulni, egyedül lenni, hinni, és bízni abban, hogy a döntéseink jók. Nekem nem volt kiben bíznom, csakis magamban. Hat hónapig éltem egy kibucközösségben, ahol sok érdekes dolgot láttam és tapasztaltam. A kibucon belül a tizennégy éves kamaszok elhagyják családjaikat, és külön helyre költöznek át. Noha bármikor találkozhattak szüleikkel, elkezdtek önállóan élni, megtapasztalni, hogy milyen saját magukról gondoskodni. Később pedig a fiatalok 90%-át elküldték legalább egy évre valahová, egy távoli országba, amit a fiatalok maguknak választhattak ki. Egy idő után azonban a kibucban is azt kezdtem érezni, amit akkor, régen Dunaújvárosban: szűk volt már a hely, indulnom kellett tovább…

Bejártam Izraelt, Amerikát, Indiát, Egyiptomot, Japánt és Ázsia több országát. Utazásaim során kerültem a turistákat, a helyi embereket kerestem. Nagyon szerettem a piacokat, azt, ahogyan az emberek kivitték a saját maguk által készített portékáikat, és árulták a két kezük munkáját. Indiában például láttam, hogyan készítik az emberek kókuszdióból az edényeiket. Bármerre jár az ember, Amerikától Ázsiáig megvan az adott helyre jellemző, hagyományos kézművesség. Letaglózva figyeltem, milyen csodák születnek az emberek kezei között – amik rendkívül inspiráltak. A hagyományos kézművességben általában generációról generációra öröklődik az adott mesterség, apáról fiúra száll. Sokgenerációs kosárfonó családokat ismertem meg. De van, aki megszakítja ezt a folyamatot, kilép belőle, elengedi a szakmát, és rájön, hogy ha tud kosarat fonni, akkor szőnyeget is tud szőni vagy fát faragni. Szakít a hagyományokkal. Én is ilyen voltam, a kézművességnek nemcsak egy ágát választottam, sok mindenben kipróbáltam magam, míg eljutottam a számomra legkedvesebb anyaghoz, a száraz növényekhez.

Képek: Parpar Art

Ha benne maradok ebben a vándorlétben, nem lenne ma Parpar, ami héberül pillangót jelent. Számomra a pillangó maga a pillanat, amit meglátsz, és már el is röppent.

Az egyik lányomat így is hívják: Sziffer Janka Pillangó. Sokáig éltem pillanatról pillanatra. Amikor csak te vagy magadnak, megteheted. Amint apa lettem, éreztem, hogy már felelősségem élni, jobban vigyázni magamra, mert mi lesz azzal, aki itt marad? Kambodzsában elkaptam egy maláriához hasonló, szúnyog által terjesztett betegséget, amit súlyos lázgörcs és látomás kísért. „Amilyen gyorsan csak tud, menjen vissza Bangkokba, mert itt nem fogjuk tudni ellátni”– mondta az orvos, és felírt egy tucat lázcsillapítót. Aznap éjjel, a síri csendben, amit csak az állatok moraja és a fák suttogása tört meg, egyszer csak azt hallom, hogy egy gekko azt mondogatja: „gekko, gekko, gekko…” Egymás után kilencszer, azt hittem, a tizediknél fogok meghalni… de tizedszer már nem hallottam. Másnap felkaptam a hátizsákomat, és átutaztam Bangkokba. 

A Sínai-hegyen, amelyet Mózes-hegynek is szoktak hívni, volt egy mély megérkezésélményem. Ott akartam megnézni, ahogyan felkel a nap. Találtam egy kis tűzifát, tüzet raktam és leültem, ott, a több száz méter magas hegy egyik pontján… becsuktam a szemem, és hirtelen megijedtem attól az iszonyú csendtől, ami körülvett.

Egyszerre volt a megsemmisülés és az újjászületés pillanata. Semmim sem volt, és boldog voltam. Az ilyen pillanatokról szól az élet, a boldogság, ami jön és megy.

Azt hiszem, ha valaki utazó, az mindig utazó marad. De ez nem jelenti azt, hogy nem lehetek elég érett ahhoz, hogy ha rálelek valamire, valakire, akkor amellett ne tudjak megállni és megélni. Csodálom a kutyánkat, Rasztát… bármikor is lépjek ki az ajtón, ő felugrik, és jön velem – ilyen egy utazó. Rád „dobnak” egy hátizsákot, és gond nélkül útnak indulsz… Negyvennyolc éves voltam, amikor Szentendre szélére, egy tanyára költöztem és letelepedtem a feleségemmel. Azóta itt élek, itt készülnek a fűzérek narancs-, fahéj-, szegfűszegillattal, termésekkel. Lehet, hogy jövőre több vas és régi fa lesz bennük, mert szeretem, ahogyan a kettő egybesimul, ötvöződik.

Kép

Sziffer Péter - Kép: Vavrik Dóra

Ma is visszahúz a szívem például Marokkóba, ott ismertem meg a narancsvirág illatát. Talán ez lesz az az új illat, ami már az én gyerekeim karácsonyaihoz fog tartozni. Ha egyszer mesélnek majd, hogy volt egy apukájuk, aki karácsonyi füzéreket készített… Érzed? Olyan az illata, mintha az édenkertben volnál, a legszebb karácsonyaidnál.

A történetet Sziffer Péter, a Parpar kézműves termékek alkotójának emlékei alapján írta Kosztin Emese.