Így éltük túl a légtérzárkrízist – Ománban rekedt a magyar pszichológus a családjával

Hogyan értesültetek arról, hogy nem tudtok hazatérni?

Nyaralásból tartottunk hazafelé, Dubajban kellett volna átszállnunk. Már ereszkedett a gép, amikor a kapitány bejelentette: vissza kell fordulnunk, mert légtérzár van Dubajban. Ománba, Szalálába irányítottak minket, ahol a reptér egy óra alatt megtelt kényszerleszálló járatokkal. Leszállás után olvastuk a hírekben, hogy kitört a közel-keleti konfliktus, aznap reggel indultak meg a hadműveletek. 

A konfliktus már a levegőben volt – a párom korábban olvasott is róla, hogy benne lehet a pakliban, de senki sem tudta, mikor következik be. A repülőtársaság szállodába vitt minket, állta a szállás és az étkezés költségeit, egy hétig voltunk ott. 

Az első napokban többször riadóztattak, hogy „most indul a gép”, de mire leértünk a recepcióra, mindig kiderült, hogy mégsem – ez elég kimerítő volt.

Hamar világossá vált: a légtérzár teljes, és még egy részleges feloldás után is napokba telhet, mire eljutunk Dubajba, majd onnan Budapestre. 

Mi volt a legszorongatóbb?

A bizonytalanság, hogy mikor és hogyan jutunk haza. Kaotikus volt minden: járatokat töröltek, a fél világot lebénította a konfliktus. A repülőjegyárak az egekbe szöktek, 1–1,5 millió forintot is elkértek volna fejenként a hazaútért – már ha egyáltalán sikerült volna jegyet szerezni, és valaki meg tudta volna ezt engedni magának. 

Milyen megküzdési stratégiát választ egy szakember ilyen helyzetben?

A párommal mindketten problémafókuszú megküzdési stratégiákat alkalmaztunk, először felmértük, mennyire vagyunk veszélyben, illetve mennyire reális, hogy Omán is bevonódik a konfliktusba. Mivel Omán a térség egyik legbiztonságosabb országa, mediációs szerepet tölt be, és jó kapcsolatot ápol a környező államokkal – még Iránnal is –, biztonságban éreztük magunkat. Bíztunk benne, hogy komolyabb hadműveletekre ott nem kerül sor, bár drónok berepültek: háromból kettőt hatástalanítottak, egy pedig a mellettünk lévő kikötőben landolt. Senki sem sérült meg, de emlékeztetett rá, hogy Omán sem teljesen veszélytelen. 

Az ember ilyenkor óhatatlanul „aktívabb fokozatra” kapcsol át megküzdésben és éberségben. Mielőtt pályát váltottam, közel húsz évig dolgoztam televíziós műsorkészítőként, tudósítóként. Ebben a helyzetben előtérbe került ez az énem: komoly szerkesztőségi elveket követő hírügynökségek híreit figyeltem, és csak két független hírforrásból hittem el bármit is. 

Nagyon üdvözítőnek találtam, hogy az Egyesült Arab Emírségekben a hadműveletekkel kapcsolatos álhírterjesztést és a mesterséges intelligencia által generált, nem valós tartalmak terjesztését szigorúan büntetik: akár 18–20 millió forintnak megfelelő dirhamra és két évig terjedő szabadságvesztésre is ítélhetik az elkövetőt, a külföldi influenszereket pedig akár deportálhatják is. 

Ott mindenki nagyon komolyan vette ezt, hiszen egy ilyen feszült helyzetben a legkisebb hamis pánikkeltés is több okból veszélyes lehet. Néhány volt kolléga kért tőlem interjút, így fő feladatom a hiteles tájékoztatás és a segítségszervezés lett: diplomáciai segítséget kértünk nemcsak annak a 13 magyarnak a nevében, akik a gépen voltak, hanem annak az idős házaspárnak is, aki a hotelépület másik szárnyában lévő kórházban rekedt, mert a feleség az ománi nyaralásuk alatt szilánkosra törte a combcsontját, és meg kellett műteni. Emellett az összes Ománban tartózkodó magyarért is igyekeztünk közbenjárni. Mindeközben a párom a fiunkkal foglalkozott, tartotta a napi rutint.

Mit mondtatok az ötéves kisfiatoknak, mi történik veletek?

Pszichológusként és gyermek-pszichodramatistaként fontosnak tartom, hogy a gyermeknek – a saját szintjén – mindent elmondjunk, nem túlbonyolítva, hogy a fantáziája ne induljon rossz irányba. Senki sem tud ilyen krízishelyzetben teljesen nyugodt maradni. Kisfiunk is érezte a feszültséget: híreket néztünk, újraterveztünk. Azt mondtam neki: „Hangosan veszekednek az országok, mert nem értenek egyet, ez hasonló, mint amikor felnőttek vitatkoznak, ami ijesztő lehet neked. Várjuk meg, amíg egy kicsit megnyugszanak. Sok okos ember dolgozik a megoldáson. Itt a hotelben biztonságban vagyunk, gondoskodnak rólunk, mi pedig vigyázunk rád. Ez meg fog oldódni, kérünk segítséget, és hamarosan haza fogunk jutni.”

Mennyire érezték magukat veszélyben a hotelben rekedtek?                                 

Egy ilyen helyzetet nagyon eltérően tudnak megélni az emberek. Számtalan tényező befolyásolja az észlelést, ezért sokszor nehéz objektíven megállapítani, mikor van valódi veszély, és mikor nincs. Mindenki másként érzékeli a fenyegetést: ha valaki valamit veszélyesnek él meg, azt zsigerileg érzi, és szinte lehetetlen racionális érvekkel megnyugtatni. Az ilyen, egzisztenciális kérdéseket érintő helyzetekben sokaknál fokozott, akár aránytalanul erős félelemérzet alakul ki. Fontos tudni, hogy az alapbiztonságunk gyökerei a legkorábbi életszakaszra nyúlnak vissza: az édesanyánk és az elsődleges gondozók reakcióiból, gondoskodásából táplálkoznak. 

Ha a gyermek megtapasztalja, hogy az anya elég érzékenyen tud reagálni az igényeire, fizikálisan és érzelmileg is elérhető, és mindez egy stabil, támogató családban történik, kialakul benne az úgynevezett ősbizalom – a hit abban, hogy a világ biztonságos, az emberek megbízhatók.

Ez segíti őt később is abban, hogy krízishelyzetben is jobban meg tudja tartani önmagát. Ugyanakkor ez az ősbizalom nem mindenkinek adatik meg. Egy súlyos, egzisztenciális fenyegetést jelentő helyzet – például háborús fenyegetettség – még a meglévő biztonságérzetet is megrendítheti. Azoknál pedig, akiknek ez a korai biztonságélmény kevésbé volt hozzáférhető, a krízis gyakran még erőteljesebb kiszolgáltatottság- és bizonytalanságérzettel járhat. 

Az idősebbek, akik már átéltek háborút vagy hasonló krízist, egy mai válsághelyzetben újraélhetik korábbi traumáikat. Egyetlen hang, hír vagy sziréna elég lehet ahhoz, hogy felidéződjenek a régi emlékek, és poszttraumás reakciókat váltsanak ki. Hasonló hatások a fiatalabbaknál is jelentkezhetnek: náluk a transzgenerációs mintázatok aktiválódnak, például valaki szorongani kezd egy hír hallatán, anélkül, hogy tudná, miért. A traumák lenyomatai generációs szinten is továbböröklődhetnek, ezért a háborús hírekkel mindig körültekintően kell bánnunk, hogy ne idézzünk fel korábbi traumákat, és ne okozzunk újabb lelki sérüléseket.

Milyen reakciókat válthat ki még egy ilyen szituáció az emberekből?

Egy ilyen rendkívüli, fenyegető helyzetben nem mindenki a klasszikus „küzdj vagy menekülj” reakcióval válaszol – ami sokszor valójában a kettő keveréke. Van, aki ilyenkor lefagy: az idegrendszere túlterhelődik, és átmenetileg képtelenné válik az érdemi reagálásra. Ilyenkor jellemző az üresség érzése, mintha kívülről nézné a saját helyzetét. Előfordul, hogy valaki elzárkózik, és azt mondja: „úgysem tudunk semmit tenni”, ezért visszahúzódik a társas kapcsolatokból. 

Ez túl hosszú kontrollvesztésnél alakulhat ki, ilyenkor gyakran megjelenik a tanult tehetetlenség mintája: valaki nem tesz semmit, mert úgy érzi, úgysem tud változtatni. 

Hosszabb bizonytalanság után pszichés kimerültség, érdektelenség, motivációvesztés és passzivitás is jelentkezhet. A különböző nemzetiségű útitársakkal folytatott beszélgetések és megosztott élmények alapján kirajzolódott, mennyire hullámzóvá válhat az emberek működése ilyen helyzetben: egyik nap aktívabbak, máskor inkább passzívabbá válnak, miközben a hangulat is jelentősen ingadozik. Pszichológiai szempontból ez is érthető jelenség, extrém stressz hatására sokan átmenetileg ilyen állapotba kerülnek. Ez nem gyengeség, hanem szintén a túlterhelt idegrendszer természetes reakciója is lehet.

Milyen egyéb megküzdési stratégiák segíthetnek ebben a helyzetben? 

Sokat lehet tenni az idegrendszer megnyugtatásáért, érzelmi stabilitásunk visszaszerzéséért. Vannak, akik ilyenkor imádkoznak, meditálnak vagy relaxációs gyakorlatokat végeznek. Ezek az érzelemfókuszú megküzdési stratégiák közé tartoznak, amelyek különösen akkor jelennek meg, amikor a helyzet kevésbé kontrollálható. Nagyon hasznos lehet ilyenkor a naplózás is, hogy át tudjuk dolgozni a történteket, de bármilyen egyéb kreatív tevékenység segíthet. A kognitív újrakeretezés is hatékony megküzdési eszköz: ha a helyzet jelentését más nézőpontból értelmezzük, az csökkentheti az érzelmi terhelést, és elviselhetőbbé teheti a megélést. 

Emellett a realitásalapú gondolkodás is fontos szerepet játszik: ha felismerjük, hogy a helyzet átmeneti, és tudatosan a biztonságosabb megoldásokat választjuk a kockázatosabbak helyett, az növelheti a kontrollérzést és a biztonságérzetet.Az idegrendszer megnyugtatásában segít a napirend megtartása, és az is, ha nem követjük folyamatosan a híreket, csak bizonyos időközönként. A mozgás is nagy segítség ilyen helyzetben: már egy rövid séta kiemel az alacsony hangulati fekvésű állapotból. A humor is jó megküzdés, persze nem minden fázisban „bevethető”; akkor, amikor a helyzet már egy kicsit kevésbé akut, nagyon jól működhet. 

Végül az egyik legerősebb tényező: ha kapcsolatot tartunk másokkal, hiszen a társas támogatás ilyenkor kifejezetten megtartóerő.

Mennyire fogott össze a közösség a hotelben?

Elég összetartó volt a magyar közösség – mindenki igyekezett a legjobbját adni a szervezésben és az információk megosztásában, hogy hazajussunk. Az első nap közös „válságreggelit” tartottunk, megbeszéltük, hogyan tovább. Volt, hogy együtt vásároltunk, és hamar létrehoztunk egy Facebook-csoportot is – ezek sokat segítettek a viszonylagos egyensúly megőrzésében. A közösségi médiának köszönhetően idehaza sokan tudták, hogy Ománban rekedtünk, és rengetegen segítettek: információval, bátorító üzenettel, vagy egyszerűen azzal, hogy ránk gondoltak.

Végül hogyan jutottatok haza?

Egy hét után mi, akik az egyedüli kisgyerekesek voltunk a csoportban, illetve az idős házaspár a nagykövet segítségével fel tudtunk kerülni az utolsó hazatérő charterjáratra. A többiek két nappal később menekülőjárattal tértek haza térítésmentesen.

Hogyan dolgoztátok fel a kényszerpihenőt? 

Hazatértünk után a kisfiam egy hétig itthon maradt, hogy az alapbiztonsága helyreálljon. A nyaralásunkat utólag sem árnyékolta be mindez, továbbra is pozitív élmény maradt bennünk. Az egész helyzet azonban nagyon sok kérdést felvetett bennem: hogyan működünk krízishelyzet közelében különböző múlttal, temperamentummal, családi örökséggel, megküzdési mintákkal. Ilyen sok tényezőtől függ, hogy valaki válságban hogyan tud reagálni.