A macsók ideje lejárt, de ki jön helyettük?

Milyen jeleit láthatjuk annak, hogy az evolúciós macsós értékrend kezd (végre) elavulni?

Az, hogy a „klasszikusnak” tekinthető, inkább állati minőségeken alapuló maszkulin típus idejétmúlttá válik, leginkább abból látható, hogy a képviselői kezdenek kevésbé sikeresek lenni, akár a hatalom és vezetés területén, akár a kapcsolataikban.

Miért következik be a változás? 

Az utolsó 10–15 évben a modern, nyugati társadalom végre elkezdte beismerni, hogy vállalhatatlan a régi macsó típus, és elkezdte kivetni magából. A nők öntisztelete elmozdult egy olyan irányba, ahol sokan már határt húznak, és nem maradnak bántalmazó kapcsolatban vagy érzelmileg silány kapcsolódásban. Ma már sokan nem vágynak berögzült szerepmintázatú kapcsolatokra. Valójában szerintem eddig sem erre vágytak, de nem engedték meg maguknak, hogy ezt kimondják. 

Az igazabb, szebb, őszintébb kapcsolatok aranykora jön el?

A modern feminista címkét azért nem tenném magamra… A feminizmus eredeti gondolataival, az egyenjogúsággal, egyenrangúsággal, amíg élek, egyetértek és teszek érte. A feminizmus legújabb vonulataival már nem tudok egyetérteni. Ezekkel szerintem az a baj, hogy ahol hatalmi kérdéskörök és harc van, ott akár nőről van szó, akár férfiról, feldolgozatlan traumák vannak a háttérben, vagyis nem egészséges helyről, nem önbecsülésből jön az eszme. A harcban mindig van valami lenézés. Én abban tudok hinni, hogy a nő nem a férfi ellen harcol, hanem a maga egészében tud kapcsolódni egy másik egészhez. 

A tibetieknek van egy nagyon jó mondásuk. Kemény emberek, mégis úgy tartják, hogy aki nem tanult meg sírni, az még nem erős. 

A korábbi „férfias” minta, a jacht méretű autó, a palota, a három asszony, öt szerető modell, a húst hússal, vodkát vodkával, a „lezúzom azt, akinek nem tetszik” szlogen, az egy vadkan szintje. Sőt. Ez a védekezés szintje, ennek alapja a félelem, hogy ha nem vagyok elég erőszakos, akkor engem fognak lezúzni, vagyis, ha én nem nyomon le a környezetemben lévőket, akkor nem érezhetem magam biztonságban. Ez egy szűkülő és szűkölő, kicsi, gyenge ego kompenzálása. A férfi azon keresztül tud több lenni, ha felnő magához.

Erőszakosnak lenni, kár lenne tagadni, nyereséges viselkedés is lehet. 

Ez egy óvodás nézőpontja, nem felnőtt emberé. Rövid távú, nagyon közvetlen nyereségről beszélhetünk. Egy óvodás odamegy egy másik óvodáshoz, elveszi a vödrét, övé a vödör, ő nyert. Már középtávon sem szívesen „játszanak” az ilyen típussal az emberek. Hosszú távon az agresszió magányos életforma. A legmacsóbb férfi a Lexus-ában ül egyedül, amiben persze jobb depressziósnak lenni, mint egy Trabantban, de az attól még nem boldogság. A saját kárukon keresztül jutnak el oda a férfiak, hogy már csak maguk miatt is változtatniuk kell. Én azt tapasztalom, hogy ha az ember a kifelé mutogatásra szánt mutatóujját maga felé fordítja, az a pillanat az, amikor elkezdhet változni az egzisztenciája, a légkör, amiben él, a kapcsolatai. Aki vállalja a felelősséget, az tud emelkedni, de ez nem minőségi, pusztán időbeli különbség köztünk. 

Megeshet, hogy pont a nő az, aki nem követi a férfit ebben a változásban?

Ahogy a párunkat választjuk, az nagyon izgalmas történet. Én úgy látom, hogy itt az emberek egy furcsa mágikus realizmusban élnek, szinte egyenesen a mesékben. Ránézünk egymásra, jön a zene, és érezzük, hogy ennek így kellett lennie. A legtöbb ember „halál” materialista, mégis amikor szerelembe esnek, beviharzanak egy García Marquez-regénybe.

Valójában ahhoz vonzódunk, akinek nonverbális jeleiből, feromonjaiból, tudatalatti felhívásaiból leszűrjük, hogy jó társ lenne ahhoz az önmagunkhoz, akinél éppen tartunk. 

A nők hamarabb szoktak elindulni egy önmeghaladási úton, de előfordul rendre, hogy valaminek a hatására a férfi indul neki először. Ám a nő nem véletlenül vonzódott a korábbi szinthez, azt szeretné megtartani, abban érzi magát biztonságban, mert csak azt ismeri. Ha nem tud hozzá igazodni, ha ő változatlan marad, szétnyílik az olló, és nehéz újra összetalálkozni. Aki belekezd egy önépítésbe, már nem fordulhat vissza. 

Talán segítene, ha egész úton kommunikálnának. 

Ezzel szemben sokszor éppen akkor derül ki, hogy másfelé járnak, amikor elkezdenek tisztán kommunikálni. Az érzelmi valóságaink tényleg összeérnek, vagy csak a megszokás tart össze? Ez a kérdés, amit sokszor fájdalmas feltenni. 

A férfikép fellazulása, ahogy te fogalmaztál, okoz konfliktust munkahelyi, politikai szinten is?

A korábbi vezetői minta óriási válságban van. Húsz éve egyszerű volt: odasózok, ordibálok, kényszerítek, és megvan az eredmény. Ez a kemény, függőleges hierarchia tette lehetővé az autoriter vezetők uralmát. Sűrű tömeget sokkal nehezebb új minőséggel áthatni, mint egy laza anyagot. A társadalom is ilyen szövet, beérkeztek az új minták, az emancipáció, a kisebbségek emancipációja, új igények és nívók, ez évtizedek alatt hatja majd át az ország egészét. A fiatal generáció jobban bevonható. A vezetők most bajban vannak, nehéz megtalálniuk a szituatív vezetés módját, vagyis, hogy mikor van helye a demokratikus, egyenrangú működésnek, vagy mikor van veszélyben az egész szervezet, és akkor bizony fontos beleállni a határozott elvárásokba, „kemény férfienergiával”, de sosem fölösleges helyzetekben.

Az, aki nagyon leesik a lóról, ezek szerint az „incel kultúra” része lesz?

Terapeuták szokták mondani, hogy az nem változtat, akinek nem fáj eléggé. Az élet pofonjai viszont két utat hozhatnak, ha már eléggé fáj: az egyik az, hogy képtelen marad a személy felelősséget vállalni és tanulni. Ez egy magányos és kitaszított véghez vezet. 

A másik, hogy felismeri, hogy a pofonok csak az ő eddigi működésének tükrei, és ha felelősséget vállal, változtat, érik, akkor igenis működhet az élet, ráadásul sokkal boldogabban, mint korábban. 

Az incel kultúra nem öröklődik… A magját, a DNS-ét, az értékrendjét nem tudja tovább örökíteni nélkülünk. Aki rádöbben saját felelősségére és képességére, meg tudja ezt haladni.