A valóságban sokkal kegyetlenebb mostohák is vannak, mint a Disney-filmekben
Neige Sinno és Esther Kinsky két külön univerzumban kell, hogy boldoguljon – egyikük a francia Alpokban elszenvedett súlyos gyerekkori traumából állt fel, másikuk egy magyar határ menti falu széléről meséli el a történetét. Mégis ugyanarra kérdeznek rá: kisarjadhat-e új élet a romok közül? Sinno Nyomorult tigris című műve nem csak a túlélők melletti határozott kiállás, hanem szépirodalmi kísérlet is. Kinsky pedig Messzebb látni című elgondolkodó, lírai prózájában azt keresi, lehet-e újra közösséget teremteni egy elnéptelenedett mozi helyén.
Egy túlélő története – nem csak túlélőknek!
Neige Sinno egy franciaországi alpesi faluban nőtt fel, ahol gyerekkorában mostohaapja éveken át szexuálisan bántalmazta. Az abúzus a kislány hétéves korában kezdődött, és 14–15 éves koráig tartott. Már fiatal felnőtt volt, amikor megtörte a csendet, és 19 évesen mindent elmondott az anyjának, hogy kisebb testvéreit megvédje a bántalmazástól. Ekkor jelentette fel mostohaapját, akit több év börtönre ítéltek, majd szabadult, újranősült, és további négy gyereke született.
Bár valóban ez a történet adja a Nyomorult tigris gerincét, mégsem a témája emeli a kötetet a világirodalom fontos és megrázó vallomásos prózái közé, hanem az elbeszélésmód. Ez a kísérleti műfajban íródott nagy hatású mű egyszerre memoár, szépirodalmi esszé és pszichológiai thriller. A könyvben Sinno szabadon kezeli az időt, a cselekmény nem lineárisan halad, hanem a mély, kemény varral fedett, de teljesen soha be nem gyógyuló seb körül cirkulál.
Megtudhatjuk, hogyan működik a disszociáció, amikor egy gyerek lélekben megpróbál „kiszállni” a rettenetes élethelyzetből, mintegy kívülről figyelve önmagát, így védekezve a bántalmazás ellen.
Valamint konkrét válaszokat kaphatunk arra a kérdésre is, amit cinikusan gyakran ma is feltesznek: miért csak hosszú évek után állnak elő az áldozatokat a történetükkel?
Sinno sokévnyi önismereti munkával a háta mögött, immár felnőttként próbálja az írás eszközével visszaszerezni a története feletti irányítást. A múlt feldolgozásának része a mellékszereplők portréjának megrajzolása is, akik képtelenek voltak főszereplővé előlépni, és megmenteni őt.
A mostoha ábrázolásával a szerző az arcunkba vágja a kiábrándító valóságot: senkinek nincs a homlokára írva, hogy szörnyeteg. A bántalmazó férfit a helyi közösség egész életében hősként tisztelte, aki segít a hegyen ragadt bajbajutottakon. Először el sem akarták hinni, mi minden zajlott a zárt ajtók mögött, a bíróságon is azt az abszurd kijelentést hangoztatták, hogy „ettől eltekintve a férfi milyen jó ember”.
A megrázó vallomást az is különlegessé teszi, hogy irodalmárként Sinno mesteri párhuzamokat von a saját története és más szépirodalmi művek között. Beemeli például Vlagyimir Nabokov Lolitáját az értelmezésbe – mely művet egyébként a témája ellenére az írónő valóságos irodalmi bravúrnak tart.
Szerinte a beteg elméjű Humbert Humbert fantazmagóriája tökéletesen bemutatja azt a gondosan felépített mentális teret, ahol a bűnösök önigazolást nyerhetnek, ezzel védve magukat a szégyentől és az elutasítástól.
Sinno számára a Lolita egészen egyedi perspektívából mutatja be a bántalmazás valódi természetét, amely manipulációval, kényszerítéssel és a gyermekek segélykiáltásának eltorzításával jár.
Sinno életének megrázó élményeit nem részletezi hosszan, ehelyett inkább néhány szókimondó bekezdésbe préseli gyerekkora borzalmait, hogy aztán teret nyithasson a felnőttkori reflexiónak. Ezzel talán még erősebb hatást ér el, mint ha túlburjánzó metaforákban próbálta volna elmesélni a történetét. „Csak kimondja” – de éppen ez a tényszerűség teszi vallomását olyanná, mint egy arculcsapás.
Mert ez a „kimondás” olyan erejű, mint amikor az ember hosszú ideig víz alatt úszik, majd a felszínre érve végre mélyet szippant a levegőből.
Mi a hallgatás megtörésének lélektana? Hogyan lehet elmondani a kimondhatatlant? Mire képesek a szavak, és vajon mi, olvasók elbírjuk-e azt, amit kiváltanak belőlünk, vagy inkább mi is elfordítjuk a fejünket?
A Nyomorult tigris a szerző belső munkáját is láthatóvá teszi: annak a bátorságnak a bizonyítékát, amelyre szükség volt, hogy az írónő szembenézzen ellopott gyerekkorával.
Ma, amikor a perifériára szorult gyermekvédelem világszerte egyre inkább a figyelem középpontjába kerül, különösen fontos elolvasni ezt a könyvet, mely szemlélteti, milyen könnyű elszigetelni az áldozatot, és milyen fáradtságos munka elítélni a bűnöst.
Sinno szerint a gyermekkori abúzus túlélői számára nem létezik „boldog befejezés”, könyve pedig bizonyítékul szolgál arra, hogy az irodalom mégis képes – írót és olvasót egyaránt – gyógyítani.
A Nyomorult tigris elnyerte a Prix Femina díjat, megkapta a Goncourt des lycéens elismerést is, valamint a francia könyvtárak egyik leggyakrabban kölcsönzött könyvévé vált.
Neige Sinno: Nyomorult tigris. Park Könyvkiadó 2025. 251 oldal
A mozi közügy
Már egy jó ideje vadászom olyan prózai művekre, amelyek Magyarországot láttatják külföldiek szemével. A gyűjteményembe olyan darabok kerültek, mint például Emylia Hall Nyarak könyve című alkotása, mely a balatoni vidék lángosillatú otthonosságát idézi. Vagy Chico Buarque Budapest című regénye, ami pont azért érdekes, mert szinte rá sem lehet ismerni benne a magyar fővárosra (ezért nem jó ötlet olyan helyekről írni, ahol még nem jártunk!).
Most újabb kötettel gyarapodik a sor, melyet egy olyan német szerző írt, aki annyira szerelmes lett Magyarországba, hogy egy időre ide is költözött. Bár a könyvben nincs konkrét évszám, a nyomokból kiolvasható, hogy a Messzebb látni cselekménye valamikor a 2010-es években játszódik, színtere pedig a rendszerváltás utáni, elnéptelenedő magyar vidék. Az elbeszélő egy román határhoz közeli faluba költözik, ahol szinte megállt az idő, de a küszöbön áll egy új világ beköszönte. Miközben a történet elbeszélője a helyiekkel barátkozik, rálel egy lepusztult mozira, mely egykor a település kulturális és közösségi központjának számított.
Merész gondolata támad: életre kelti a helyet, egy kis izgalmat csempészve a falusiak - és a saját - mindennapjaiba.
Kinsky elbeszélésében a mozi nem csak díszlet, sokkal inkább mindannyiaunkat érintő társadalmi ügy, aminek a megmaradásáért érdemes küzdeni. Az író egyébként sokat utazott Kelet-Európában, és minden településen felkereste a mozi épületét. Ezek után arra a következtetésre jutott, hogy a mozihalált „a Nyugattól” tanultuk el, ahol először vált a filmnézés magánüggyé.
A szerző azonban nem sopánkodik, műve nem szomorú nosztalgiázás, hanem a jövőbe vetett hit. Kinsky egy olyan varázslatos helyet elevenít meg, ahol az emberek számára kitágul a látóhatár. „Az, ami a vetítőfelületen kibontakozott, óhatatlanul ehhez a térhez kötődött, a sötéthez, amiből kinézünk a világba, amely jóllehet keretbe foglalt volt, de nagyobbnak tűnt, mint a sajátunk, mások voltak a határai” – írja a szerző, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy az intézmény persze nem „hal meg” addig, amíg forognak a vetítőgépek, de a mozi, mint kötelezően közös tapasztalat mára elveszni látszik. És ezt az űrt nem lehet kitölteni multiplexekkel és drága jegyekkel.
Bár a narrátor perspektívájából úgy tűnhet, a szerző saját múltjába tekint vissza, a könyv valójában inkább egy önéletrajzi ihletésű kitalált történet, melynek megírásához Kinsky a periférián megélt tapasztalataiból merített.
Az írónőt a kortárs német irodalom egyik legsokoldalúbb és legjelentősebb alakjának tartják, Messzebb látni című könyvét tizenkét nyelvre lefordították, melyből Kinsky ötöt maga is beszél.
Esther Kinsky: Messzebb látni. Jelenkor Kiadó 2025. 243 oldal
Támogatott tartalom
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Minek ment vissza ahhoz, aki megütötte?
Valódi történetek. Valódi értékek. Segíts megőrizni!
A Képmásnál hiszünk abban, hogy a család, az emberség és a minőségi újságírás iránytű a mai világban. De ahhoz, hogy cikkeink, podcastjaink és videóink továbbra is elérhetők maradjanak, rád is szükségünk van. Ne csak olvasd, tartsd is életben a Képmást! Légy a támogatónk, és építsük együtt ezt a közösséget!
Támogatlak titeket>>
