„Kislányom, most odaadlak a Jóistennek”

Zoli: Huszonkét éves korom óta énekelek a váci Szent Cecília kórusban. Mindig jöttek-mentek a lányok, de senkinél nem éreztem azt, hogy szeretnék közel kerülni hozzá. Aztán tizenkét évvel ezelőtt Noémi besétált.

Noémi: Nem is akartam énekkarba járni, de ez mindig így indul… Egy barátnőm hívott el oda. Akkor fél lábbal már kint voltam az előző kapcsolatomból. Zoli tudta, hogy nem vagyok szabad, türelmesen várt. Később – már jelzésértékkel – megkértem őt mint flottakezelőt, hogy segítsen a volt párom nevét levenni az előfizetésről, ekkor kezdtünk közeledni egymáshoz. A Jóisten összeterelt minket, és rögtön tudtuk, hogy házasságot, gyermeket szeretnénk.

Zoli: Noéminak korábban voltak sikertelen lombikpróbálkozásai, és komoly nőgyógyászati problémákkal küzdött, ezekről kezdettől nyíltan beszélt velem. Egyetértettünk abban, hogy a lombik felé mi nem indulunk el. Ha természetes úton nem esik teherbe, akkor örökbe fogadunk.

Noémi: Egy hosszú, válságos lelki keresésből is ekkortájt kecmeregtem ki, és a nagymamámtól „örökölt” hithez, Istenhez szerettem volna visszatérni. Harminchét éves voltam ekkor, Zoli negyven. Amikor komolyra fordult a kapcsolatunk, Zoli „elküldött” egy cursillo nevű lelkigyakorlatra. Ott a kápolnában azt mondtam az Úrnak, hogy elestem, de ő felemelt engem, most mindenemet elé teszem, és kérem, hogy áldjon meg minket egy gyermekkel. És adjon egy icipici jelet, hogy meghallgatott… Rögtön adott. Egy hölgy elesett a padok között, és épp engem kért, hogy segítsek neki felállni. 

Ugyanazokat a szavakat mondta, amelyeket néhány perccel előbb én Istennek: „Elestem, de te felemeltél.” 

Zolival elmentünk egy magánklinikára, ahol azt mondták, alig öt százalék az esély, hogy természetes úton legyen gyermekünk, inkább engedjük el. Mi megadtuk az Úrnak ezt az öt százalékot. Néhány hónap múlva várandós lettem. Az orvos teljesen megdöbbent, és azt tanácsolta, mostantól csak nézzem otthon a Hupikék törpikéket, nehogy stressz érjen. Áldott kilenc hónap volt, minden pillanata öröm. Rögtön éreztük, hogy lány lesz, és tudtuk, hogy Annának fogjuk hívni, ami azt jelenti: isteni kegyelem. Megegyeztünk, hogyha mégsem tud ő megszületni, és örökbefogadásra kerül a sor, akkor viszont Zoli vincés nővér nagynénje után az Eszter nevet adjuk a következő gyermekünknek. 

Zoli: Eszter nagynénémnél laktam gyerekkoromban, nem volt perc, hogy ne imádkozott volna értem, kamaszkoromban a tojást cukorral kevergetve várta hajnalig, hogy előkerüljek a diszkózásból. A szüleim hidegen viszonyultak hozzám, azt is komolyan fontolgatták, hogy örökbe adnak, de Eszter néni féltő szeretete felnőttkoromig elkísért. 

Kép

Kép: Éder Vera

Noémi: A várandósság utolsó hetében már csak az volt hátra, hogy az első közös lakásunkba költözzünk. Előtte még elmentünk a vizsgálatokra, mindent rendben találtak. De aznap este, amikor kimentem a mosdóba, hirtelen furcsa görcsöt éreztem, majd egy lépéssel később azt, mintha hátba szúrtak volna. Fulladtam, hánytam, kértem Zolit, azonnal hívjon mentőt.

Zoli: A mentősök azt gondolták, hogy túl aggályos kezdő szülők vagyunk, eleinte nem vettek komolyan. De Noémi már alig kapott levegőt. Csak sokkal később derült ki, hogy azért, mert elrepedt a méhe, befelé elvérzett, és nem maradt oxigénje. A sürgősségin azonnal betolták őt a kezelőbe. 

Hallottam, ahogyan újraélesztik, négyszer kellett. Hosszú percek teltek el két újraélesztés között. Abban hamar biztos voltam, hogy a lányunkat elveszítettük, tudtam, hogy egy baba szíve ezt nem bírja ki. Noémiról viszont nem tettem le. 

Ez volt életem mélypontja, de végig éreztem, hogy Isten velünk van, és ő is szenved. Azt mondtam, tőle elfogadom, ha Noéminek is mennie kell, de ha életben marad, akkor adja meg, hogy ezt az egészet testileg-lelkileg legyen képes feldolgozni. Végig imádkoztam, és nyomtam az sms-eket a püspök atyának, a kedves pap ismerősöknek, a kórusnak, hogy imádkozzanak ők is.

Idővel kijött egy orvos, elmondta, hogy Anna meghalt, Noéminek újra meg újra leáll a szíve, ezért viszik az intenzívre. Amikor fölvágták, akkor látták, hogy tele van a hasürege vérrel. Kétszer műtötték meg.

Egy ismerős szülésznő segítségével elbúcsúzhattam Annától. Gyönyörű, egészséges kislány volt, éppen olyan, amilyennek az utolsó 3D-s ultrahangon láttuk: az orra Noémié, a szája az enyém. Rajzoltam egy kis keresztet a homlokára, és útjára engedtem. Anna csoda volt, csoda, hogy egyáltalán megfogant, hogy velünk lehetett kilenc hónapig, de ekkor már csak az volt a fontos, hogy Noémivel mi lesz. Őt a második műtét után két nappal ébresztették fel. Ültem mellette, észrevettem egy kis mocorgást. Hozzá hajoltam, kinyitotta a szemét. Ekkor odasúgtam, hogy figyelj, most már haza kéne jönni, mert gyűlik a vasalni való… vicceltem, hogy lássam, érti-e. 

Noémi: Elmosolyodtam. Rettenetesen utálok vasalni. 

Zoli: Amint megláttam, hogy mosolyog, már tudtam, hogy rendben lesz. 

Noémi: A gyászt nem a kórházban éltem át, hanem később. Ott, amikor magamhoz tértem, az első felismerésem azt volt, hogy megkaptam a hit kegyelmét. Addig csak azt hittem, hogy hiszek. De ott világos volt, hogy ennek így kellett történnie, ez egy próbatétel, amelyet bár nem Isten okozott, de célja van vele. A történtek még jobban összekovácsoltak minket.

Hetek múlva mehettem először haza. Nagyon fel voltam puffadva, a víz sehogy sem akart lemenni rólam, negyvenhármas papucsban mászkáltam. Zoli rózsaszirmokat és fényképalbumot készített elő a fogadásomra. Aznap este is sokat beszélgettünk, közösen imádkoztunk, hálát adtunk, Annáért is. A hetek óta rajtam lévő víz egyetlen éjszaka alatt eltűnt a testemből. Gyorsan javult az állapotom. De mikor Zoli visszament dolgozni, gödörbe kerültem. 

Egy reggel a tükör előtt megütött az érzés, hogy sohasem fogom befonni a kislányom haját. Nem vádaskodtam, hogy miért engedte az Úr, hogy meghaljon, de sírni kezdtem, lefeküdtem a kanapéra – ez kilenc óra körül volt –, és délutánig ott feküdtem. 

Zoli hazaért, beköszönt, de rögtön ki is ment, mert csengettek. Akkor felültem, és éreztem, hogy a gyászt meg kell élni, de azt nem engedhetem meg magamnak, hogy depressziós legyek. Ha Zoli tudott viccelni a vasalni valóval, ha tudta tartani az egész családomban a lelket, miközben Anna meghalt, értem meg küzdöttek, ha ő tudta örömmel mondani nekem, hogy végre itt vagy – akkor nem omolhatok össze.

Zoli: Rengeteget beszéltünk és beszélünk Annáról, de nem mint tragédiáról, mert így kellett lennie, és mert Isten kezében van minden. Ő csodát tett velünk, családunk lett, szülőkké válhattunk. Sokan mondták, hogy pereljük be a kórházat. Mi inkább leültünk, és írtunk egy köszönőlevelet. Megköszöntük a segítőkészségüket, a helytállásukat. 

Noémi: Másfél hónappal később beadtuk az örökbefogadási kérelmet. Azt mondták, az első válasz is legalább fél évbe telik, mégis hamar behívtak minket. Azt a tanácsot kaptuk, keressünk terapeutát, hogy a gyászfeldolgozást megtámogassuk. Találtunk egy nagyon jó keresztény pszichológust. Három-négy tanácsadást irányzott elő nekem, és már a sokadik alkalomnál jártunk, amikor megkérdeztem, hol tartunk. Ő rámutatott, hogy tudat alatt attól félek, hogy a gyász feldolgozásával az Annához kötődő érzéseimet is elveszítem. Félelemmel viszont nem mehetek neki az örökbefogadásnak. Azt javasolta, rakjak el mindent, ami Annára emlékeztet, az imákba se foglaljam bele őt egy ideig. Ez először nagyon dühített, aztán mégis betartottam. És egy nap hazafelé, megálltam egy kietlen szakaszon. 

Sírtam a puszta közepén, és azt mondtam, rendben, édes kislányom, most odaadlak a Jóistennek, ő vigyáz rád, és majd találkozunk. Ekkor tudtam őt igazán rábízni Istenre. 

Zoli: A papírok beadása után három és fél év várakozás következett. És egyszer csak hívtak a váci kórházból, a védőnő telefonált. Nem ismertük őt, de a kórházban két ember – egymástól függetlenül – minket javasolt neki. Azt mondta, van egy újszülött gyermek… Egy egyetemista lány ment be aznap görcsös tünetekkel, és csak ott derült ki, hogy várandós, nem is látszott rajta egyáltalán. Miután megszülte a kicsit, rögtön lemondott róla. Egynaposan már láthattuk, kezünkbe vehettük Esztert. A Baptista Szeretetszolgálaton keresztül hivatalosan is lezajlott a folyamat, megtörtént a krízistanácsadás, találkoztunk Eszter anyukájával. Elmondtuk, hogy örökre hálásak leszünk neki, hogy őt nekünk adta. Mikor elhoztuk Esztert a kórházból, ugyanaz az orvosi team volt szolgálatban, mint három és fél évvel korábban, Anna halálakor. A nyakunkba borultak, sírva örültek nekünk. 

Kép

Kép: Éder Vera

Noémi: Eszter két és fél éves volt, amikor egy kedves rokonunkhoz mentünk látogatóba, és mondtam neki útközben, hogy már jártunk erre pici baba korában. Ő ezt kérdezte: „Amikor a pocakodban voltam?” Ekkor meséltem el neki, hogy anya pocakjában nem tud baba növekedni, és hogy ő egy másik néni pocakjából érkezett, de azelőtt a mi szívünkben növekedett, a kis Jézus mellett. Büszkén mondogatja, hogy ő a kis Jézus mellett nőtt fel. 

Annáról a kezdetektől úgy mesélünk neki, hogy van egy testvéred, aki már a Jóistennél lakik, és fogunk is majd vele találkozni, de még sokáig kell rá várni.

Eszter már tudja, mit jelent, hogy valaki átmegy a mennyországba. Annára is így gondol. Számunkra pedig egyértelművé vált, hogy az Úr a rosszból is ki tudja hozni a legjobbat.