Mesék – újra a diavetítőn

A gyereknevelésben – akár az élet bármely területén – egyszerre vágyunk fejlődésre és változatlanságra. Mindenki azt mondja: bár az én gyerekeimnek jobb lenne, mint nekem volt; mégis szeretné ugyanazt nyújtani, amit ő kapott, s amire szívesen emlékszik. A diafilm például a lakásunkba ezernyi módon bejutó hangos mozgóképek világában avíttnak tűnhet, bár egykor a tudomány csodájának számított. A nosztalgia azonban élteti.

Amikor első gyermekünk született, kölcsönkértünk a rokonságból egy fémmonstrumot – a szocialista ipar legalább negyvenéves termékét – és szereztünk két filmet: az Öreg néne őzikéjét (az ávós Fazekas Anna negédes története) és a Piroska és a farkast, továbbá beruháztam egy Csipkerózsikába (Vihar Béla örökbecsű soraival). Esténként leültem a földre, nekitámaszkodtam az ajtófélfának, gerincemet egy párnával védve, s meghatározott sorrendben kivetítettem a manzárdszoba ferde falára a képeket. Hiába volt már videónk is (Vakond a városban!), nem csökkentette a dia iránti érdeklődést.

Amikor a legkisebb kétéves lett, sokévnyi kihagyás után újra előszedtük a bedobozolt diafilmeket. Kaptunk egy modern, könnyű kis vetítőt. A nagyok is csatlakoztak hozzánk, sőt örömmel olvasták fel az öccsüknek a bugyuta szövegeket. Amiket mellesleg Zsombi is éppen úgy tud kívülről, ahogyan annak idején a testvérei. Ez akkor válik igazán praktikussá, amikor az új szerkezet – hiába, fejlődik a technika – egymás után szakítja el a harminc-negyven évet megélt filmeket, ezért a kezdő kockákat le kell vágni. Így aztán az elején négy-hat sort fejből mondunk, s csak utána kezdődik a történet. Kicsit aggódom, mi lesz, ha elfelejtődik, és az utókor számára a Tapsi és a villanyrendőr azzal a jelenettel kezdődik, amikor Mackó postás útnak indul a levelekkel.

Századszorra elolvasva egyébként is embert próbálóak a mesék, sógorom például kínjában már az Örömóda dallamára énekelte a Tapsit, de az a csodás benne, hogy a Kán-kánra is lehet. Zsombit ez nem zavarja, őt legjobban a közlekedési táblák izgatják, különösen a címadó villanyrendőr, amely szó már rég kiveszett a magyar nyelvből, csak Donászy Magda verse őrzi korokon átívelve, túlélve televíziót, CD-t, DVD-t, számítástechnikát, űrutazást és világvégét.