A valóságban sokkal kegyetlenebb mostohák is vannak, mint a Disney-filmekben
Neige Sinno és Esther Kinsky két külön világban élnek – egyikük a francia Alpokban elszenvedett súlyos gyerekkori abúzus után, másikuk a magyar határ menti falvak perifériájáról néz szembe a múlttal. Mégis ugyanarra kérdeznek rá: vajon mit lehet a romokra építeni? Sinno Nyomorult tigris című műve nemcsak az áldozatokért való bátor kiállás, hanem szépirodalmi kísérlet is. Kinsky pedig Messzebb látni című merengő, okos prózájában azt kutatja, miként lehet újra közösséget teremteni egy elnéptelenedett mozi helyén.
Egy túlélő története – nem csak túlélőknek!
Neige Sinno egy franciaországi alpesi faluban nőtt fel, ahol gyerekkorában mostohaapja éveken át szexuálisan bántalmazta. Az abúzus a kislány hétéves korában kezdődött, és 14–15 éves koráig tartott. Már fiatal felnőtt volt, amikor megtörte a csendet, és 19 évesen mindent elmondott az anyjának, hogy kisebb testvéreit megvédje a bántalmazástól. Ekkor jelentette fel mostohaapját, akit több év börtönre ítéltek, majd szabadult, újranősült, és további négy gyereke született.
Bár valóban ez a történet adja a Nyomorult tigris gerincét, mégsem a témája emeli a kötetet a világirodalom fontos és megrázó vallomásos prózái közé, hanem az elbeszélésmód. Ez a kísérleti műfajban íródott nagy hatású mű egyszerre memoár, szépirodalmi esszé és pszichológiai thriller. A könyvben Sinno szabadon kezeli az időt, a cselekmény nem lineárisan halad, hanem a mély, kemény varral fedett, de teljesen soha be nem gyógyuló seb körül cirkulál.
Megtudhatjuk, hogyan működik a disszociáció, amikor egy gyerek lélekben megpróbál „kiszállni” a rettenetes élethelyzetből, mintegy kívülről figyelve önmagát, így védekezve a bántalmazás ellen.
Valamint konkrét válaszokat kaphatunk arra a kérdésre is, amit cinikusan gyakran ma is feltesznek: miért csak hosszú évek után állnak elő az áldozatokat a történetükkel?
Sinno sokévnyi önismereti munkával a háta mögött, immár felnőttként próbálja az írás eszközével visszaszerezni a története feletti irányítást. A múlt feldolgozásának része a mellékszereplők portréjának megrajzolása is, akik képtelenek voltak főszereplővé előlépni, és megmenteni őt.
A mostoha ábrázolásával a szerző az arcunkba vágja a kiábrándító valóságot: senkinek nincs a homlokára írva, hogy szörnyeteg. A bántalmazó férfit a helyi közösség egész életében hősként tisztelte, aki segít a hegyen ragadt bajbajutottakon. Először el sem akarták hinni, mi minden zajlott a zárt ajtók mögött, a bíróságon is azt az abszurd kijelentést hangoztatták, hogy „ettől eltekintve a férfi milyen jó ember”.
A megrázó vallomást az is különlegessé teszi, hogy irodalmárként Sinno mesteri párhuzamokat von a saját története és más szépirodalmi művek között. Beemeli például Vlagyimir Nabokov Lolitáját az értelmezésbe – mely művet egyébként a témája ellenére az írónő valóságos irodalmi bravúrnak tart.
Szerinte a beteg elméjű Humbert Humbert fantazmagóriája tökéletesen bemutatja azt a gondosan felépített mentális teret, ahol a bűnösök önigazolást nyerhetnek, ezzel védve magukat a szégyentől és az elutasítástól.
Sinno számára a Lolita egészen egyedi perspektívából mutatja be a bántalmazás valódi természetét, amely manipulációval, kényszerítéssel és a gyermekek segélykiáltásának eltorzításával jár.
Sinno életének megrázó élményeit nem részletezi hosszan, ehelyett inkább néhány szókimondó bekezdésbe préseli gyerekkora borzalmait, hogy aztán teret nyithasson a felnőttkori reflexiónak. Ezzel talán még erősebb hatást ér el, mint ha túlburjánzó metaforákban próbálta volna elmesélni a történetét. „Csak kimondja” – de éppen ez a tényszerűség teszi vallomását olyanná, mint egy arculcsapás.
Mert ez a „kimondás” olyan erejű, mint amikor az ember hosszú ideig víz alatt úszik, majd a felszínre érve végre mélyet szippant a levegőből.
Mi a hallgatás megtörésének lélektana? Hogyan lehet elmondani a kimondhatatlant? Mire képesek a szavak, és vajon mi, olvasók elbírjuk-e azt, amit kiváltanak belőlünk, vagy inkább mi is elfordítjuk a fejünket?
A Nyomorult tigris a szerző belső munkáját is láthatóvá teszi: annak a bátorságnak a bizonyítékát, amelyre szükség volt, hogy az írónő szembenézzen ellopott gyerekkorával.
Ma, amikor a perifériára szorult gyermekvédelem világszerte egyre inkább a figyelem középpontjába kerül, különösen fontos elolvasni ezt a könyvet, mely szemlélteti, milyen könnyű elszigetelni az áldozatot, és milyen fáradtságos munka elítélni a bűnöst.
Sinno szerint a gyermekkori abúzus túlélői számára nem létezik „boldog befejezés”, könyve pedig bizonyítékul szolgál arra, hogy az irodalom mégis képes – írót és olvasót egyaránt – gyógyítani.
A Nyomorult tigris elnyerte a Prix Femina díjat, megkapta a Goncourt des lycéens elismerést is, valamint a francia könyvtárak egyik leggyakrabban kölcsönzött könyvévé vált.
Neige Sinno: Nyomorult tigris. Park Könyvkiadó 2025. 251 oldal
A mozi közügy
Már egy jó ideje vadászom olyan prózai művekre, amelyek Magyarországot láttatják külföldiek szemével. A gyűjteményembe olyan darabok kerültek, mint például Emylia Hall Nyarak könyve című alkotása, mely a balatoni vidék lángosillatú otthonosságát idézi. Vagy Chico Buarque Budapest című regénye, ami azért érdekes, mert szinte rá sem lehet ismerni benne a magyar fővárosra (ezért nem jó olyan helyekről írni, ahol még nem jártunk!).
Most újabb kötettel gyarapodik a sor, melyet egy olyan német szerző írt, aki annyira szerelmes lett Magyarországba, hogy egy időre ide is költözött. Bár a könyvben nincs konkrét évszám, a nyomokból kiolvasható, hogy a Messzebb látni cselekménye valamikor a 2010-es években játszódik, színtere pedig a rendszerváltás utáni, elnéptelenedő magyar vidék. Az elbeszélő egy román határhoz közeli faluba költözik, ahol szinte megállt az idő, a globalizáció ennek ellenére érezteti hatását. Miközben a történet főszereplője igyekszik közelebb kerülni a helyiekhez, rálel egy lepusztult mozira, mely egykor a település központi helyének számított.
Merész gondolata támad: életre kelti a helyet, egy kis izgalmat csempészve a falusiak mindennapjaiba.
Kinsky elbeszélésében a mozi nem díszletként működik, hanem egy olyan társadalmi ügyként jelenik meg, aminek a megmaradásáért lobbizni érdemes. Az író kelet-európai utazásai során minden településen felkereste a mozi épületét, és arra a következtetésre jutott, hogy a mozihalált „a Nyugattól” tanultuk el, ahol először vált a filmnézés magánüggyé.
A szerző azonban nem sopánkodik, műve nem szomorú nosztalgiázás, hanem a jövőbe vetett hit. Kinsky egy olyan varázslatos helyet elevenít meg, ahol az emberek számára kitágul a látóhatár. „Az, ami a vetítőfelületen kibontakozott, óhatatlanul ehhez a térhez kötődött, a sötéthez, amiből kinézünk a világba, amely jóllehet keretbe foglalt volt, de nagyobbnak tűnt, mint a sajátunk, mások voltak a határai” – írja a szerző, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy az intézmény persze nem „hal meg” addig, amíg forognak a vetítőgépek, de a mozi, mint kötelezően közös tapasztalat mára elveszni látszik. És ezt az űrt nem lehet kitölteni multiplexekkel és drága jegyekkel.
Kinsky lassú, nagy gondolati íveket beutazó prózát alkotott.
Bár a narrátor perspektívájából úgy tűnhet, a szerző saját múltjába tekint vissza, a könyv valójában önéletrajzi ihletésű fikció, melyhez nagyban hozzájárult az, hogy Kinsky nemcsak bejárta a határmenti falvakat, hanem most is intenzíven érdeklődik a perifériák, az eltűnőben lévő közösségek iránt.
Az írónőt a kortárs német irodalom egyik legsokoldalúbb és legjelentősebb alakjának tartják, Messzebb látni című könyvét tizenkét nyelvre lefordították, melyből Kinsky ötöt maga is beszél.
Esther Kinsky: Messzebb látni. Jelenkor Kiadó 2025. 243 oldal
Támogatott tartalom
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Minek ment vissza ahhoz, aki megütötte?
Kérjük, támogasd munkánkat, ha fontosnak tartod a minőségi tartalmat!
Ha te is úgy érzed, hogy a kepmas.hu cikkei, podcastjai és videói megszólítanak, kérjük, segíts, hogy ezek a tartalmak továbbra is ingyenesen elérhetőek maradjanak.
Támogatom a kepmas.hu-t>>
