Batthyány árváit nevelte, Kossuthtal és Klapkával sem finomkodott – Horváth Mihály püspök és történetíró kalandos élete

A XIX. század első harmadától, a reformkor éveitől a történetírás, a magyar múlt felidézése vált a nemzeti öntudat és identitás újraélesztésének fontos eszközévé. Történetírók egész sora szolgálta ezt a célt, köztük olyan tudós katolikus papok, mint Rómer Flóris, Ipolyi Arnold, Fraknói Vilmos. Közöttük kiemelkedő szerepe volt Horváth Mihály püspöknek. 

Horváth Mihály püspök
Horváth Mihály püspök egy korabeli metszeten – Forrás: Wikimedia Commons

A püspöki katedra és a miniszteri bársonyszék  

Horváth Mihály nemesi származású, ám elszegényedett, polgári életet élő család negyedik gyermekeként született Szentesen 1809-ben. Apja tizenhét gyermeket nevelő szerény jövedelmű seborvos volt. A gyarapodó família Mihály ötesztendős korában a jobb megélhetés reményében költözött Szegedre, így ő már a Tisza-parti városban volt kisiskolás, majd a piarista gimnázium diákja, ahol kiváló tanulóként különösen a magyar történelem és irodalom érdekelte. Érettségi után a papi hivatást választva a Váci egyházmegyei szemináriumba került, ahol a teológia mellett történelmet tanult, három évvel később pedig bölcsészdoktori oklevelet szerzett a pesti egyetemen. A Váci Egyházmegye szolgálatára 1931-ben szentelték pappá, kápláni éveit Dorozsmán, Kecskeméten, Nagykátán és Nagyabonyban töltötte, és ekkor jelentek meg első történelmi tárgyú írásai.  

Ezt követően főúri családoknál, a Keglevich és az Erdődy grófoknál vállalt magántanítói állást. 

Szívén viselte a magyar nyelv tudományos és oktatási használatának és a magyar történelem feltárásának ügyét, emellett bekapcsolódott a reformkor szellemi mozgalmaiba. 

Barátságot kötött az Athenaeum folyóiratot szerkesztő Toldy Ferenccel. A Nádasdy család történetét feldolgozó munkáját követően históriai tárgyú írásainak sikerét a Magyar Tudományos Akadémia 1839-ben levelező, három évvel később vidéki tagsággal ismerte el. Ebben az időben adta közre Az ipar és kereskedés története Magyarországon a XVI. század közepéig című művét, majd a négykötetes A magyarok története című szintézisét. Pályázott is akadémiai állásokra, ám sikertelenül. Végül 1844-től a bécsi Theresianumban, a Mária Terézia által magyar nemesi ifjak számára alapított nevelőintézetben lett a magyar nyelv, irodalom és stilisztika tanára, szabad idejében a császárváros könyvtárainak és levéltárainak buzgó látogatója. Három esztendő elmúltával tért vissza a papi szolgálathoz mint Hatvan város prépost-plébánosa. Az ekkortól használt Hatvani Mihály írói álnévnek különösen emigrációban kiadott művei hazai terjesztése idején látta hasznát. Nagy figyelmet keltett 1847-es hazafias emlékbeszéde is, amelyet József nádor ravatalánál mondott el.  

Az egyházi radikalizmusból a polgári életbe  

Már a Batthyány-kormány működése idején, 1848 nyarán Eötvös József kultuszminiszter ajánlására V. Ferdinánd királyi főkegyúri jogával élve, előzetes római hozzájárulás nélkül a csanádi püspökség élére állította. Ám mivel a kinevezés utólagos pápai megerősítésére és püspökké szentelésére a körülmények alakulása miatt nem került sor, csak választott püspök, ám ezzel is főrendiházi tag lett. Ténylegesen nem vette át az egyházmegye kormányzását, hanem lelkesen belevetette magát a politikai életbe. Így a püspöki kar tagjainak zömével szemben a forradalom és a szabadságharc mellé állt, és erre szólította fel paptársait is. 

A nagy nemzeti sorskérdésekben már korábban is liberális, a nemzeti polgárosodást támogató álláspontra helyezkedett, híve volt a felekezetek közötti toleranciának, szimpatizált a republikánus eszmékkel. 

Az egyház belső ügyeiben is radikális nézeteket vallott, lehetségesnek tekintette a papi nőtlenség eltörlését, a szerzetesrendek feloszlatását, kívánatosnak tartotta, hogy az egyházi vagyont nemzeti közcélú alapítványba helyezzék át. 

Követte az Országgyűlést Debrecenbe, a Habsburg-ház trónfosztását kimondó országgyűlési határozatot követően pedig 1849. május 2-án kultuszminiszterként tagja lett Szemere Bertalan rövid életű kormányának, részese a nemzetiségek anyanyelvi oktatását lehetővé tévő törvénynek is. Alig három hónapos minisztersége alatt tárcája élén egyébként csak keveset tudott megvalósítani céljaiból, a szabadságharc bukása után pedig menekülni, bujdosni kényszerült. Mivel elfogatóparancs volt érvényben ellene, és halálos ítélet fenyegette, álnéven, álruhában, egy arisztokrata hölgy inasaként sikerült külföldre szöknie. 

Kép
reformkor Budapest
A reformkori Budapest egy korabeli metszeten

Itthon halálra ítélték, jelképesen felakasztották, az egyházi hatóságok pedig minden papi tevékenységtől eltiltották. Bécs, Lipcse, Brüsszel érintésével Párizsba ment, ahol a könyvtárakat látogatta, kapcsolatban maradt az emigránsokkal, és mivel az oltártól eltiltották, civil életet kezdett. Néhány éven keresztül Batthyány Lajos árvái mellett vállalt nevelői állást, egy ideig Brüsszelben élt, a Károlyi család lányainak nevelőjeként pedig 1859-ben Genovába, majd Genfbe költözött. Mivel felfüggesztését követően laikusnak tekintette magát, 1864-ben polgári házasságot kötött egy jómódú polgárlánnyal, Marie Michelle Voignoux-val, akitől öt gyermeke született, közülük kettő érte meg a felnőttkort.  

Az emigrációban is tevékenyen 

Az emigrációban töltött évek alatt nem politizált, csak a történetírás foglalkoztatta, levéltárakat, könyvtárakat látogatott, felkutatta és közreadta a belgiumi könyvtárakban fellelhető magyar vonatkozású dokumentumokat. Sorra jelentek meg saját művei, élvezetes, olvasmányos stílusban írott fontos történeti szintézisei is: a hatkötetes Magyarország történelme, a Huszonöt év Magyarország történelméből és a Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben, amely nagyban alakította, formálta a hazai közgondolkozást a szabadságharcról. 

Ez utóbbi, 1865-ben megjelent, szellemi vihart kavaró munkája nyomán terjedt el idehaza az a magát sokáig tartó közmeggyőződés, amely szerint Görgei Artúr a szabadságharc árulója volt.

E könyv miatt többen meg is nehezteltek rá, például Kossuth Lajos, akit külpolitikai hozzá nem értés, vagy Klapka György, akit hadvezéri dilettantizmus és meggondolatlanság vétkében marasztalt el.

Ilyen helyzetben történetírói védekezésnek, egyben hitvallásnak is felfogható, amikor azt írta: „Ha szenvedély nélkül s tárgyilagosan írunk, sokat meg lehet mondani. De ha megütköznek is, ha nem tetszik is az igaz szó, ám azért hallgatni nem szabad.”

Az elismert történetíró 

Időközben azonban idehaza sok minden megváltozott, a kiegyezés előtt röviddel Horváth főleg Eötvös és néhány főpásztor közbenjárására Erzsébet királyné rokonszenvét is élvezve amnesztiát kapott, hazatérhetett, még az uralkodó is fogadta, később Rudolf trónörökös történelemtanárává is megtette. Az egyház rehabilitálta egy szokatlan kánonjogi megoldással. Hiszen Horváth ekkor már családos ember volt, de mivel csak polgári, azaz az egyház szemében érvénytelen házasságban élt, papi jogállásának visszanyerése nem ütközött akadályokba. 

Hazatérve bekapcsolódott a politikai és a tudományos közéletbe, az uralkodó tribunici címzetes püspökké, vaskai apáttá nevezte ki. A kiegyezés támogatójaként a Deák-párt színeiben Szeged városi képviselő lett, de számos tisztség várta a tudomány világában is. Így a kiegyezés évétől haláláig ő volt a Magyart Történelmi Társulat elnöke, megválasztották a II. osztály elnökének a Magyar Tudományos Akadémián, és tagjai közé hívta a Kisfaludy Társaság.  

Még 1868-ban összegyűjtve adta közre kisebb történeti munkáit, a következő évtizedben pedig megírta Zrínyi Ilona és Fráter György életrajzát. Az immár nyolc kötetre bővült Magyarország történelme című szintézisét 1871-ben jelentette meg. 

Utolsó éveiben értekezett a Szent István kori hazai egyház állapotáról, és összefoglaló munkában dolgozta fel a kereszténység magyarországi történetének első évszázadát. 

Az idő előrehaladtával egészségi állapota megromlott, 1878-ban gyógykezelésre a gyógyfürdőiről és szanatóriumairól híres csehországi városba, Karlsbadba ment, ahol még annak az esztendőnek a nyarán hatvankilenc esztendősen távozott az élők sorából. A Magyar Tudományos Akadémia saját halottjaként temette el, a Kerepesi temetőben nyugszik, a szakma pedig a XIX. századi nemzeti liberális történetírás klasszikusaként emlékezik rá.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti