„Folyton azt éreztem, hogy meg fogok halni” – Pánikbetegségem és gyógyulásom története

Pár héttel később megismétlődik az eset. Ezúttal a kollégiumi szobából rohanok ki levegőért, az erős szívdobogás miatt átfut az agyamon, hogy talán szívrohamom lesz vagy van, zavarodottan jövök-megyek a folyosón, nem bírok megnyugodni. Aztán amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is múlik a rosszullét. Értetlenül állok a dolog előtt, fel is keresem az egyetemi orvost, aki azzal nyugtat, hogy biztos a stressz miatt történik az egész, gólyáknál ilyen elő szokott fordulni, szedjek több vitamint, minden rendben lesz. 

A vitaminok nem segítenek

Egy ideig jól elvagyok, bejárok az órákra, könyvtárazok, készítem a beadandókat, mellette igyekszem társasági életet élni, ismerkedni, bulizni. De igazából már az első egyetemi hét óta érzem, hogy valami nincs rendben, mintha nem lennék a helyemen. Néhány hét után megint rosszul leszek. Ekkor már rákeresek a neten a tünetekre, persze mindenféle cikket találok, amelyek vagy szívroham, vagy agyvérzés gyanújára hívják fel a figyelmet. Elkezdek szorongani, hogy valami komoly betegségem van.

A mindennapokon sokszor kedvetlen és lehangolt vagyok, de hogy pontosan mi idézi elő ezt nálam, nem tudom. Egy idő után kezdem sejteni, hogy a tanulmányaim miatt lehet, valamiért nem tetszik a szak, ráadásul a várost és az embereket is idegennek érzem. De teszem a dolgom, tanulok szorgosan a vizsgákra, félév végén még az egyik ösztöndíjsávba is bekerülök az átlagommal, a hangulatomon és az érzéseimen azonban ez mit sem változtat. 

Ahogy telnek a hónapok, egyre gyakoribbá válnak a rosszullétek, legtöbbször a sürgősségin kötök ki, ahol minden alkalommal megvizsgálnak, és közlik velem, hogy az eredményeim teljesen rendben vannak.

Nem értem, akkor miért nem vagyok jól, miért érzem úgy mindig, hogy mindjárt meg fogok halni. Eljutok arra a pontra, hogy a tömegközlekedésen is feszengeni kezdek, bepánikolok, ha nem nyílik ki olyan gyorsan a villamos vagy a busz ajtaja, ahogy azt én szeretném. 

Halálfélelem a vonaton 

Egyik hétvégén rokonlátogatóba indulok, a vonaton meglepően kevesen utaznak, alig néhány személy van körülöttem. Kinézek az ablakon, kint szürke idő van, kihaltnak látszik minden. A semmiből jön elő a gondolat, hogy mi van, ha most itt, a vonaton ér véget az életem. A halálfélelemtől teljesen bepánikolok, zaklatottan járok fel-alá a székek között, keresem a kapaszkodót, amely lenyugtathat. Még ebben a felfokozott állapotban is észreveszem, hogy az utasok furcsán néznek rám. Gyorsan előveszem a telefonom, és felhívom a nagynénémet. Ahogy meghallom a hangját, felére csökken bennem a feszültség, hosszan kifújom a levegőt. 

Kép

2012 őszén, az első egyetemi félév elején

Innentől kezdve bárhova megyek, magammal viszem a telefonom. Megnyugtat, ha nálam van, mert így baj esetén bárkit fel tudok hívni. Nem egyszer fordul elő, hogy késő este hívom fel a szüleimet azzal, hogy nem tudok már mit csinálni, kétségbe vagyok esve, nem vagyok képes kezelni ezt a helyzetet. Anyám elmondja, hogy szerinte pánikrohamaim vannak, ez a mai kor betegsége, de én ezt a diagnózist túlzásnak tartom. Én pánikbeteg? Biztos nem.  

A gyakori rosszullétek teljesen kimerítenek, nincs étvágyam, egyre vékonyabb és vékonyabb leszek. Aludni is nagyon nehezen tudok.

Többször előfordul, hogy nem bírok egyedül maradni a gondolataimmal, mert mindenfélét bebeszélek magamnak, ezzel pedig csak rontok az állapotomon.

Ha egyedül vagyok éjjel a kollégiumi szobában, muszáj bekapcsolnom a tévét, hogy valahogy eltereljem a negatív gondolataimat. Örülök sokszor, ha két órát alszom éjszaka. 

Nem merek biciklire ülni

Az erős szívdobogásérzéstől, amelyet a rohamok alatt tapasztalok, nem merek sportolni. Megijedek, ha felmegy a pulzusom, egyből a rosszulléttel azonosítom, ezért egy jó ideig biciklire sem ülök. Érzem, hogy lassan tarthatatlanná válik a helyzetem, hazamegyek egy hétre pihenni. Otthon egy kicsivel jobb a közérzetem, de ugyanúgy előjönnek a rohamok, ennek ellenére adok még egy esélyt az egyetemnek, visszamegyek a kollégiumba. Miután megérkezem, két óra sem telik el, ismét rosszul leszek. Nem hezitálok, hazatelefonálok, hogy holnap végleg hazaköltözöm, egyszerűen nem bírok itt maradni.

Kép

2013 nyara, 48 kilósan

2013. április. Egy nap alatt szüntetem meg a jogviszonyomat, pakolom össze a holmimat, és költözöm haza. Legutóbb a sürgősségin azt javasolták, forduljak a panaszaimmal neurológushoz, mert ők már nem tudnak mit mondani nekem. Felkeresünk otthon egy szakorvost, aki, miután elmondom a tüneteimet, felír néhány gyógyszert, diagnózisként pedig ráírja a papírra, hogy pánikbetegség szorongásos tünetekkel. Ekkor válik számomra valóságossá minden. Úgy, hogy látom leírva, már elhiszem, hogy pánikrohamokkal küzdök. 

Pokoli órák

A gyógyszerek ahelyett, hogy csillapítanák, még jobban felerősítik a tüneteimet. Már első nap nagyon szenvedek, hiába várom, nem múlik a roham, ismét kórházban kötök ki. Az orvosok, látván, hogy milyen gyógyszereket írtak fel nekem, javasolják, hogy továbbra is szedjem őket. Másnap még intenzívebbnek érzem a rohamot, szinte ugyanabban az órában tör rám, mint előző nap.

Folyamatosan az jár a fejemben, hogy le fog állni a szívem, ha ennyire gyorsan ver. Sehogy sem tudom kontrollálni a testemet, a légzésemet, a gondolataimat, órákig csak kínlódok. 

Telefonálás, mentő, sürgősségi. Már majdnem három órája szenvedek a pánikrohammal, a kórházban viszont egy idő után rám sem néznek, az ápolók szerint csak hisztizek. A szívritmust jelző kütyüt is leszedetem magamról, mert nem bírom hallgatni a folyamatos pittyegést. Félek, hogy ott halok meg a kórházban, teljesen kikészülök, kimerülök. Elhatározom, hogy nem szedem többet ezeket a gyógyszereket.

Keresem a megoldást

Egy ismerősöm ajánlására másik orvoshoz fordulok, kérem tőle, hogy ne adjon erős gyógyszereket, mert az előzőket sem bírta a szervezetem. Azzal nyugtat, hogy a leggyengébb antidepresszánst írta fel nekem, meg még egy-két bogyót ahhoz, hogy jól tudjak aludni. Félve veszem be a gyógyszereket, aggódom, hogy meg fog ismétlődni a korábbi helyzet, de eltelik az első nap, és nem leszek rosszul. Aztán a második és a harmadik napon sem. 

A gyógyszerek valamennyire segítenek lecsillapítani a testemet, de még mindig nagyon érzékeny vagyok. Már attól elkezd zsibbadni a karom, ha meghallom a szüleimet vitatkozni egymással, nem bírom a feszültséget. Egy adott ponton elhatározom, hogy összepakolok, és elmegyek a barátnőmhöz, mert úgy érzem, az otthoni közeg nem tesz jót nekem. Délután kettőkor indul a busz, van, hogy mindennap nézem az órát, de végül mégsem megyek sehova. 

Rettentően hálás vagyok az első teljesen átaludt éjszakáért. Végre tudok pihenni, bár érzem, hogy a gyógyszerek nincsenek a legjobb hatással a szervezetemre. Az első hetekben nagyon legyengülök tőlük, csak tíz percig tudok bármin is dolgozni, utána muszáj legalább fél órát pihennem. Sírok, mert úgy érzem magam, mint egy nyolcvanéves, semmire nem vagyok jó. Az erőtlenség mellett azt is megtapasztalom, hogy nem jár úgy az agyam, mint régen, sokkal tompább és lassúbb. Szerencse, hogy nyár van, és épp nem kell semmit sem tanulnom.

Három hét után viszont erőre kapok. Elhatározom, hogy pszichológushoz fordulok, mert nem akarok életem végéig gyógyszereken élni. Apám nem tudja, hogy hetente szakemberhez járok, nem merem neki elmondani. Végigcsinálom a tanácsadást, megtanulom, hogyan előzzem meg, hogy eluralkodjon rajtam a pánik, hogyan helyezzem át a fókuszt egyik dologról a másikra, a hálanapló segítségével keresem a pozitív megerősítéseket.

De talán, ami a legfontosabb, hogy ekkorra már vannak konkrét terveim és céljaim, amelyekbe kapaszkodhatok.

Antidepresszánsok nélkül

2013. szeptember. Három hónap után saját felelősségemre csökkentem a gyógyszeradagokat, a negyedik hónap után teljesen elhagyom őket. Úgy érzem, elég erős vagyok ahhoz, hogy tabletták nélkül is boldogulni tudjak. A jövőbeli tervek visznek előre. Hogy beiratkozom egy másik egyetemre, egy olyan szakra, amely igazán érdekel. Hogy egy olyan városban leszek, ahol sokkal több ismerősöm van, így már nem leszek annyira egyedül. Hogy elérhető távolságban leszek a szeretteimtől, így bármikor haza tudok látogatni.

Nagyon akartam, hogy vége legyen a szenvedésnek. Nagyon akartam nem gyógyszerfüggő lenni. Nagyon akartam jól lenni. Nagyon akartam újrakezdeni. Mérhetetlenül hálás vagyok, hogy mindez sikerült, és leszámolhattam a betegséggel – úgy érzem, végérvényesen.