Civilizációk harca Ukrajnában – Huntington történelmi jóslatai a szemünk előtt válnak valóra

Samuel Huntington politikatudós 1996-ban megjelent, civilizációs konfliktusokat elemző és prognosztizáló könyve (The Clash of Civilisations – A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása) egy olyan nemzetközi rendszert vázol fel, amelyet nem csupán az államok közötti, hanem az évszázadok, évezredek alatt kiformálódott civilizációk törésvonalai mentén kirobbanó konfliktusok uralnak. E kulturális egységeket a történelem, az életstílus és a normák, különösen a vallási identitás alakította ki. Huntington történelmi víziója itt és most beigazolódni látszik.

Huntington Európa vonatkozásában megkülönbözteti a „nyugati”, pontosabban euroatlanti civilizációt az orosz-ortodox civilizációtól, amelynek keresztény vallási identitása a bizánci keleti kereszténység hagyományaiból ered. E két civilizáció közötti határvonal Ukrajnában húzódik, amelyen egyrészt egy nyugati orientációjú katolikus és ukrán ortodox, másrészt egy keleti, részben orosz nyelvű ortodox, Moszkvához igazodó közösség osztozik. Ez a civilizációk érintkezési területére jellemző megosztottság Huntington szerint a törést okozó konfliktusok előhírnöke. A civilizációk összecsapásának paradigmája azzal az előnnyel jár, hogy nem rövid és esetleges, hanem közép- és hosszú távú folyamatokra mutat rá.

Huntington az orosz–ukrán törésvonal konfliktusának három lehetséges forgatókönyvét vetítette előre, amelyek ma is meghatározzák az elemzéseket.

Az Oroszország és Ukrajna közötti közvetlen háború forgatókönyvét a két szomszédos állam saját biztonságáért való kölcsönös aggodalma indokolta. John Mearsheimer már 1993-ban úgy vélte, hogy az oroszok fontolgatják Ukrajna annektálását, ezért az elrettentés érdekében az ukrán nukleáris arzenál megtartását szorgalmazta. Huntington ezt az első forgatókönyvet valószínűtlennek tartotta, hiszen két szláv népről van szó, főként ortodoxokról, akik évszázadok óta szoros kapcsolatokat ápolnak, és akik között rendkívül gyakoriak a vegyes házasságok.

Reálisabbnak tartotta azt a lehetőséget, hogy az ország kettéválik a két régió között, és a keleti területet – akár föderatív formában – Oroszországhoz csatolják. Egy nyugati orientációjú Ukrajna létrehozása azonban csak erős és hatékony nyugati támogatással lenne lehetséges – azaz, ha Nyugat-Ukrajna csatlakozna az EU-hoz és a NATO-hoz –, ami viszont Oroszország és a Nyugat közötti, hidegháborús jellegű konfrontációt okozna. Huntington egy harmadik forgatókönyvet tartott a legvalószínűbbnek, nevezetesen azt, hogy Ukrajna egységes és független, de megosztott ország marad, és számos területen együttműködik Oroszországgal, miután a nukleáris fegyverekkel és a haderővel kapcsolatos vitákat rendezik.

Az első forgatókönyv zajlik a szemünk előtt

Az elmúlt hónapok eseményeinek fényében az első forgatókönyv látszik megvalósulni. Az igaz, hogy minden háború előbb vagy utóbb véget ér, ám a civilizációs töréspontok mentén kialakuló konfliktusok hajlamosak ismétlődni, nehezen találnak tartós megoldást, és a szereplők közötti megállapodások inkább fegyverszünetek, mint békék.

Huntington nemcsak a problémát körvonalazta, hanem lehetséges megoldást is felvázolt. Eszerint csak az jelenthet kiutat, ha Európa széleskörű megállapodást kínál Oroszországnak, amelyet társulási és megnemtámadási szerződések kísérnek, s elismeri az ortodox világ vezető államaként.

A realista Mearsheimer napjainkban szintén úgy véli, hogy Putyin nem akarja meghódítani és integrálni Ukrajnát egy nagyobb Oroszországba, és ez nem is lenne lehetséges. Mearsheimer március eleji elemzésében még komoly lehetőséget látott arra, hogy az ukránok valamiféle modus vivendit dolgozzanak ki az oroszokkal. Ennek esélyét egyértelműen rontotta minden külső beavatkozás a háborúba, még ha a humanitárius helyzet erre alkalmas ürügyet szolgáltatott is.

A modernizáció nem mindenütt jelent nyugatiasodást

Sok nyugati gondolkodó számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy Oroszország visszatérjen tekintélyelvű és ortodox gyökereihez. Huntington ugyanakkor rámutatott, hogy számos országban a modernizáció folyamata nem feltétlenül jár együtt ideológiai közeledéssel a Nyugathoz, hanem éppen ellenkezőleg, a nyugati dominancia által elnyomott, ezeréves kultúrához tartozás tudatának erősödésével kell számolnunk, amelyet fenyegetve éreznek a globalizációtól. A nyugati tudományos és technológiai fejlődés ugyan inspirálja őket, de a modernizáció sajátos útját követik, amelynek nem feltétlenül része az individualizmus, a jogállamiság vagy a vallási és világi hatalmak szétválasztása. Ezért a civilizációk közötti konvergencia helyett inkább a feszültségek fokozódását eredményezi az ideológiai nyomásgyakorlás, ami akár nagy intenzitású konfliktusokhoz is vezethet.

A Kreml által a 2000-es évek óta hangoztatott „szuverén demokrácia” koncepciója az orosz kulturális sajátosságokhoz igazodó modernizációt javasol. Ezt az irányvonalat követve Putyin a hagyományok, a vallási és konzervatív értékek védelmezőjeként jelenik meg az individualistaként és dekadensként elítélt Nyugattal szemben.

Ezen ideológia erejét tükrözi, hogy a fegyveres erők és az elnök mellett az ortodox egyház pátriárkája a kommunizmus megszűnése után az orosz nemzeti identitás egyik szimbólumává vált.

A Kirill pátriárka által vezetett egyház a polgárok 61 százalékának bizalmát élvezi, és a keresztény civilizáció védőbástyájaként tekint önmagára, miközben a nyugati kereszténységet és civilizációt egyre vehemensebb kritikával illeti. Ferenc pápa kérését a találkozóra és felajánlását, hogy közvetítőként közreműködjön a fegyverszünet létrejöttében, Moszkva határozottan elutasította. Alexander Dugin szerint, akit Putyin fő ideológusának tartanak, a modern keresztényellenes Nyugaton a pápa befolyása minimális, jelentéktelen humanitárius feladatokra szűkül. Moszkva számára viszont nem számít, hogy Ferenc pápa mit gondol az „igazságos” és „igazságtalan” háborúkról, hiszen a régió sajátosságait figyelmen kívül hagyja.

Dugan az orosz célokat így határozta meg: „Optimális esetben Oroszország megteremti az ellenőrzést Ukrajna egész területe felett, vagy minimumként az orosz erők a Donyecki Népköztársaság és a Luganszki Népköztársaság szövetséges egységeivel visszafoglalják és felszabadítják Novorosszija területét, Harkovtól Odesszáig.”

Ez a terv egyértelműen a huntingtoni paradigmába illeszthető, akkor is, ha ilyen volumenű konfliktus kialakulását még ő maga sem tartotta valószínűnek.

Huntington helyzetértékelésének kritikusai

Huntington kritikusa, Olivier Roy francia iszlámkutató szerint az, hogy Putyin háborút indít – és nem először – egy nagyrészt ortodox keresztény szomszéd ellen, miközben az Orosz Föderáció muszlim lakosaira támaszkodik, Huntington tézisének alkalmatlanságát bizonyítja. Christopher Caldwell amerikai író, újságíró, a Weekly Standard korábbi főszerkesztője pedig úgy véli, hogy a civilizációs modell hasznos keret volt az elmúlt húsz év eseményeinek megértéséhez, de az utóbbi időben visszatértünk a kifejezetten ideológiai konfliktusok világába, amelyet a neoliberalizmus és a woke „egyetemes evangéliumát” hirdető nyugati elit, valamint az ennek ellenállni próbáló rendszerek és mozgalmak határoznak meg. Azt is megemlítik, hogy 1991 óta számos háború tört ki ugyanazon civilizációhoz tartozó harcoló felek között (például Ruandában). Valamint azt, hogy erős szövetségek állnak fenn különböző civilizációkhoz tartozó országok között. Huntington azonban nem állította, hogy az azonos civilizáción belül elhelyezkedő államok között nem alakulnak ki konfliktusok, sem azt, hogy a különböző civilizációkhoz tartozó államok között nem köthetők szövetségek.

A mai világ etnikai, vallási és civilizációs vonalak mentén rendeződik

Mindkét kortárs érv gyengébb értelmezési keretet kínál, mint amit Huntington nyújtott. Egyetlen 25 vagy 30 évvel ezelőtti elmélet sem lesz tökéletes útmutató a világ dolgaihoz.

De ha meg akarjuk érteni a világpolitika jelenlegi irányát, a Huntington-tézis aktuálisabb, mint valaha. A világ nagyhatalmai közötti konkrét eltérések ugyanis a Huntington által felvázolt civilizációs mintákat követik.

Ezt bizonyítja a Kínával kapcsolatos „konstruktív elköteleződés” amerikai politikájának kudarca, miközben a kínaiak úgy vélik, hogy gazdasági sikerük nagyrészt az ázsiai kultúra terméke, amely magasabb rendű, mint a Nyugaté, amely kulturálisan és társadalmilag dekadens. Hasonló fiaskónak bizonyult a Közel-Kelet demokratizálásának terve is, hogy csak a két legátütőbb hatású stratégiai hibát említsük. E tévedések közös vonása, hogy figyelmen kívül hagyták Samuel Huntington felismerését, miszerint a hidegháború utáni világ etnikai, vallási és civilizációs vonalak mentén rendeződik. Gondoljunk csak arra, hogy a volt Jugoszláviában az Egyesült Államok, Németország, Oroszország és a muszlim országok is felsorakoztak, hogy civilizációs hasonlóságok alapján támogassák a harcoló feleket.

Még kevésbé magyarázza az ukrajnai konfliktust az, hogy az amerikai típusú woke exportja – bármennyire foglalkoztatja is Putyint – egy új globális ideológiai konfliktus kiváltójává válhat. A woke lényegében egy befelé forduló és szűk látókörű, kifejezetten nyugati és különösen angol-amerikai válasz a neoliberális korszak csalódásaira. Ahelyett, hogy univerzális üzenetet kínálna, fő szlogenjei valójában csak Észak-Amerikában és Nyugat-Európában értelmezhetők.

Amik nem igazolódtak be Huntington elméletéből

A részleteket tekintve azonban két fontos kiegészítést kell tennünk Huntington elméletéhez. Egyrészt azon feltételezése, miszerint a civilizációs irányultságok felülírják a nemzeti elköteleződést, nem igazolódott be, mert Kelet-Ukrajna hevesen ellenállt az orosz inváziónak. Másrészt, jóllehet a törésvonalak a civilizációk találkozási pontjaiban rajzolódnak ki, a szövetségek kialakítása ennél nehezebbnek látszik. A feltörekvő nem nyugati nagyhatalmak egyike sem épített még civilizációs rokonságon alapuló nagy szövetségeket. Úgy képzelte például, hogy a felemelkedő Kína képes lesz békésen integrálni Tajvant, és talán még Japánt is a befolyási övezetébe vonhatja; ez a forgatókönyv jelenleg nagyon valószínűtlennek tűnik.

Végül érdemes megjegyeznünk, hogy Huntington szerint a nyugati vezetők legfőbb felelőssége nem az, hogy más civilizációkat próbáljanak meg a hanyatló Nyugat képére átformálni, hanem az, hogy megőrizzék, megvédjék és megújítsák a nyugati civilizáció egyedülálló értékeit.

Az ukrajnai háborúra adott felelősségteljes reakció első lépése tehát nem a proxyhadviselés kiterjesztése lenne, hanem annak – immár megkésett – meghatározása, hogy Európa milyen civilizációt épít, és ezt milyen külpolitikai stratégiával igyekszik támogatni. A lokális konfliktusok ugyanis globális veszélyt jelentenek, ha a különböző civilizációkhoz tartozó, egymással ellentétes értékrenddel és ideológiával rendelkező nemzetek felsorakoznak a harcoló felek mögött.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti