„Ilyen lehetett a rabszolgapiac a gyarmatokon” – Gyula bácsi eleven emlékei a kitelepítésről

Nehéz idők, erős emberek

Ha az embernek megadatik, hogy megéljen hét-nyolc évtizedet, óhatatlanul elszenvedője lesz a történelemnek. A velünk élő generációk közül különösen igaz ez a negyvenes évek elején születettekre, pláne, ha felvidéki magyarként érkeztek erre a világra. Az egy kis magyar faluban, Nyáradon élő, 81 éves Patasy Gyula emlékezete máig őrzi e viharos idők történetét.  

kitelepítés Csehországba

Patasy Gyula - Fotó: Pomichal Krisztián

Az önkényes áttelepítés 

A második világháborút lezáró békefolyamat fegyvernyugvást ugyan hozott Közép-Európába, de békét és nyugalmat nem. Miután a szovjet csapatok 1945 tavaszára kiszorították a németeket Csehszlovákiából, az emigrációból visszatérő korábbi (majd hamarosan leendő) köztársasági elnök, Eduard Beneš már áprilisban nekiállt „alkotmányozni”. A háború utáni csehszlovák államiságot megalapozó 143 dekrétuma, rendelete közül 13 a frissen újjáalakult ország területén élő őshonos német és magyar közösség státuszát volt hivatott „rendezni”. Az idézőjel nem véletlen, nem volt ebben semmi rendes dolog, a törvényalkotók nem sokat foglalkoztak az erkölcsi aggályokkal. 

Nemzetiségi alapon, kollektíve a németek és a magyarok nyakába varrták a világégés felelősségét. 

A csehországi németekkel nem finomkodtak, a háborút követő években hárommillió szudétanémetet űztek el otthonából. Hasonló megoldás a felvidéki magyarsággal kapcsolatban is felvetődött. A békediktáló hatalmak a németség egyoldalú kitelepítését még elfogadták, de a magyar közösségét, az egy Szovjetunión kívül, már nem támogatták. Benešék kénytelenek voltak beérni azzal, hogy a magyarságukat megvalló felvidéki magyarok százezreit megfosztották állampolgárságuktól, iskoláikat bezárták, vagyonukat elkobozták. Az ország déli részén húzódó magyar etnikai tömb feltörése érdekében ennél is tovább mentek. Magyarország és Csehszlovákia 1946 februárjában aláírta a kétoldali lakosságcseréről szóló egyezményt, majd a következő év áprilisában megkezdődött a felvidéki magyarok önkényes áttelepítése.  

Két év alatt mintegy 80 ezer magyart kényszerítettek lakóhelye elhagyására, jobbára gazdag parasztokat, földbirtokosokat. Helyükre, hozzájutva az elűzöttek ingó- és ingatlanvagyonához, Magyarországon élő szlovákok érkeztek – önkéntes alapon! Azokat, akik nem voltak hajlandók szlováknak vallani magukat (reszlovakizálni), de nem volt elegendő földjük ahhoz, hogy vonzó célpontot jelentsenek egy betelepülőnek, kényszermunkára jelölték ki.  
Háború utáni helyreállítás címén 1946-47 telén 45 ezer embert pakoltak fel marhavagonokba és szállítottak el Csehországba kényszermunkára, nagy részüket a pár hónappal korábban elűzött németek helyére.  
Az áttelepítettek egyike volt az akkor ötéves Patasy Gyula is. 

Azt hittem, kirándulni megyünk...” 

„Hogy lehetne azt elfelejteni? – kérdezi meghökkenten Gyula bácsi, amikor arról faggatom, lassan nyolcvan év távlatából hogyhogy ilyen eleven emlékei vannak a kitelepítés napjairól. – A mai napig látom magam előtt, ahogy a teherautó betolat az udvarunkba. Mit ad Isten, pont úgy, hogy keresztülhajtson az udvarra kipakolt szekrényünkön!”  

Gyula bácsit és családját, más nyáradiakkal együtt egy Prága mellett fekvő faluba, Smečnóba vitték 1947 januárjában. Válogatás nélkül hurcolták el az embereket, meséli Gyula bácsi, a faluból mintegy tíz családot. „Betegeket, aggastyánokat, állapotos asszonyokat, karon ülő csecsemőt, mindenkit marhavagonokba pakoltak. Nem voltak padok vagy székek, egy kevés szalmán kívül semmi nem volt. Fogalmuk sem volt, hová viszik őket” – ezt már Gyula bácsi felesége meséli. Márta néni csak néhány hónapos volt ekkor, az ő családja megúszta az áttelepítést, de a rokonságából sokakat elüldöztek.  

Amikor arról kérdezem, gyermekként mennyit fogott fel a körülötte zajló eseményekből, Gyula bácsi elmosolyodik. „Akkor ültem életemben először vonaton! Emlékszem, ahogy zötyögtünk Csehország felé, nekifogtam énekelni a Megy a gőzöst. Ötéves voltam, azt hittem, kirándulni megyünk.”  
„Nem értettem a könnyet anyámék szemében, ahogy azt sem, miért szóltak rám olyan durván, hogy hagyjam abba az éneklést.”
 

Nem is ez volt a legszomorúbb az egészben. Számára máig az érkezés utáni „emberpiac” a legfájóbb emlék. A fiatal munkaerő hamar elkelt, az olyan nagycsaládok, mint az övék, már nehezebben. „Ilyen lehetett a rabszolgapiac, alkudoztak az emberek, egymást túllicitálva kiabáltak, veszekedtek, ki vigye el az erős fiatalokat” – meséli. A helyiek leköpdösték a magyarokat, üvöltöztek velük. „Utólag derült ki, azt hitték, mi magunktól jövünk, földönfutók vagyunk, a munkájukra fáj a fogunk. Nem mondták meg nekik, hogy otthon van házunk, földünk, állataink. Minket idehurcoltak, nem kirándulni jöttünk.” 

Tudleto bácsi legendája 

A családnak végül is szerencséje volt: együtt maradhattak, egy tisztességes cseh nagygazda fogadta be őket. Megkapták a cselédházat, egy kis parcellát, veteményt, a gyerekek iskolába járhattak, lassacskán kezdtek beilleszkedni a helyi közösségbe. Megszokták őket a helyiek. „Egyik nap az utcán sétálva elgázolt egy motoros, egy cseh srác. Egy-két karcolás, nagyobb bajom nem lett, de a fiú úgy megijedt, még hetekig járt utánam, többször elvitt motorozni. Beszélgetni nem nagyon tudtunk, nem értettem én csehül, de emberséges gyerek volt.” 

A színmagyar csallóközi falvakból érkező családok nem beszélték szlovákul vagy csehül. A boltba szalasztott gyermekek mutogatva válogatták az élelmiszert a helyi szatócsnál, Tudleto bácsinál. Ez a furcsa név is az áttelepített magyaroknak köszönhető – meséli Gyula bácsi. „Egy szót nem beszéltünk szlovákul, nemhogy csehül. Csak mutogatva kommunikáltunk. A boltos egyesével kipakolta az árut a pultra, mindegyiknél megkérdezte: »tohle to?« (ezt itt? – a szerk.), mi meg addig ráztuk a fejünket, amíg el nem találta, mit akarunk.” Így született meg gyerekszájon Tudleto bácsi, a boltos legendája.  
Évtizedekkel később hallották a kint maradt magyaroktól, hogy a falu haláláig így emlegette szegény boltost.  

A fiatalok között ugyanis voltak, akik párt találtak és maradtak, de Gyula bácsi és családja hazatért. 1948 tavaszán a kommunisták átvették a hatalmat Csehszlovákiában, a pártvezér, Klement Gottwald egy rádióbeszédében utalt rá, az áttelepített magyarok hamarosan hazatérhetnek. Hivatalos rendelet még nem volt, de az asszonyok és a gyerekek nagy része elindult haza. Szinte titokban tették meg az utat, attól félve, hogy a hatóságok bármikor visszafordíthatják őket Csehország felé. 

Nehéz volt az újrakezdés. Nem sokkal azelőtt, hogy a történelem elsodorta volna a családot, még tetőt cseréltek a házukon. Mire hazaértek, az alig pár éves fa födémnek lába kélt, meséli Gyula bácsi. „Az új deszkákat valaki elvitte. Tudjuk, ki volt. Egy ekkora faluban mindennek híre megy” – mondja. Gyula bácsi cseh nyelven kezdte az alapiskolát, de hazatérve, szülőföldjén sem tanulhatott rögtön magyarul. A háború után a csehszlovák kormány az összes magyar iskolát bezáratta, csak a kommunista hatalomátvételt követően jött némi enyhülés. A társadalmi osztályokban gondolkodó pártállam, legalábbis a felszínen, nem tűrte a nemzetiségi megkülönböztetést, visszaadták az anyanyelvi oktatás lehetőségét.

Kép
szlovákiai magyarok kitelepítése

A Patasy házaspár, Márta és Gyula - Fotó: Pomichal Krisztián

 „Mindent összevetve, nem volt rossz sorunk Csehországban – emlékezik a régi időkre Gyula bácsi. – Eleinte még igen, de később már szinte alig találkoztunk idegengyűlölettel.” Érdekes módon Márta néni másfél évtizeddel később a lévai óvónőképzőben tanulva inkább megtapasztalta a többségi nemzet elutasítását. A századelőn még szinte színmagyar Léváról a háború után ezrével telepítették ki a magyarokat, a mesterségesen felduzzasztott város a hatvanas évekre végleg elszlovákosodott. „Fogalmam nem volt, mit jelent az a sovinizmus. Nem ismertem a szót. No, ott aztán megtapasztalhattam, mi az.  

Gyakran megkaptuk, hogy menjünk a Duna másik oldalára. Eleinte nagyon nehéz volt, végigsírtam az éjszakákat.  

Még a harang is másként szólt, mint otthon. Nagyon nehéz időszak volt” – mondja Márta néni. 

Örülni kell annak, ami van! 

Márta néni és Gyula Bácsi 1966-ban kötötték össze az életüket, idén ünneplik 57. házassági évfordulójukat. Az ember friss házasként kíváncsi a „nagy titokra”, de csalódásomra mindketten csak elmosolyodnak, majd közlik, nincsen semmiféle titok. „Súrlódások voltak, vannak, lesznek is. Ma is össze tudunk kapni, ha úgy van, akkor a kapáláson. Mindig azt mondom, amelyik házaspár nem veszekszik néha, ott az egyik hülye, mert mindent elnéz a másiknak” – nevet Gyula bácsi, majd felesége veszi át a szót. 

„Rengeteget dolgoztunk egész életünkben. Sokan voltunk testvérek, a szülők anyagilag nem tudtak támogatni minket, stresszes élet volt. Talán az segített, hogy tudtunk örülni a kis dolgoknak. Szépen fokozatosan raktuk össze az életünket. A mostani fiatal egy családi háznak nem tud úgy örülni, ahogy én örültem egy lámpának vagy egy edénykészletnek. Ha van titok, akkor talán ez az. Mindenért meg kell dolgozni, akkor az ember örömet talál a legapróbb dolgokban is” – így Márta néni, mire Gyula bácsi hozzáteszi: „Emlékszel, mit mondott mindig a nászasszonyunk? Nincs az a sok pénz, amit ne lehetne elverni, de nincs az a kevés, amiből ne tudnál félretenni. Eszerint igyekeztünk élni!” 

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti