Egy lány, aki a vízben tanult meg járni – „Nehézség nélkül nincs teljesítmény és siker”

– Két és fél évesen, gyógyászati céllal kezdtél úszásoktatásra járni. Mikor érezted először azt, hogy az úszás több már számodra, mint terápia?  
– Én gyakorlatilag a vízben tanultam meg járni. Később az általános iskolámmal testnevelés óra keretében jártunk uszodába, ahol Edit nénihez kerültem, ő lett az edzőm. Felfigyelt rám, látott bennem potenciált, és azt javasolta, induljak versenyeken is. A kezdeti sikerek rendkívüli módon motiváltak, egyre lelkesebb lettem, és úgy döntöttem, szeretném továbbra is versenyszerűen űzni ezt a sportot. Tizenegy évesen átkerültem a Vasas SC-hez, ahol az edzőm Szabó Álmos lett. Az első perctől kezdve élmény volt vele edzeni, gyakorlatilag már a tekintetemből meg tudja állapítani, hogy milyen az aktuális hangulatom, vagy hogy mi járhat a fejemben. Túlzás nélkül mondhatom, hogy Álmos a legjobb edző, akit csak találhattam. Egyébként a szüleim nem gondolták volna, hogy belőlem valaha is aktív, önálló életet élő ember lesz, mert a születésemkor az orvosok azt mondták nekik, hogy értelmi fogyatékos leszek, aki egy életen át segítségre fog szorulni. Amikor látták, hogy nem így van, mindenben támogattak és támogatnak a mai napig.

– Milyen érzéseket hív elő belőled a víz?
– Legfőképp fázást (nevet), és azt, hogy végre csend és nyugalom vesz körbe. Ilyenkor elmerülök önmagamban.

Csak én vagyok, a víz, az edzőm és a céljaim.

– Mennyiben különbözik egy paraúszó edzésterve egy ép versenyzőétől?
– Nálunk nincs két ugyanolyan sérüléssel rendelkező sportoló, ezért mindenki személyre szabott edzéstervet követ. Én például karral úszom, de van olyan társam, aki kézzel és lábbal egyaránt tud. Nyilván nem tudunk ugyanannyi idő alatt azonos méterszámot leúszni, de nem is kell. Az edzéseken párban dolgozunk, vagyis mindig segítünk egymásnak. 

– Hogy néz ki egy napod? Bizonyára korán kelsz.
– Igen, 5.20-kor kelek, aztán felutazunk autóval Pestre, a Duna Arénába. Héttől nyolcig erőnléti edzés van, nyolctól kezdődik a „valódi” tréning, és eltart egészen tíz óráig. Az uszodából megyek iskolába, ahonnan délután fél négykor jövök el, majd öt órára visszamegyek edzésre, este hét után pedig vissza Tápiószecsőre. Ez talán így elsőre keménynek hangzik, de már megszoktam.

Nem mondom, hogy nem volt időszak, amikor megfordult a fejemben, hogy abbahagyom az egészet, de mindig emlékeztettem magam, hogy nehézség nélkül nincs teljesítmény és siker.

– Szerinted hol tart Magyarország az akadálymentesítésben?
– A vidéki uszodáknak még van hova fejlődniük e tekintetben, de összességében jó a helyzet hazánkban. A Duna Aréna például minden szempontból tökéletes.

Kép

Száraz Evelin

– Ért valaha hátrányos megkülönböztetés amiatt, hogy speciális igényű vagy?
– Lehetséges, hogy összesúgtak már a hátam mögött, de én soha nem érzékeltem ebből semmit.  Nem szeretem, ha az emberek lesajnálóan néznek. Sokkal jobb, ha odajönnek hozzám, és kérdezgetnek. Szívesen válaszolok minden kérdésre, mert számomra nem tabu az, hogy kerekesszékkel közlekedem.

– Abból, ahogy elmondtad, hogy néz ki egy napod, arra lehet következtetni, hogy alig van szabadidőd. Sikerül azért baráti kapcsolatokat kiépítened?
– Ez egy nehéz dolog. Idén lettem kilencedikes, iskolát váltottam, és még nem igazán sikerült beilleszkedni, az online oktatás során nehéz is lett volna mély barátságokat kötni, de nagyon bízom abban, hogy jövőre csak jobb lesz a helyzet e téren. Az előző iskolámban voltak barátaim, de sajnos ők lemorzsolódtak, egyetlen ember kivételével, de vele sem tudom olyan intenzitással tartani a kapcsolatot, ahogy szeretném, mert van, hogy az úszás miatt öt-hat hétre eltűnök, és csak a sportra koncentrálok. El kell fogadni, hogy ha az ember szinte egész nap az uszodában van, sok minden nem fér bele. Próbálom kihozni a legjobbat ebből a helyzetből is.

Korábban egyáltalán nem zavart, hogy nem tudok elmenni moziba vagy a barátokkal szórakozni, de most már szívesen kipróbálnám. Amíg ez nem jön össze, addig a dobogó teteje kárpótol.

– A 2019-es londoni világbajnokságot bronzéremmel zártad, idén a Funchalban rendezett Paraúszó Európa-bajnokságon 100 méter mellen Európa legjobbja lettél. Úgy hallottam, hogy az Eb-bajnoki cím mögött nehéz pár napod volt.
– Főleg lelki megpróbáltatások értek. Minket a sérültségünk mértéke alapján kategóriákba osztanak egy egytől tízig terjedő skálán. Az egyesek a legsérültebbek, a tízesek a majdhogynem épek. Engem ezúttal egy kategóriával feljebb soroltak, vagyis olyanokkal kellett versenyeznem, akik nálam jobban tudják használni a lábukat, tudnak rajtkőről indulni. Én eleve a medencéből indulok, és kézzel lököm el magam a faltól. Az egészet tetézte, hogy nem voltam rajta a rajtlistán… Éppen ezért – ha szabad ilyet mondani – a világbajnoki bronzérmemre valamivel büszkébb vagyok.

Kép

Száraz Evelin

– Mennyit készültél az Eb-megmérettetésre?
– Háromhetes edzőtáborban voltunk Törökországban, amit imádtam, mert egyrészt folyamatosan értek új ingerek, másrészt mindent megkaptunk, amit úszó csak kívánhat. Például jobbnál jobb ételeket és előre csomagolt törölközőt. Ezt követően pár hétig itthon készültünk, a sebességünket javítottuk.

– Ha már az ételek szóba kerültek, mi az a finomság, amivel „bűnözöl” néha?
– Mindennel jó volna bűnözni, de igyekszem megállni, hogy ne vigyem túlzásba a nassolást. Egy ideje van dietetikus segítségem, de ez inkább csak afféle iránymutatás. Elsősorban az én felelősségem, hogy tartsam a súlyom és egészségesen étkezzem.

– Ahogy hallgatlak, nekem egy rendkívül optimista és lelkileg-fizikailag erős lány képe rajzolódik ki. A sportnak köszönhető ez, vagy a génjeidbe van kódolva?
– A sport kitartásra nevelt, és arra, hogy sose adjam fel. Közhely, de valóban igaz, hogy a kemény munka mindig megtérül.

Hogy most feljebb raktak egy kategóriával, annak biztos oka van. Vagy azért, hogy fejlődjek, vagy azért, mert valami nagyon jó dolog fog velem történni.

Általában optimistán állok az élethez, nemigen szoktam keseregni, és mindig megpróbálom a hátrányokat az előnyömre fordítani. A sorstársaimnak is ezt mondogatom. Az előző iskolámba speciális igényűek járnak, őket próbálom lelkileg erősíteni, ha elkeserednek, vagy ha önelfogadási gondokkal küzdenek. Meggyőződésem, hogy teljes és boldog életet mi is élhetünk, csak meg kell találni a módját.

– Mik a további terveid?
– Nemsokára lesz egy műtétem: az Achilles-ínamat szeretnénk megnyújtani, hogy végre le tudjam tenni a sarkamat a földre, s hogy megelőzzük azt, hogy kiforduljon a lábfejem. Ami az edzéseket illeti: folytatjuk az eddigi utat. Három év van a következő paralimpiáig – szeretnék jó időt úszni, hogy büszkék lehessenek rám az itthoniak.