„Anyátoknak erről egy szót se!” – Mondatok, amiket kerülnie kellene a nagyszülőnek, amikor az unokájával beszél

A gyermekeim kamaszkorukat élik, unokáim pedig még gondolataimban sincsenek. Néhány kiskori emlékem viszont akad azokról az időkről, amikor apai nagymamám gondjaira voltunk bízva az öcsémmel. (Nagyszüleink közül ő volt az egyetlen, akit személyesen ismerhettünk, a többiek sajnos a születésünket sem élték meg.) Nagymama határozott asszony volt, ami a szívén, az a száján. Tanítónőként sem tűrte az ellentmondást, ahogy a diákjait, úgy a családtagjait is „katonás” rendben szerette maga körül látni. 

A nagyszülői hatás

Élesen emlékszem, amikor egy balatoni nyaralás alkalmával – ahol végig a szüleink nélkül voltunk vele – a készülődő vihar ellenére fürdőzni indult a tóba, és nem értette, miért nézünk rá olyan riadtan. Azt, hogy mi magunk vele tartsunk, a testvéremmel együtt kategorikusan visszautasítottuk. Ma is fel tudom idézni, ahogy lestük, vártuk a stégről, mikor látjuk végre visszafelé közeledni őt a sárgásfehér, virágos úszósapkájában. 

Felnőtt fejjel úgy sejtem, sőt biztos vagyok benne, hogy Nagyi egyáltalán nem ment messzire, ez az egész csak nekünk tűnt örökkévalóságnak; ő csupán meg szeretett volna mártózni a szokásosnál szilajabb habokban. 

Majd, amikor már a lépcsőket mászva kikászálódott vízből, annyit mondott: „Anyátoknak erről egy szót se!” 

De ugyanezt mondta akkor is, amikor nagyon is jól tudhatta, hogy Anyu ebédre vár minket haza. Ő mégis megengedte, hogy búcsúzóul egy jó nagy marokkal kihalásszunk a csokis kekszből, ami mindig a tálalószekrény üvegajtós részében, ugyanabban a fedeles porcelántálban lapult. 

Egy-egy véletlenül kicsúszott vagy épp jó szándékú megjegyzés „olyan környezetet teremthet, amelyben az unokák kényelmetlenül vagy bizonytalanul érzik magukat” – mondja Ann-Louise Lockhart gyermekpszichológus. Szerinte épp ezért fontos, hogy a nagyszülők próbáljanak jobban odafigyelni arra, hogyan kommunikálnak az unokáikkal. Bár Lockhart szerint nem könnyű, ám soha nem késő változtatni azon, hogyan fejezzük ki magunkat. Nagyszülőként tudatában kellene lennünk annak, hogy a szavaink milyen nagy hatással lehetnek unokáink érzéseire és gondolataira. 

„Ez a mi kis titkunk marad”

Egy kis plusz süti az unokáknak a szülők háta mögött, vagy a Nagyi csak azt hagyja, hogy a gyerekek lefekvési időn túl is fennmaradjanak, miközben azt sutyorogja: „Ez a mi kis titkunk lesz.” Bármi, ami kapcsán a nagyszülő arra bátorítja az unokáját, hogy titkoljon el valamit a szülei elől, káros lehet, véli Zainab Delawalla atlantai klinikai pszichológus. A szakember úgy gondolja, ez aláássa a szülői tekintélyt, aminek hosszú távú negatív következményei lehetnek. 

Ráadásul azt üzenheti a gyerekeknek, hogy kerülhetnek olyan helyzetbe, amikor az a legjobb, ha nem szólnak a szüleiknek. Ez pedig különösen veszélyes lehet például olyan esetekben, amikor a gyereket valaki zaklatja. 

A nagyszülők találhatnak más módot is arra, hogy az unokáikkal foglalkozzanak, anélkül, hogy átlépnék a szülők által felállított határokat, teszi hozzá a szakember. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Freestocks

„Olyan nagyra nőttél! Meghíztál?”

Szintén érdemes kerülni a gyermek testére vagy súlyára vonatkozó megjegyzéseket, mivel ezek testkép- és önértékelési problémákhoz vezethetnek. „Felelős felnőttként az a feladatunk, hogy bátorítsuk és támogassuk a gyerekeket abban, hogy magabiztosak legyenek a saját bőrükben” – mondja Lockhart. A gyermekpszichológus szerint kerülni kell az olyan megjegyzéseket, amelyek potenciálisan árthatnak az önértékelésüknek, és bizonytalansághoz vezethetnek.

„A praxisomban folyamatosan hallom ezt, a kisgyerekektől a felnőttekig. A gyerekek emlékeznek a nagyszülők ilyen és ehhez hasonló durva megjegyzéseire, és újra meg újra lejátsszák magukban őket” – hívja fel a figyelmet a szakember. Bármely a fizikai megjelenéssel kapcsolatos megjegyzés vagy összehasonlítás problémás lehet, mert a belső tulajdonságok helyett a külső fontosságára helyezi a hangsúlyt. 

Ehelyett mondják azt az unokáknak, mennyire örülnek, hogy újra találkoznak velük!

„Amit a tányérodra kiszedsz, azt mind meg kell enned!”

Célszerű, ha nem erőltetik a saját étkezési szokásaikat vagy elvárásaikat a nagyszülők az unokáikra, és általában inkább megtartják maguknak az unoka ételfogyasztásával kapcsolatos megjegyzéseiket is. Az ételekkel, az éhségérzettel kapcsolatos tanulási folyamat nagyon fontos gyermekkorban. A „jó” és „rossz” étkezési szokásokra vonatkozó megjegyzések befolyásolhatják a gyereket a szokásai alakításában – ahelyett, hogy a testük által küldött jeleket követnék. Ráadásul emiatt szégyen vagy zavarodottság érzetét is társíthatják az evéshez. Azzal teszünk a legjobbat, ha igyekszünk jó példát mutatni: a helyes étkezési szokások gyakorlása sokkal fontosabb, mint bármilyen megjegyzés, amit tehetünk.

„Annyira el vagy kényeztetve!”

Előfordulhat, hogy ilyesmi csúszik ki a nagyszülő száján, például, amikor azt látja, hogy a kisunoka hisztirohamban tör ki, mert nem kapta meg azt az ajándékot, amit akart. 

Ha ez túlságosan gyakran előfordul, annak valószínűleg kevesebb köze van magához a gyerekhez, inkább arról van szó, hogyan nevelték a szülei. 

Ryan Howes, a kaliforniai Pasadena klinikai pszichológusa szerint a követelőző és hálátlan viselkedést a gyerekek vagy megtanulták, vagy modellként látták maguk előtt, talán még a szüleik is megerősítették őket benne. Nem igazságos mindenért a gyereket hibáztatni, érdemes inkább a szülőkkel szót váltani.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Rdne

„Anyuci ezt nem jól tudja”

Változnak az idők, vele a gyermeknevelési szokások is. A nagyszülők egy másik korban nőttek fel, más szokásokkal és normákkal, és egy pontig természetes is, hogy véleményt fogalmaznak meg ezzel kapcsolatban, mondja Howes, aki úgy véli, alapvetően semmi rossz nincs abban, ha rámutatnak ezekre a különbségekre. De nagyon könnyen előfordulhat, hogy ezek a megjegyzések megszégyenítően hatnak: például, ha a nagyszülők kijelentik, hogy a régi „bevált” út helyes volt, az új pedig helytelen, és hogy valami baj van az unokával vagy a szüleivel. 

A szakember szerint általánosságban az a legjobb, ha ezeket a megjegyzéseket a nagyszülő megtartja magának, kivéve, ha jelentős „vakfoltokat” lát, amelyek potenciálisan károsak lehetnek a gyermek számára. „Még ebben az esetben is az a legjobb, ha az unoka helyett a szülőkhöz fordulunk az aggodalmakkal – véli Howes. – Ha a nagyszülőknek van valami kifogásuk azzal kapcsolatban, ahogyan a gyermekük neveli a gyerekét, hozzák ezt szóba, vagy tartsák meg maguknak, de az unokákat hagyják ki ebből” – összegzi a szakember.