Ki írja életünk történeteit? – „A tengeri fenevad” című filmről pszichológusszemmel

A történet  

Mostani történetünk (A tengeri fenevad) egy titokzatos tengeri szörny köré fonódik, akit már vagy harminc éve üldöz egy hajóskapitány a legendás Elkerülhetetlen nevű hajóval, amelynek legénysége kifejezetten a tengeri szörnyek vadászatára specializálódott. Sikert sikerre halmoznak, de a hírhedt Vörös Dühöngőt még nem sikerült elkapniuk. Jacob Holland a kapitány embereinek egyik legígéretesebbje, őt magát is a tengerből halászták ki sok-sok évvel ezelőtt. Ezeknek az embereknek már az apja és a nagyapja is a korona szolgálatában hajtotta a szörnyeket, generációról generációra öröklődött náluk a tenger és a szörnyek elkapása iránti szenvedély. 

Nem kérdőjelezik meg az életfeladatukat, a jelmondat is mélyen beléjük ivódott: „Éljetek remek életet, és haljatok szép halált!”  

Ha ők nem vadásznák le ezeket a veszélyes lényeket, akkor a tengeren nem lehetne biztonságosan hajózni, sőt talán ezek a lények még a partra is kimerészkednének, hogy az otthonukból ragadják el az ártatlan embereket. A vadászokon áll vagy bukik tehát a birodalom biztonsága, a király és a királyné pedig busásan megfizeti azokat, akik eredményesen viszik vásárra a bőrüket azért, hogy az emberek nyugalomban és jólétben éljenek.  

Ám elérkezik az a nap, amikor a jól ismert történetek váratlan fordulatot vesznek. Maisie megszökik az árvaházból, ahol azt követően kénytelen élni, hogy szörnyvadász szülei odavesztek egy veszélyes küldetésben. Ez azonban nem tántorítja el attól, hogy ő is világot lásson, és a tengeren hajózva majd szörnyeket gyilkoljon. Legkedvesebb tárgya egy képeskönyv, amely a szörnyvadászok legendás tetteit meséli el. A leírt kalandokon felbuzdulva furmányos trükkel felszökik az Elkerülhetetlenre, és Crow kapitány jóindulatának köszönhetően a legénység legifjabb tagjává válik. A következő pillanatban pedig már Jacob Hollanddal lapul a Vörös Dühöngő szájában, azt latolgatva, hogy túléli-e a hajmeresztő kalandot, és ha igen, akkor hogyan.  

Gazdag, sok szempontú történetek megalkotása  

Annak ellenére, hogy maga Maisie is szörnyvadász családból származik, gyermeki szemléletével nyitottan és kíváncsian fordul a világ felé, és nem csak azokat az információkat fogadja be, amik meglévő vélekedéseiben erősítenék. „A világ hatalmas, és korántsem tudsz mindent!” – mondja Jacobnak, amivel nemcsak a rettenthetetlen vadászt, hanem minket is arra késztet, hogy átgondoljuk, milyen narratívákat fogadunk el feltétlenül igaznak az életünkben, és miként hatnak ezek a mindennapjainkra.  

Jacob a történet során apránként felülvizsgál mindent, amit eddig a világról tudott.

A kislány példát ad abban is, hogy a szörnyekkel is formabontóan viselkedik. Türelemmel, empátiával és kedvességgel sokkal többet ér el, mint a felnőttek az erőszakos, határsértő hozzáállásukkal. Állhatatosan kiáll mindamellett, amiben hisz, makacs kitartása pedig Jacobot is rákényszeríti arra, hogy átgondolja az életét, illetve azt, hogy mi a valódi és mi a hamis azokban a narratívákban, amelyek eddig az identitásának is szerves részét képezték. Közben mi nézőként ugyancsak komoly leckét kapunk: megtanulhatjuk, hogy a világ nem fekete-fehér, és csak azért, mert valami régi és kőbe vésett, még nem jelenti azt, hogy örök érvényű igazság is.

Kép

Fotó: Profimédia – Red Dot 

A történet nyomán mi is végiggondolhatjuk, milyen megkövült, megváltoztathatatlannak hitt történeteket cipelünk magunkkal saját magunkról és az életünkről. A kérdés nem az, hogy ezek jó vagy rossz történetek, hanem hogy segítenek-e abban, hogy az értékeink szerinti életet tudjuk élni.  

Ezek a történetek nemcsak azért fontosak, mert a múltunkról szólnak, hanem jelentést is adnak a jelenünknek, majd egyfajta modellként használva ezeket próbálunk tájékozódni a jövőben. Ahogy Sue Johnson párterapeuta mondja: „Alakítjuk a történeteinket, majd ők alakítanak minket.” Éppen ezért a leegyszerűsítő, szegényes magyarázatok helyett érdemes többféle szempontot megvizsgálni, hiszen ezen narratívák összegzésével átfogóbb leírást kapunk a valóságról.  Többek között ebben rejlik a családterápia ereje is, hiszen minél több ablakot nyitunk egy fülledt szobában, annál több levegő áramlik be, és annál hamarabb jutunk felfrissüléshez. 

Így a sokféle szempont eredményeképpen a leegyszerűsítő válaszok helyett gazdagabb és teljesebb képünk lesz, amiben a megoldást is sokkal könnyebb megtalálni.  

Bár általában hajlamosak vagyunk azokat az információkat kiszűrni, amelyek a már meglévő történeteinket támasztják alá, az életünk történeteivel dolgozó narratív terapeuták pont arra biztatnak, hogy egy-egy problémáról gondolkozva összpontosítsunk inkább a nem jellemző elemekre, vagyis arra, ami kilóg a képből. Így az egyedi, a kivétel megfigyelésén keresztül elkerülhetjük, hogy olyan domináns történeteink formálódjanak és erősödjenek meg, amelyek negatívan befolyásolják az életünket.  

Ezek a domináns történeteink valójában nem a teljes valóságot mutatják meg, gyakran kimaradnak belőlük olyan részek, amelyekre nem fordítunk figyelmet. Maisie ebben is példát mutat nekünk, hiszen nyitottan és kíváncsian fordul a valóság felé, ezáltal észreveszi azokat a kivételeket, amelyek módosítják, sőt néhány ponton cáfolják a világról alkotott elképzeléseit, ezáltal tágabb perspektívába helyezve a történéseket. 

Kép

Fotó: Profimédia – Red Dot 

Ki írja az életünk történetét?  

A film a gyerekmeséktől szokatlan módon azt is bemutatja, hogyan képes a propaganda az embereket meggyőzni arról, hogy azt tegyék, ami a hatalom érdekében áll.

Susan M. Weinschenk szerint hét alapvető késztetés van, amiket remekül fel lehet használni, ha motiválni akarjuk az embereket arra, hogy azt tegyék, amit mi szeretnénk: az összetartozás vágya, a szokások, a történetek hatalma, a jutalom és a büntetés, az ösztönök, a tudásvágy, illetve az érzékcsalódások.  

Történetünkben maga a birodalom is változatos technikákat használ arra, hogy rábírja a tengerészeket a vadászatra. Épít arra, hogy minden ember számára fontos, hogy a közösség elfogadja őt, és tartozzon valahová a világban, jutalmat ad az elfogott prédáért, meglovagolja a létfenntartás ösztönét és a vadászoknak azt a tudásvágyát, hogy felfedezzék a világot, valamint utat törjenek az ismeretlen felé.  

Mindez azonban eltörpül a legerőteljesebb motiváció, a történetek hatalma mellett. Ahogy Susan M. Weinschenk írja: „Minden egyes cselekedetünk abban a történetben gyökerezik, amely arról szól, hogy kik vagyunk és hogyan viszonyulunk másokhoz. Sok történet nem tudatos. De akár az, akár nem, erőteljesen befolyásolja a gondolkodásunkat és a viselkedésünket. Ha meg tudjuk változtatni valakinek a történetét, akkor képesek vagyunk a viselkedését is módosítani.”  

Mi, emberek az állatoktól eltérően képesek vagyunk relációkban gondolkozni, és akár önkényesen tárgyakat, gondolatokat, cselekvéseket és érzéseket relációba, különféle viszonyba állítani egymással. Ez a képességünk segít abban, hogy történeteket találjunk ki, történetekben gondolkodjunk, és higgyünk is bennük. Mivel a történetek a valódi átélést utánozzák le, így az agyunk igen intenzíven reagál a történetekre és a szereplők érzelmeire, ezért hatalmas motiváló erővel bír, ami egyrészt jól hasznosítható, ha változni szeretnék, illetve szükséges ahhoz is, hogy társalomban éljünk és a világunk működőképes legyen, másrészt viszont veszélyes, ha valaki ezeken a történeteken keresztül szeretné a viselkedésünket megváltoztatni.  

Könnyen gondolhatnánk azt, hogy akkor meg kell szabadulnunk a történetektől, de ez lehetetlen vállalkozás, mivel az egész életünk sok történet eredője. Olyan egyedi novelláskötet, ami folyton továbbíródik, és bizony elkél egy sasszemű szerkesztő, aki kigyomlálja belőle az egyenetlenségeket.

Nekünk kell az életünk főszerkesztőinek lenni, és minél jobban feltérképezni, illetve mélységében megismerni nemcsak a saját, hanem a családunk, felmenőink történeteit is, hiszen a narratívánk sok szállal kötődik a múlthoz, egyúttal megágyaz, a jövő bekezdéseinek is.

Az önismeret és a kritikai gondolkodás a reziliencia mellett a legfontosabb eszközeink ahhoz, hogy elboldoguljunk ebben a 21. századi posztmodern valóságban, ahol semmi sem az, aminek látszik, és semmi sem úgy van, ahogy halljuk. A jó hír, hogy ezek a képességek fejleszthetők, sok-sok gyakorlással bárki képessé válhat arra, hogy szemlélődve, ítélkezésmentes figyelemmel fogadja be a körülötte lévő világot, és egy-egy új kirakósdarabkával gazdagítsa a saját történetét. Maisie példájából okulva elmondhatjuk, hogy a fontos és értékes dolgok, változások olykor nehezen és küzdelmesen jönnek, de ha egy csöpp kislány elbírt egy hatalmas, vörös tengeri szörnnyel, akkor nekünk is minden okunk megvan a reménykedésre.  

Forrás:
Martin Payne: Narratív terápia  
Susan M. Weinschenk: A meggyőzés tudománya