„A magyarságom szívósságot, kitartást ad” – Egy csíkszeredai kézműves a Genfi-tó partján

Volt előtörténete a családjában a kézművességnek?

Csíkszeredában születtem, a nagymamám varrónő volt. Mondhatjuk, hogy textíliák között éltünk, s én 18 évesen kezdtem rongybabákat, nyári ruhákat varrni. Az iparművészeti főiskola volt az álmom, másodsorban a francia szakot terveztem, de a kolozsvári Babeș-Bolyain erre a kilencvenes években nehéz volt bejutni. Amikor nyelvtanulás céljából elindultam au pairnek Franciaországba, a közvetítő cég – másokkal együtt – átvert. Hogy az elvesztett pénzt visszakeressem, Pestre mentem dolgozni – varrónőként, felszolgálóként, virágkötőként. Közben jártam egy évig teológiára, aztán felvettek Szegedre a Juhász Gyula főiskola francia-román szakára, ahova a barátnőim is jártak. Napközben tanultunk, éjjel dolgoztunk a tandíjért. Csodás tanáraim voltak, Párizsba is eljutottam Erasmusszal.

A párizsi hónapok alatt egy alkalommal a Vendôme téren Svájcról és az alpesi tájról csodaszép kiállítást láttam, s bár sokat még nem tudtam az országról, elhatároztam, hogy egyszer, ha lehetőségem adódik, meglátogatom. Talán sorszerű, de másfél év múlva találkoztam a későbbi svájci férjemmel Budapesten, aki pszichoanalitikusként éppen egy Ferenczi Sándor-szemináriumon vett részt. Három éven át távkapcsolatban éltünk, végül a nyelv miatt én költöztem hozzá Svájcba.

A miénktől igencsak eltérő közegbe került, mennyire volt nehéz a beilleszkedés?

Az eleje nagyon nem volt egyszerű. Zárkózott társadalomba kerültem, igazi kultúrsokk ért, rengeteg szabállyal szembesültem.

Marci fiam születése után tudtam csak nyitni más anyukák felé, addig nagyon egyedül éreztem magam. A két fiamhoz kezdettől fogva magyarul beszéltem, magyar meséket olvastam nekik. Minden nyáron három-négy hetet Erdélyben töltünk, azért is, hogy gyakorolják a nyelvet, mert 6-7 évesen már alig akartak magyarul megszólalni, hiszen az óvodai, iskolai közösségekben a francia a domináns nyelv, és már tanulnak németül, angolul is. Abban azért biztos vagyok, hogy a passzív magyar tudásuk meg fog maradni. Marci – aki egyébként vízilabdázik, tehát igazi magyaros sportágat űz – nagyon büszke volt rá, hogy idén nyáron Erdélyben egyedül járt bevásárolni. Van egy kis házunk Csíkjenőfalván az édesanyámé mellett, tíz éve vásároltuk, oda járunk haza.

Kép

Méan-Péter Erika férjével és gyermekeivel – Fotó: Méan-Péter Erika

A román–francia szak után hogyan jött az életébe a nemezelés?

Budapesten elvégeztem a Milton Friedman Egyetem nemzetközi kapcsolatok mesterképzését is, de Svájcban ezzel sem tudtam elhelyezkedni. A nemezeléssel 2010-ben ismerkedtem meg behatóbban, amikor részt vettem egy foglalkozáson Csíkszeredában, majd egy csíkszeredai nemezkészítőtől tanultam. 2014-ben indíthattam el a vállalkozásomat, amikor egy helyi újság SMS-játékában egy műveltségi kérdésre helyesen válaszolva nyertem 5 ezer frankot! Így sikerült rendelnem Amerikából egy nemezelőgépet, amellyel könnyebb a nagyobb faliszőnyegek, nemezlapok elkészítése. Azóta folyamatosan neves külföldi művészektől, nemezkészítőktől tanulok, szeptemberben is megyek egy amerikai nemezkészítő által meghirdetett tanfolyamra Franciaországba. Voltak már kiállításaim Svájcban, Franciaországban, Belgiumban és Luxemburgban is. Tartok foglalkozásokat gyerekeknek, felnőtteknek, sőt terápiás céllal fogyatékossággal élőknek is. Svájc francia részén nemigen ismerik ezt a mesterséget, a kézműveskedés sincs annyira benne a kultúrában, mint nálunk, ilyen jellegű hagyományok inkább a német kantonokban vannak. Úgyhogy próbálom megismertetni.

Pontosan miket készít, s milyen technikákat alkalmaz?

Használati tárgyakkal, faliképekkel kezdtem, ma már főleg kiegészítőket, sálakat, stólákat, kendőket készítek. Többnyire selyemnemezeléssel a selymet nemezelem merinógyapjúval. Nyáron már inkább ecoprinttel foglalkoztam, ez növénylenyomatos technika, amellyel a növényekben lévő természetes festékanyag hoz létre a selymen, pamuton egy nyomatot. A harmadik technikám pedig a kéknyomat vagy napnyomat: ez egy régi fotóelőhívási technika, amellyel papírt vagy selymet vonunk be fényérzékeny anyaggal, s az UV-fény hatására ciánkékké változik. Gyönyörű lenyomatokat kapunk, persze ez időjárás-, napfényfüggő is. Ebből is tervezek kiállítást a jövőben, mellette vásározok is, illetve heti három-négy napot töltök a műhelyemben és a butikomban. Nem könnyű megoldani, mert itt a nők nagy többsége legfeljebb részmunkaidőben dolgozik, és az iskolarendszer is ehhez igazodik. A gyerekek otthon ebédelnek, 11:45 és 13:30 között velem vannak.

Most készültem el egy nagyobb faliszőnyeggel, amelyet az Aranybulla 800. évfordulója alkalmából augusztus–szeptember között megrendezendő budapesti kiállításra terveztem, s a tematikája a magyar szentek és az egyházművészet.

Eredetileg Szent Margitot szerettem volna megjeleníteni a faliszőnyegen, mivel az egyik gyerekkori kedvenc könyvem Gárdonyi Gézától az Isten rabjai volt, és alaposan ismertem Szent Margit életét. Végül mégis Szent Erzsébet legendáját választottam kiindulópontként, mivel képileg megfogóbb és könnyebben megjeleníthető. Az ő élettörténetét a Loire-völgyi kastélyokat járva ismertem meg közel 20 évvel ezelőtt.

Kép

Fotó: Méan-Péter Erika

Abban a közegben, a Genfi-tó partján, ahol élnek, mennyire kíváncsiak vagy fogadókészek mások a magyar hagyományokra?

Montreux és Lausanne között lakunk egy kisvárosban, képeslapszerű helyen pálmafákkal, mikroklímával, ahol 170 nemzetiség él, úgyhogy én is teljesen beolvadok ebbe a közösségbe. A többség tud a híres magyarokról, meséltem már nekik augusztus 20-áról vagy épp a népmeséinkről, de maradjunk annyiban: ők nagyon távolinak érzik Magyarországot. Erdélyről pedig végképp semmit nem tudnak Drakulán kívül. Hiába hasonlítom a román, magyar, német ajkú Erdélyt a svájci négynyelvű országhoz, nem tudják elképzelni, hogy jogilag hogyan lehetek én román állampolgár magyar nemzetiségűként.

A nemezelésről is el szoktam mesélni, hogy ez mifelénk hagyomány, és úgy szoktak emlegetni itt, mint a „magyar kishölgy Montreux-ből”.

Ami a svájciak jellemét illeti, többnyire tartózkodók, tárgyilagosak és kifinomultak, szemben a mi érzelmes attitűdünkkel és kritikus hozzáállásunkkal. Ugyanakkor itt, Svájcban egy multikulturális közegben élünk, nekünk is sok olasz, spanyol, portugál, szerb barátunk van.

Kárpótolja valamelyest a nehézségekért az, hogy – amint említette – gyönyörű helyen élnek?

Az biztos, hogy zöldövezet van bőven, a tóparttól is pár percre lakunk, bérelt lakásban, ahogy Svájcban az emberek többsége. A szép környezetet könnyű megszokni, gyakran rácsodálkozom, és hálás vagyok, hogy ilyen szerencsések vagyunk, hogy itt élhetünk. De sokszor van honvágyam is, hiányoznak az erdélyi tájak, emberek, s noha időközben sok minden változott, a fiatalkori élmények, kötődések meghatározók. Épp ezért örülök a röpke pillanatoknak, amelyeket együtt tölthetek a családommal, a gyerekkori barátaimmal, akikkel olyan, mintha tegnap váltunk volna el, mindig ugyanonnan tudjuk folytatni. Én hellyel-közzel megtaláltam a helyem Svájcban, főleg, hogy itt vannak a gyerekeim, a szűkebb családom. Két évvel ezelőtt szó volt egy esetleges Budapestre költözésről, ahol a gyerekek francia líceumban tanulhatnának, de végül maradtunk, mert jó itt az iskolarendszer, szeretik is. Majd esetleg később, ha egyetemen tanulnak tovább, lehet szó róla, de mivel – Franciaországot is beleértve – már a negyedik országban élek, talán már nem lesz energiám újrakezdeni, beilleszkedni, gyökeret ereszteni.

Ha már gyökerek: összességében mennyire tudja odakint megélni a magyarságát?

Genfben és a nagyobb városokban van magyar közösség, Lausanne-ban néptáncest is. Minden ősszel tartunk egy gulyáspartit a kertünkben, hogy a svájci barátaink is megkóstolhassák a finom magyar ízeket. Ilyenkor 15–20-an is összejövünk szomszédokkal, barátokkal. Évekkel ezelőtt megismertem egy ’56-os magyar orvost, aki viccesen megjegyezte, hogy „csak” az első húsz év nehéz, utána megszokja az ember Svájcot. Ő alkalmanként velem gyakorolta a magyar nyelvtudását, s az egyik nyári szünet után elújságolta, hogy addig meséltem neki Erdélyről, amíg azon a nyáron meglátogatta Csíksomlyót, Csíkszeredát, Marosvásárhelyt.

Néha hiányzik a magyar kultúra, még jó, hogy virtuálisan ma már akár a színházi előadások is megnézhetők, s az otthoniakkal is napi kapcsolatban lehetek. Édesanyám minden évben négy-öt hétre kijön hozzánk „unokázni”.

A katolikus vallásomat viszont nehéz franciául megélnem, ünnepekkor ugyan itt is elmegyünk templomba, de a szentmisék engem inkább otthon, magyarul töltenek fel lelkileg.

Kép

Fotó: Méan-Péter Erika

Mit gondol, mit tett hozzá az ön személyiségéhez az, hogy másik ország(ok)ban kell helytállnia magyarként?

Nagyon fontosak a gyökereim, a neveltetésem, a magyar kultúra, a székely származásom. Ez cserébe szívósságot, kitartást ad, hogy bárhol a világban feltaláljam magam, megálljam a helyem. Ezt is köszönhetem a magyarságomnak. S persze maradok a nyelvét őrző világpolgár, mert a magyarság akkor is a lelkemben van, ha épp nem tudok a hagyományoknak élni. Amit tudok, azt át is adom belőle a gyerekeimnek. A kitartás akkor is bennem volt, amikor elindultam 19 évesen egy batyuval, mint a népmesében, hogy felépítsem egyedül az életem. Ehhez kellett az állhatatosság, ami a kényelem ellenére máig sem veszett el. Ezt az is jól mutatja, hogy ortodox családba mentem férjhez, a gyerekek kapcsán viszont kiálltam amellett, hogy őket Erdélyben kereszteljük meg, katolikus vallásúnak. Így ezen a téren is igyekszem őrizni az értékeinket.