Hová tűntek a nagyszülők?

Az elszakadás okai

Deliága Éva szerint a családok mindennapjaiból egyre inkább hiányoznak a nagyszülők. Ennek egyik oka, hogy a fiatalok a munkalehetőségeket és a megélhetést keresve gyakran messze kerülnek attól a közegtől, ahonnan származnak, ezáltal a természetes családi segítségháló eltűnik alóluk. 

„Nem ritka, hogy akár 200–300 kilométerre laknak a nagyszülők, egy kisgyerekes család számára pedig aligha egyszerű vállalás a többórás autózás a mamához, majd ugyanennyi vissza. És ugyanez igaz a nagyszülők oldaláról is: hiába szeretnének jelen lenni, ha az utazás fél napot vesz igénybe. Így könnyen előállhat az a helyzet, hogy a családtagok csak ritkán találkoznak” – magyarázza a jelenséget a szakember.

A földrajzi távolság mellett a nagyszülők családon belüli hiányát az is növeli, hogy sokan közülük még dolgoznak. Azok a szülők, akik viszonylag fiatalon vállalnak gyermeket, gyakran azzal szembesülnek, hogy a saját szüleik – többek között a nyugdíjkorhatár kitolódása miatt – legfeljebb hétvégén tudnak bekapcsolódni az unokák körüli teendőkbe. És olyan is van, amikor az egészségi állapotuk akadályozza őket ebben. 

Mert egyáltalán nem magától értetődő, hogy valaki hatvan év felett olyan fizikai és lelkiállapotban legyen, hogy aktívan „unokázni” tudjon. 

Vannak családok, ahol a generációk közötti kapcsolat sérült oly mértékben, hogy a nagyszülői segítség eleve szóba sem jöhet. 

„Aki például bántalmazó közegből érkezik, felnőttként aligha fordul jó szívvel a saját szüleihez támogatásért. Ilyen helyzetben teljesen érthető, hogy nem fogja olyan nagyszülőkre bízni az unokát, akik ma is természetesnek tartják a félelemkeltésre, megszégyenítésre vagy érzelmi zsarolásra épülő nevelési mintákat” – mondja a szakember.

Még súlyosabb helyzet, amikor a felnőtt gyerek és a szülő között már egyáltalán nincs kapcsolat. Ilyenkor a nagyszülőség mint szerep meg sem tud születni, hiszen nincs mire épülnie. Ennek lehet az az oka, hogy nem voltak a helyzet magaslatán szülőként, és áthidalhatatlan távolság alakult ki a nagyszülőkorú szülő és felnőtt gyerekei között. 

Dolguk-e a nagyszülőknek, hogy segítsenek?

A családok számára sokszor nem is az a legfájóbb, ha nincs állandó segítség, hanem az, ha a nagyszülő láthatóan minden másra szán időt és energiát, csak éppen az unokákra nem.

„Jár hozzám egy fiatal pár, akiknek két gyönyörű kisgyerekük van, mégis azt élik meg, hogy a nagyszülőket egyáltalán nem érdeklik. Aktív nyugdíjas életet élnek: túráznak, színházba és táncolni járnak, de egyszer sem ajánlják fel, hogy akár csak fél napra vigyáznának az unokákra.” 

„És amikor a szülők valamilyen valóban fontos helyzetben – például orvosi vizsgálat miatt – segítséget kérnek, gyakran az a válasz, hogy más programjuk van.”

És innen jutunk el a kérdéshez: vajon kötelességük-e a nagyszülőknek mindig rendelkezésre állni?

„Fontos kérdés ez, de a legtöbb családban valójában el sem jutnak idáig, mert már jóval korábban megjelennek azok az akadályok – a távolság, az életkor, az egészségi állapot – amelyek eleve korlátozzák a nagyszülői jelenlétet. Ugyanakkor létezik egy másik irány is: amikor maga a nagyszülő az, aki nem tart igényt az unokázásra, mert úgy érzi, az nem az ő dolga. Más társadalmakban, például Amerikában talán hangsúlyosabb lehet ez az individualista hozzáállás és az a szemlélet, hogy »mi közöm a gyerekeitek neveléséhez, én megtettem a magamét, végre a saját életemet élhetem«. A mi társadalmunkban azonban nem ezt érzem a legjellemzőbbnek” – mondja Deliága Éva.

Amikor a segítségnek ára van

Van ennek a kérdésnek egy nehéz, mégis fontos oldala is: amikor a nagyszülők ugyan segítenek, de a segítségnek ára van. Jelen vannak, vigyáznak a gyerekekre, csakhogy közben folyamatosan határt sértenek. A szakember egyik kliense, a kétgyermekes Judit például azt mesélte, hogy éppen a kertbe ültette ki a növényeket, amikor megjelent az anyósa, és amit ő elültetett, azt sorra kiszedte. Amikor rákérdezett, miért csinálja, a válasz mindössze ennyi volt: „Mert nekem nem tetszenek.”

„Sok esetben a segítség valójában kontrollként jelenik meg. Kívülről nézve ez akár gondoskodásnak is tűnhet, belülről azonban az érintettek súlyos határátlépésként élhetik meg.” 

„Tipikus helyzet, amikor a nagyszülő ugyan mindig jön, de egyáltalán nem úgy segít, ahogyan arra a családnak valóban szüksége lenne, közben pedig úgy érzi, hogy a segítsége feljogosítja őt arra, hogy bejelentés nélkül megjelenjen, és beleszóljon mindenbe” – magyarázza a pszichológus.

Kláriéknál is ez volt a helyzet: a nagymama jött, segített a két pici gyerek körüli teendőkben, de úgy, hogy közben mindent kritizált, kijavított és nehezményezett, amit a lánya csinált. Nem jól gondoskodik a gyerekekről. Nem jól melegíti a tápszert. Nem jól ellenőrzi a fürdővíz hőmérsékletét. Egy idő után az anyuka teljesen elveszítette a hitét önmagában.

Újra gyerekszerepbe kényszerítve

A nagyszülői segítség kérdése azért is különösen összetett, mert nagyon gyakori családdinamikai helyzetet tükröz: miközben valaki már felnőtt és saját gyereket nevel, a szülei mellett mégis pillanatok alatt képes visszacsúszni a gyerekszerepbe. Ahogy megérkezik a mama, a régi erőviszonyok újra aktiválódnak. Ha pedig a nagyszülő ezt a dominanciát még tovább erősíti azzal, hogy felülírja a szülői döntéseket, a helyzet még bonyolultabbá válik. Ilyenkor könnyen előfordul, hogy a gyerek is inkább hozzá fordul, tőle kérdez, és nem a saját szülőjétől. 

„Volt például egy nagymama, aki annyira magához édesgette az unokáját, hogy az már az anya–gyerek kapcsolat rovására ment. A mama felhatalmazva érezte magát arra, hogy olyan döntéseket hozzon meg, amelyek egyértelműen a szülők kompetenciájába tartoztak volna. Végül a szülők hozzám fordultak segítségért” – mondja a pszichológus, aki szerint ez az eset is mutatja, milyen könnyen el tudnak csúszni a szerepek. 

Meglehetősen gyakori mintázat az is, amikor a nagyszülő az unokával remek kapcsolatot ápol, miközben a saját gyerekével kifejezetten konfliktusos a viszonya. Ilyenkor a szülő általában engedi a kapcsolatot. Ám egy ilyen feszült, nehezen kezelhető viszonyban már maga a segítségkérés is megterhelő lehet, különösen akkor, ha a nagyszülő öntörvényű, és folyamatosan kritizál. 

Ilyen esetben nem ritka, hogy a szülő végül úgy dönt, inkább egy megbízható bébiszittert alkalmaz, aki úgy vigyáz a gyerekre, ahogyan ő kéri, és azok a nevelési elvek, amelyeket fontosnak tart, nem sérülnek.

„De olyan esettel is találkoztam már, amikor a szülő kapcsolata a nagyszülőkkel annyira elmérgesedett, hogy végül eltiltotta a gyerekeket tőlük, jóllehet az unokákkal kifejezetten jól kijöttek. Ezektől az elmérgesedett családi ügyektől a nagyszülő és a gyerek is szenved” – említ egy másik esetet Deliága Éva, aki azért szerencsére rengeteg jó példával is találkozik.

A jó nagyszülő igazi kincs

Felnőttek terápiájából tudjuk, hogy ott, ahol a szülői háttér feszült, vagy nem jut elég idő vagy figyelem a gyerekekre, a nagyszülők szerepe megmentő hatású lehet. Egy ilyen családban lehet, hogy a gyerek életében az egyetlen stabil személy, aki részéről feltétel nélküli szeretet érez, pont a nagymama. A gyerekek nagyon tudnak kötődni a nagyszülőkhöz, és még felnőttkorukban is nagyon szívesen, hálával emlékeznek vissza a nagyszüleikkel töltött időre. 

A gyerek szempontjából a nagyszülői jelenlét nemcsak még több szeretetet jelent, hanem egy másfajta emberi működés megtapasztalását is, hogy léteznek a szüleivel megélttől eltérő, mégis biztonságos kapcsolódási módok. Egy nagyszülő egészen más ritmusban, más idegrendszeri és érzelmi mintázattal van jelen, és a gyerek számára ez a tapasztalat kifejezetten gazdagító lehet. 

Ez pedig már csak azért is különösen fontos, mert a mai családi működés sokszor nagyon beszűkülté válik: mintha a gyerek világa csak az anyára és az apára korlátozódna. Pedig nagyon jót tesz neki, ha másféle kapcsolódási stílusokkal is találkozik a nagymamán, a nagypapán, a keresztszülőkön, az unokatestvéreken és a tágabb család tagjain keresztül. 

„Ismerek olyan családot, ahol az unoka tízhónapos kora óta – immár nyolc éve – minden héten egyszer a mamánál alszik. 

A nagymama megözvegyült, és ezek az alkalmak számára is rendkívül fontosak: kitalálja, mit főzzön, milyen programot szervezzen, hogyan tegye különlegessé az együtt töltött időt. 

A szülőknek pedig óriási könnyebbség: heti egy teljes napjuk és még egy estéjük is felszabadul. Sokszor elhangzik tanácsként, hogy a szülők menjenek el kettesben, randizzanak, de ez nem egyszerű, ha nincs kire bízni a gyereket. Ahol viszont van biztos nagyszülői háttér, ott ennek valódi realitása lesz” – mondja a szakember.

Nagyszülői szemszögből pedig az unokák életében való szerves, aktív részvétel célt, értelmet adhat az élet ezen szakaszának. A hasznosság érzete, hogy szükség van még rá, évekkel hosszabbíthatja meg egy idős ember életét. Becsüljük meg a nagyszülőket, és értékeljük, amit adni tudnak! 

Ugyanakkor a szülők felelőssége is, hogy jól kommunikálják, milyen segítségre van szükségük, és a nagyszülőnek is maradjon ideje, energiája az önálló életére, a feltöltődésre, más örömforrásokra. Egy jól működő, kölcsönösségre alapozott kapcsolatban nemcsak a nagyszülő tanulja meg tiszteletben tartani a szülői határokat, hanem a szülő is képes elfogadni, hogy a segítség nem egyenlő az állandó rendelkezésre állással.

Ez lenne mindhárom érintett generáció érdeke és érzelmi szükséglete. Ennek érdekében késznek kell lenni kompromisszumot is kötni, olyan mértékűt, amit még elfogadhatónak éreznek a felek.