Asszonyok, akik a hallgatást választották – Kováts Judit regényei feltárják az elhallgatott múltat

Kováts Judit a kortárs magyar próza szelíd, ám erőteljes női hangja. Történész-levéltárosként évtizedeken keresztül kutatta a múltat. Ebből az alázatos szorgalommal végzett munkából és professzionális történeti tudásából született meg négy regénye (Megtagadva 2012, Elszakítva 2015, Hazátlanok 2019, A Tátra gyermekei 2022). Az író könyveiben a huszadik századi történelem perifériájára sodródott, a nagy történetnarratívákból és az irodalmi diskurzusból kimaradt témákat dolgozza fel. Azokat az eseményeket, amelyeket a hivatalos emlékezetpolitika évtizedeken át tagadott. Regényeiben a hétköznapi ember szemszögéből igyekszik feltárni az elhallgatott múltat. Megmutatja az elszenvedett tragédiákat, a kollektív traumákat, amelyeket sokan hosszú évtizedeken keresztül magukban őriztek. 

Kováts Judit író
Kováts Judit író – Fotó: Jónás Jácint

Gondolkodott már azon, hogy miképp alakult volna az életpályája, ha nem kezd el írni?  

Sokszor megfordult már a fejemben az a kérdés, vajon a véletlenek határozták-e meg az eddigi életemet, pályámat, vagy egész egyszerűen nincsenek véletlenek. Az, hogy író lettem, nem volt tudatos elhatározás. A levéltári pályát nagyon szerettem és a hivatásomnak éreztem, akármilyen nagy szó is ez. Majd a tudományos munkákat, forrásközléseket, tanulmányokat novellák váltották fel, később megszületett az első regényem. 
 
A történészi múltja, ezen belül is az oral history módszere tette íróvá?  
Részben. Az első novelláimat egy jóval korábbi időszak a 18–19. század inspirálta, amelyben az oral history nem játszik szerepet. Ezeknek a szövegeimnek egy része az 1817-es éhinséghez, míg más része az 1831-es kolerajárvány eseményeihez kötődtek.  
Egy másik novellámat, amely a Holmiban jelent meg, édesanyám elvesztése ihlette. Esetemben a múlt iránti szenvedélyes érdeklődésemben gyökerezik az írásvágy és abban, hogy a hétköznapi emberek történeteit szeretném elbeszélni. Éljenek akár a 19., akár a 20. században vagy napjainkban. Az oral history egyik eszköze volt annak, hogy hitelesen ábrázolni tudjam a mindennapi emberek, a kisemberek életét.  

Az oral history szavahihetőségét a történettudomány sokszor megkérdőjelezi, mondván, hogy a hosszú évek, évtizedek mintegy porrétegszerűen rárakódnak az emberi emlékezetre, valamint a szubjektivitás is befolyásolja az adatközlőt.  

Igen, a szubjektivitás lehet korlát, ennek ellenére véleményem szerint, ha kellő számú interjúalanyt kérdezünk meg, akik a társadalom különböző csoportjait képviselik, akkor kibontakozik az objektív történés. Jómagam huszonhat személlyel készítettem életútinterjút, az életkoruk a hetvenegynéhány évestől a százévesig terjedt. 

A megkérdezettek között volt pedagógus, villanyszerelő, parasztnéni és parasztbácsi, bárókisasszony, boltos, hivatalnok, nyelvész. Férfiak, nők, Magyarországon és Szlovákiában élők, a családtagjaim, ismerős és ismeretlen emberek. 

Akik ugyanúgy mondták el például azt, hogy 1944 októberében, miután a németek visszavonultak, hogyan fosztotta ki a lakosság a magára hagyott katonai raktárt. Ugyanúgy mondták el azt is, hogy a front elvonulása után, heteken át hogyan szedték össze és temették el a tömegsírokba az elesett katonákat, szertartás nélkül, mivel nem voltak azonosíthatók. Úgy gondolom olyan történéseket ismerhetünk meg az oral history segítségével, amelyek a nagy történelmi narratíváknak nemigen kerülnek a látóterébe. Az igazán nagy problémát abban látom, hogy alig-alig van már olyan, akit kérdezhetnénk. A huszonhat személyből, akikkel 2007 és 2010 között interjút készítettem, ma már csak négyen vannak életben.  

Hogyan tudta elérni azt, hogy az asszonyok, akiket a szovjet hadsereg katonái meggyaláztak, és egy életen keresztül hallgattak arról, ami velük történt, beszélni kezdjenek a traumáikról?  

Az első interjúkat olyanokkal készítettem, akik gyerekkorom óta ismertek. Olyan titkokat árultak el nekem, amelyekről azt mondták, hogy soha senkinek nem beszéltek róla. Megjegyzem, hogy nem is volt tanácsos a rendszerváltozásig, hiszen a zabráló, fosztogató szovjet hadseregből hős felszabadító lett. „A hősök nem gyilkolnak, nem rabolnak, és nem erőszakolnak meg nőket” – mondja a Megtagadva című regényem főhőse is. Több százezerre tehető azoknak a nőknek a száma, akik elszenvedték a nemi erőszakot, amelyről az én interjúalanyaim rendre azt mondták, hogy nekik szerencséjük volt, majd sorolták, sorolták mások borzalmas történeteit. Minden bizonnyal közöttük is volt, aki elszenvedte ezt a traumát, és hiába telt el több mint fél évszázad, képtelen volt beszélni róla. A Megtagadva című regényemben a legsúlyosabb trauma kétségkívül a nők ellen elkövetett tömeges erőszak. Ugyanakkor a regény a bombázásoktól egészen a málenkij robotra hurcolásig elbeszéli mindazt, amit a civil lakosság a háború során elszenvedett.  

Eleinte igyekeztem minél több emléket, információt rögzíteni, összegyűjteni. Meg voltam győződve arról, hogy úgy lehet megbékélni a múlttal, ha feldolgozzuk a traumákat, ezért beszélni kell róluk.

Ugyanakkor a regény írása közben egyre inkább megértettem azokat az asszonyokat, akik a hallgatást választották. 

Ahogyan beleástam magam a történeteikbe, engem is egyre jobban megviselt mindaz, amin keresztülmentek. Empátiát ébresztett bennem a hallgatás. Hiszen, ha egy traumát felidézünk, újra átéljük azt. Az ilyen súlyos, életet eldöntő és meghatározó tragédiák ismételt elbeszélése pedig nem biztos, hogy megkönnyebbüléshez vezet. És itt most nemcsak a második világháborúban elkövetett nők elleni erőszakra gondolok, hanem bármilyen nagy traumára. Hiszen hogyan tudjuk feldolgozni az elviselhetetlent, hogyan tudunk megszabadulni tőle, ha újból átéljük?!  

Kép
A Tátra gyermekei
Fotó: Jónás Jácint

A legutóbb megjelent regényében, a Tátra gyermekeiben mesékkel oldja fel a traumákat, sőt mesékkel gyógyítja magát, hiszen Önt is megviseli mindaz a szenvedés, amelyekről a regényeiben ír.  

Így van. Amikor a brünni halálmenet túlélőinek visszaemlékezéseit olvastam, rémálmok gyötörtek. Ekkor botlottam Grósz Alfréd legendagyűjteményébe, amely a Tátráról szól, és nagyon nagy hatással volt rám. Grósz Alfréd egyébként saját nevén szereplője lett a Hazátlanok és A Tátra gyermekei című regényeimnek. Ő a késmárki evangélikus gimnázium legendás tanára volt, híres Tátra-kutató, alpinista, aki egyedüliként a világon a hegy összes csúcsát megmászta, a Lomnicit több mint százszor. Az említett Tátra-legendákból és mesékből csak fragmentáltan ugyan, de néhányat már a Hazátlanokba is beleszőttem. A Tátra gyermekeiben pedig főszerepet kaptak. 

A tizenhat hosszabb-rövidebb mese különös emlékezeti forma, a főhős, Lili Hartmann rajtuk keresztül igyekszik megismertetni a kisfiát a gyökereivel, a szülőfölddel, ahonnan elűzték őket. Meséken keresztül beszél a múltról, a régi időkről, az elveszett Paradicsomról, a Tátráról, annak csúcsairól és azokról a németekről, szlovákokról, magyarokról, akik békésen éltek itt egymás mellett a második világháborúig, és építették közösen ezt a vidéket. 

Másrészt a mesék segítik a főhőst az elszenvedett tragédiák és traumák feldolgozásában, vagy legalábbis abban, hogy elviselje a múlt szörnyű emlékeit. 

Mint például a přerovi tömegmészárlást, az elűzést, a fogságot, az internálást, a deportálást, a hozzátartozók elvesztését, a megverését, a fejére borotvált horogkereszt kísértő emlékét. Ezek a mesék engem mint szerzőt is segítettek a regényeim megírásában, bízom abban, hogy az olvasót is segítik a befogadásban.  

Traumaregényeket ír, jogfosztásról, kitelepítésről, kényszermunkatáborról, málenkij robotról, de mindig vigyáz arra, hogy a könyvei ne az emberi szenvedés plasztikus leírására, a gyötrelmekre fókuszáljanak.  

Igen, a regényeimben mindig szem előtt tartom, hogy azok ne váljanak a borzalmak katalógusává. Folyamatosan tipródom azon is írás és kutatás közben, hogy szabad-e egyáltalán ábrázolni az emberi szenvedést. S ha szabad, sőt kell, mert a művészet az egyetlen hiteles emlékezeti forma – Adornót idézve –, akkor hogyan lehet elmondani az olyan felfoghatatlan szörnyűségeket, amelyekkel kapcsolatban azt kérdezzük, hogy hol volt, illetve hogy hagyhatta mindezt az Úr. Legutóbb, A Tátra gyermekei regényemben a mesékkel tettem erre kísérletet. Körbevettem a szereplőimet, az olvasóimat és magamat is azok felszabadító, gyógyító, ősi erejével.  


Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.
 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti