A doktornő, aki két földrészhez is kötődik: Venezuelában nőtt fel, s ott magyar családot alapított

Gondoltam, hogy Magyarországról percre pontosan a megbeszélt időpontban fog hívni! (nevet)

Miért, Venezuelában nem ez a szokás?

Itt az időpontokat kicsit lazábban értelmezik. Próbálnak pontosak lenni, de nem mindig sikerül.

Önök mikor és hogyan kötöttek ki éppen ebben a dél-amerikai országban?

1948-ban érkeztünk, a háború után jöttek el a szüleim Magyarországról. Három évig Németországban tartózkodtunk, mint háborús menekültek, aztán Venezuela befogadott minket. Három lehetőségünk volt: Belgium, ahol édesapámnak bányában kellett volna dolgoznia, de a föld alatt ő nem akart; Ausztrália, ami túl távolinak tűnt, és Venezuela. A szüleimmel és a nővéremmel négyen utaztunk.

Lehetett tudni, milyen élet vár ott önökre?

Azt igen, hogy lesz munkalehetőség, de azt nem, hogy mi. A mi csapatunk kivételesen repülővel, és nem hajón érkezett. Caracastól 200 kilométerre, Valenciába kerültünk, ahol kaptunk szállást és élelmiszert, édesapám pedig támogatást ahhoz, hogy feljöjjön a fővárosba munkát keresni. Értett a fához, végül egy német asztalos alkalmazta, s mi a testvéremmel azóta is itt vagyunk.

Ön hány éves volt akkor?

Négyéves voltam, de nemsokára iskolába kerültem. 16 évesen meg már érettségiztem, és mentem tovább az orvosi egyetemre.

Azóta sem tudjuk, hogyan tanultunk meg olyan gyorsan spanyolul a nővéremmel, de mi fordítottunk még az édesanyánknak is.

Az orvosit az Andokban, Mérida városában végeztem, majd visszakerültem Caracasba a szüleimhez, s itt kezdtem el dolgozni.

Miért pont az orvosi pályát választotta?

Mindig úgy terveztem, hogy orvos leszek. Szép élmény volt az egyetem, Mérida egyetemi város, körülöttünk forgott az élet. A férjemet viszont már Caracasban ismertem meg, diploma után meg is esküdtünk. Ő ’56-os magyar volt, 17 évesen került ki, akkor a keresztszülei már itt éltek. A magyar közösség hozott össze minket, amely kezdettől fogva létezett. Ott találkoztak a családok, mindig is működött a cserkészet, és ma már az akkorinál is szebb Magyar Házunk van! Igaz, az utóbbi 3-4 évben sokan visszamentek Magyarországra, de van a magyar közösségnek Caracasban egy saját plébániája is, a Szent István Személyi Plébánia, amely az 1949 óta itt működő katolikus misszióból fejlődött ki. Az utóbbi másfél évtizedben nem magyar, hanem egy venezuelai tábori lelkész vezeti.

Kép

Megemlékezés a caracasi Magyar téren – Fotók: Dr. Balogh Valéria

A férjével három gyermekük született. Ki hogyan boldogult Venezuelában?

Mind boldogultak, de a gyerekek néhány éve visszaköltöztek Magyarországra. A lányom a fogorvosi diplomáját honosította, le a kalappal előtte, a fiatalabb fiam mérnök, az idősebb pedig adminisztratív munkát végez. A férjem, aki sajnos már nem él, óraalkatrészekkel foglalkozott, de az ő fő tehetsége, amit nem tudott teljesen kibontakoztatni, a zenében volt. Magyarországon zongorázni tanult ötéves korától, amit itt már csak hobbiként folytathatott. De, amit az ember igazán akar, azért sok mindenre képes. Már megvoltak a gyerekek, amikor egyszer csak elkezdett újra zongoraórákra járni. Mindennap 4-5 órát gyakorolt, aztán elutazott egy jó barátjához Észak-Amerikába, s csak utólag árulta el, hogy ott egy zongoraversenyen szerepelt… Azt hiszem, személyes feladata volt bizonyítani saját magának.

A gyerekek miért döntöttek a hazaköltözés mellett?

A helyzet Venezuelában nem túl jó, anyagi és biztonsági szempontból is sokat romlott az elmúlt években. Magyarország visszatelepítési programja viszont remek lehetőséget adott nekik.

Ők mindkét országhoz jól alkalmazkodtak. Kicsit kettős identitású család vagyunk: nemzetközi ételeket eszünk, de a töltött káposzta decemberben sosem maradhat el! Egymás közt főleg magyarul beszélünk, de néha spanyolul is. Egyszer Magyarországon vonatoztunk a testvéremmel, s beszélgettünk. Egy idős bácsi – tipikus magyar szokás szerint nagy elnézéskérések közepette – megszólított, hogy milyen nyelvet beszélünk. Mert van, hogy mindent ért, van, hogy semmit. Hát persze, mert elkezdjük magyarul, folytatjuk spanyolul, aztán visszatérünk a magyarra. (nevet) Nem szoktunk veszekedni, de ha nézeteltérés van, akkor jellemzően spanyolul mondjuk a magunkét!

Kép

Dr. Balogh Valéria nővérével – Fotó: Dr. Balogh Valéria

Végül milyen szakorvos lett önből?

Gyermekorvos. A szakosítást már Caracasban végeztem, ahol az egyik nagy kórház adjunktusa, majd főorvosa lettem. A kórházunkban is tartottunk képzést, én is tanítottam a szakosodni készülő fiatalokat, az is szép élmény volt.

Milyen a venezuelai egészségügy?

Amikor kezdtem, abban az új kórházban megvolt mindenünk, de ma borzasztó, fatális körülmények uralkodnak. Akinek nincs pénze privát ellátásra, azt felveszik állami kórházba, de a betegnek szó szerint mindent vinnie kell: orvosságokat, antibiotikumot, lepedőt, gézt, sőt, ha műtétre kerül sor, még a sebész steril ruháját is a beteg viszi. De még a vizet is, amivel lehúzza a vécét…

Ezek után óvatosan kérdezem: milyen a közbiztonság?

Közbiztonság van is, meg nincs is. Én nem azt nézem az utcán, hogy ki fog megtámadni, de van, aki nem szívesen megy ki az utcára. A házakon is rácsok vannak.

Milyenek a venéz emberek a magyarokhoz képest?

Nyíltabbak. Nem annyira protokollárisak, nem létezik a szókincsükben az, hogy valamit illik, vagy nem illik.

A szociális kapcsolataikban ugyanúgy viselkednek egy munkással, mint egy professzorral, azaz mindenkit tiszteletben tartanak. Respekt van, de különbségtétel nincs.

És bár szidják a kormányt – ami a világ minden pontján normális jelenség, de – még mindig optimisták.

Ön hányszor járt életében Magyarországon?

Négy-öt alkalommal talán. Van ott még unokatestvérem, de inkább, amikor még a nagyszüleim is éltek, akkor mentünk jobban megismerni az országot. A férjemmel a rendszerváltozás előtt is voltunk, mit mondjak, elég komor volt a légkör. A ’70-es évek vége, ’80-asok eleje lehetett. Este nem nagyon volt mozgás a fővárosban, sötét volt minden. Kaposvár, ahol a nagyszüleim éltek, még csendesebb volt. Látszott, hogy nehéz a hangulat, az emberek nem nagyon mertek beszélni, csak a család a négy fal között halkan, hogy a szomszéd se hallja. Mindenki egy kicsit zárkózott volt, figyelte a másikat, hogy mit mond, mire hogyan reagál, amihez mi nem voltunk hozzászokva.

Nincs olyan terve, hogy a gyermekei után ön is hazaköltözzön?

Egyelőre nincs. Szeretek itt élni. Nyugdíjasként is el vagyok foglalva, a parókián is dolgozgatok, s megvan a baráti köröm, mindig akad tennivalóm. A testvérem üzleti könyvelésébe is besegítek. Magyarországon zavarna, ha egy lakásban négy fal között kellene élnem, hiszen egész életemben hozzászoktam a tágassághoz. Itt, Caracasban családi házban élek, kutyával, kiskerttel. Még mindig szeretek országúton vezetni, itt az utak, a távolságok is nagyobbak. Mérida például 900 kilométer. És hát, itt eladni egy ingatlant is nehéz normális áron. Sokan elmennek, és mindenki eladja, amit tud. Valószínű, hogy Magyarországon idősként már a télhez sem tudnék hozzászokni, márpedig elég egyszer elcsúszni… Itt 11-12 fok a legalacsonyabb decemberben, nagyon kellemes a klíma.

Hogy érzi, mit tett hozzá az ön életéhez az, hogy egy dél-amerikai országban 74 éve magyarként él?

Jól érzem magam a részben venéz, részben magyar közegemben, csak a gyerekek vannak már távol. Amikor érkeztem négyévesen, akkor is a család volt a legfontosabb, a külső környezet nem számított. Megvoltak a lehetőségek tanulni, jó körülmények között élni. Apám mondta mindig: „az én munkám az, hogy dolgozzak, édesanyátoké a család felügyelete, a tiétek meg a tanulás”. Nekem is az volt a célom a gyerekeimmel, hogy megálljanak a két lábukon, bárhová kerüljenek. Nem mindig alakult úgy, ahogy elképzeltük, de nem volt rossz életünk, természetesen folytak a dolgok. Ám ha arra kíváncsi, hogy hová tartozom, őszintén szólva nehezen tudnám megmondani. Azt mondanám, mindkét országhoz.