Cigánykaraván ég és föld között – A „Punya – Egy falat kenyér” című könyv sikertörténete

„Mi lesz a cigányokkal?” 

Kíváncsi voltam, mi inspirál egy szerzetesnővért, aki teológiáról, spiritualitásról, kiégésről írja a könyveit, hogy meseírásba fogjon. „Az Eucharisztikus Kongresszus kapcsán egy rádióbeszélgetésben elmondtam, hogy ez a rendezvény mindenkinek szól, erre megkérdezte tőlem a szerkesztő, hogy és mi az, amit mindenkinek adni tudunk. Dolgozni kezdett bennem ez a kérdés” – kezdi Beáta nővér. „Nem sokkal ezután egy cigánypasztorációs konferencián vettem részt, egymás után következtek a komoly előadók. Amikor jött a szünet, a cigány testvérek felálltak a gitárjaikkal és elkezdtek zenélni. Az jutott eszembe, hogy mi ilyen felszabadult örömmel nem tudunk ünnepelni. Hazafelé felhívtam Székely János atyát, aki a cigánypasztorációs püspök, hogy szeretnék valamit tenni a mélyszegénységben élő cigányokért, de igazából nem tudom mit, mert én csak írni tudok. Azt felelte, »Jó, de ne olyat, amilyet szoktál, valami egyszerűbbet!« Még befejeztem az Élet-forrás könyvet, de újra és újra megtalált a kérdés, hogy mi lesz a cigányokkal? Akkoriban Hoffmanné Toldi Ildikó drámapedagógussal volt egy közös munkánk, és miközben épp arra vártam, hogy kapjak valami világos megerősítést, érkezett tőle egy sms, hogy szívesen dolgozna még velem. Aztán jött a következő kétely, hogy én írni tudok, ők viszont nemigen olvasnak. Ildi azt válaszolta, hogy játszani szeretnek, írd meg, és én eljátszom velük. Tulajdonképpen ő volt a bábaasszony a meseírói születésemnél.” Az új feladat Beáta nővér szerint nemcsak szellemi leegyszerűsödést hozott – hisz úgy kellett írnia, hogy mindenki értse –, hanem szellemi tágasságot is.

Nevetve mondja, hogy míg a doktori dolgozatát elolvasták „mondjuk…hát, hárman biztosan”, az Életforrást többszázan, a képregényt, ami később a Punyából készült, közel 10 ezren.

„Fontos volt, hogy teológiailag rendben legyen. Akár mint egy 21. században megfogalmazott evangélium. Felfedezhetőek legyenek a szentmise bibliai alapjai és dinamikája is. Ugyanakkor valós emberi történeteket szerettem volna ábrázolni marginális élethelyzetben. A legfontosabb célom az volt, hogy hidak épüljenek látszólag távoli világok között, hogy kölcsönösen adjunk egymásnak. Persze, van egy fejlesztő énem, de nyilvánvaló, hogy én is fejlődtem közben.” A szerzetesnővér tudta, hogy képekkel együtt könnyebb a szöveget befogadni azoknak, akiknek nehezen megy az olvasás, ezért elkezdett ismerkedni a cigány festőművészek munkáival. És akkor Gyöngyi festményén meglátta egyik főhősét, Cinkát… 

Kép

Versegi Beáta, kép: Páczai Tamás

Nekem voltak szavaim, neki voltak képei 

Ráczné Kalányos Gyöngyi gyerekkorában a komlói Kossuth-aknai cigánytelepen élt négy testvérével, s mivel ő volt a legidősebb, abba kellett hagynia az iskolát, hogy támogassa a családot, tejüzemben, vágóhídon, bányában dolgozott. Már gyerekként észrevették tehetségét, de csak ötgyerekes anyaként kezdett újra festeni. Amikor elkezdte a középiskolát munka és család mellett, a legnagyobb lánya segített neki a tanulásban, aki akkor két évvel járt fölötte, harmadikos volt. Ezután munka és nagycsalád mellett elvégezte a főiskolát is csecsemő- és kisgyermeknevelő-gondozó szakon.

„Cinka története különösen megfogott. A történet vége felé Jézust és Cinka fiát is keresztre feszítik, az én fiam is meghalt” – mondja a könyv utolsó oldalain (Leitner Veronika interjújában). 

Ekkor már Gyöngyi történetét is vitte tovább a mesekönyv. Beáta nővér úgy fogalmaz, hogy amikor találkozott vele, tudta, hogy együtt fogják csinálni, Gyöngyi a kommunikációs keret, ő tart neki tükröt: 
„Például rájöttem, hogy nem ugrálhatok az idősíkok között, nem írhattam hosszú mondatokat. Nekem voltak szavaim, Gyöngyinek voltak képei, zsigeri megélésekkel. Amikor Cinkát, a cigányasszonyt középre festette, az én ájtatos apácaénem azt mondta, hogy ez lehetetlen, hiszen Jézus van középen. És abban a pillanatban rájöttem, hogy de hiszen értünk jött, csak miattunk. A keresztút képén is kicsit megbotránkoztam, ahol a cigányasszony támogatja Máriát. Hogy szorulhatna ő rá egy gyenge ember támogatására? Gyöngyi pedig olyan természetesen mondta, hogy de hiszen mindketten anyák, akik elveszítették a fiaikat.” 
A könyvből pár hónap múlva képregény is lett, amelyhez digitális fejlesztőjátékok kapcsolódnak, hogy a pedagógusok használni tudják. Ezt Dobovicsné Buzás Andrea játékfejlesztő álmodta meg, a munkába Fekete Zsombor játékfejlesztő is bekapcsolódott (akitől egyébként a különleges mesekönyv utóéletéről először hallottam). Aztán, hogy a pedagógusokat is képezzék, „gyorsan összeraktak” Leitner Veronikával és Hoffmanné Toldi Ildikóval egy módszertani fejlesztést, ma már több mint száz pedagógus vesz részt ebben.

Az olvasókör a mesekönyvet használja, a cigány hitoktatók a képregénnyel dolgoznak, s végül idén márciusban a pandémia miatt elakadó eredeti terv, a drámafeldolgozás is megvalósulhat.

Közben pedig Versegi Beáta tanulmányt ír egy SOTE-konferenciára az organikusan kialakuló interdiszciplináris és összművészeti programról, erről modellprogramot is készítenek. A szerzetesnővér megjegyzi, hogy ez a könyv mindenkit az identitásában erősített meg, a pedagógusokat a sajátjukban, a cigányokat a sajátjukban, majd hozzáteszi: „Én ebben a történetben egyre kisebbedek, és ez így van rendjén.” 

„Néma csend volt és hullottak a könnyek” 

A Punya történetei a kadarkúti és csökölyi Mesélő anyukák csoportban igazi kis csodákat indítottak el. Kiss Barbara gyógypedagógus és magyartanár, aki a pécsi JPTE oktatója és a Máltai Szeretetszolgálat koragyermekkori szakértője, mélyszegénységben élő anyáknak tart beszélgetős olvasókört. A program eredeti célja az volt, hogy a kisgyermekek nyelvi fejlődését támogassák, azt remélték, ha a mese hazaér a gyerekekhez is, szókincset, figyelmet, érzelmi intelligenciát fejleszt. Kiderült, hogy az anyukák is nagyon igénylik a közösségélményt, a beszélgetést. 

Kép

Mesélő anyukák csoportfoglalkozás, Kadarkút, kép: Reisz Dániel

„Ahogy ők egyre differenciáltabban tudják megfogalmazni az érzéseiket, a gyerekeiket is egyre árnyaltabban látják, és jobban tudják őket segíteni” – magyarázza Barbara. „A foglalkozások része egy mese felolvasása, mindig azt keressük, hogy a szöveg és az életük között milyen hasonlóságok vannak. A könyv elején Cinka a Jézust megszülő Máriát támogatja, és az anyák elmondták, hogy ők teljesen egyedül maradnak hasonló helyzetekben, sem a családjuktól, sem egy barátnőtől, sem egy szomszédtól nem kaptak egy tál meleg levest. Aztán egyikük épp a múlt héten mesélte, hogy kisbaba született a családjukban, és ő jár főzni meg takarítani hozzájuk. Az összefogás lassan kialakult köztük. Egyikük, akinek a férje külföldön dolgozott, elmesélte, hogy éjszaka zaklatja valaki, tehetetlen, kialvatlan és rémült volt. És az anyák összefogtak és lefülelték a tettest.

A legmegrázóbb Lola prostituálódásának története volt. Ahogy olvastuk, néma csönd volt, és hullottak a könnyek. Ismerős volt számukra a történet, minden családban volt valaki, aki érintett.

Ugyanakkor ez tabusított téma, családon belül sem beszélnek róla. Az egyik édesanya, aki többször behozta a közösségbe, hogy ő agresszív és elutasító a lányaival, ki tudta mondani, hogy azért, mert félti őket, hogy erre a sorsra jutnak. Azt is látta Lola történetéből, hogy mennyire fontos, hogy a lányok minél tovább maradjanak a családban, és hogy beszélgetni kell velük toleránsan, elfogadóan. Egy másik asszony húga Ausztriában lett prostituált, azóta sem volt otthon, a családja elutasította. Az asszony csak haragot érzett a testvére iránt, és Lola történetéből értette meg, hogy a nővére is áldozat, és a főhőssel együtt őt is megsiratta. Azért szép ez a Punya történet, mert oda ér, ahova kell” – fejezi be az igaz meséket Kiss Barbara. 

„Állítólag az Egyház szívében vagyunk, de ezt a bőrömön még nem éreztem” 

„Megkérdeztem a gyerekektől, el tudják-e képzelni, hogy ott, a karavánban akár az ő rokonuk, ősük is utazhatott? Többen azt mondták: Á, dehogy! Adtam nekik egy napot a gondolkozásra, kértem, hogy kérdezzék meg a szüleiket is erről. Másnap kivetítettük a születés történetét. Sok ragyogó és csodálkozó szempárt láttam. Aztán el is játszották ők maguk a jeleneteket, belehelyezkedtek a történet szereplőinek helyébe, ez volt a legnagyobb ajándék számukra. Ez a történet új teret teremtett nekik és közelebb vittük az identitásukon keresztül is őket a kis Jézus születésének történetéhez” – ezt már Bálint Csabáné Erzsó, a Vonyarci Ceferino Ház cigány származású vezetője meséli, aki részt vett a Punya online pedagógus-továbbképzésén.

Azt a kérdést is feltette a gyerekeknek, vajon Jézus lehetett-e cigány? Erre egyértelműen mondták, hogy cigány biztos nem volt.

Erzsó elmagyarázta nekik, hogy zsidó volt, a zsidók pedig hasonlóan sokat szenvedtek, mint a cigányok. „Amikor a történetet olvastam, úgy éreztem, ezzel megérkeztünk az egyház szívéhez, mert ebben a történetben Jézus közelében mi nem mellékszereplők vagyunk” – mondja Erzsó. „A cigányság történetében fellelhető szenvedés, megvetettség, kitaszítottság tapasztalata a Punya története által közelebb vihető az evangéliumhoz, és könnyebben beemelhető a jézusi szenvedés kontextusába. Amikor kivetítettük a Jézus születése képet, és elhelyezhették magukat rajta, volt, aki azt mondta, hogy a karavánnal utazik, mert még keresi Jézust, volt, aki már lesátorozott.” 

Kép

A Punya próbája a Keret Alkotó Csoport szervezésében, Pécsett, kép: Ruprecht Judit

„Olyan volt, mint egy szövetségkötés” 

„Pécsett vagyunk, Baranyában, ahol nagyon magas a romák aránya. Illúziónak tartottam, hogy otthon valaki felolvassa a meséket, a család meg körbeüli, de egy falusi rendezvényen a színpadon nagyon is elképzelhető, hogy a különböző generációk ugyanarra figyelnek” – kezdi Hoffmanné Toldi Ildikó drámapedagógus. A próbák márciusban végre elkezdődhettek. A Keret Alkotó Csoport Színházi nevelési társulat meghirdette, hogy cigány szereplőket keres a Punyához. „Sokan jelentkeztek minden korosztályból. A közösségi színháznak valójában két fontos célja van: hogy egymást segítő közösséggé váljunk, és közben létrehozzunk egy produkciót. Színházi eszközökkel olyan biztonságos közeget teremtettünk, amelyben nagyon gyorsan feloldódtak a határok a cigányok és nem cigányok között. Utóbbiak többségükben hittudományi főiskolások, van köztük, aki például társasjátékot szeretne fejleszteni a Punyából, és személyesen akarta megélni, hogyan hatnak a történetek. A kiválasztott szereplők között különböző életszakaszban lévő cigány emberek vannak: érettségizők, építési vállalkozó, szociális munkás, takarítónőként dolgozó asszony, aki rengeteg áldozatot hoz azért, hogy részt vegyen a próbákon. A Pécsi Egyházmegye támogatásával megkaptuk a Dóm Kőtárát, ahol kétezer éves kövekkel a lábunk alatt készülünk egy Jézus-történetre, miközben a saját élettörténetünkből dolgozunk. Amikor például Cinka megy Keresztelő János elé, mi is megkerestük a magunk életében azokat a pontokat, amikor bántottak és bántottunk. Ez meg is jelenik majd a darabban, de a szereplőkben is dolgozik tovább. A próbák alatt fontos dolgok történnek.

Egy egyetemista a második alkalommal megkérdezte, mi az a punya, és a 18 éves cigány lány behozott a következő próbára egy meleg punyát, amit a társulatnak sütött. Hálát adtunk, és megtörtük… olyan volt, mint egy szövetségkötés.

A darabot május 16-án Nepomuki Szent János napján szeretnénk bemutatni, aki a hidak védőszentje, mert ez a színház arról szól, hogy hidak épüljenek köztünk.” 
„Van-e helye a Szentföld kétezer évvel ezelőtti nemzetiségi statisztikáiban egy cigánykaravánnak? Az okosak könnyen azt felelhetik erre: nincs, az elképzelhetetlen. De van-e helye ennek a karavánnak az Isten szívében?” – folytatja a könyv előszavában a teológus. 
Van-e, lesz-e helye a miénkben? 
Az utolsó mondat után rákattintottam az online játékra. Most úgy érzem, újrakezdhetném írni az egészet. De valami maradjon a kedves Olvasóra is. 

www.punya.hu

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. áprilisi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>