Breier Ádám: „Elkenésből többet látok magam körül, mint szembenézésből”

A film feszes dramaturgiát igényel, nagyon oda kell figyelni az arányokra, a ritmusra. A regényírás organikusabb, szabadabb alkotási folyamatnak tűnik. Ez nehézség vagy könnyebbség? 

Könnyebbség, amikor ír az ember, bár utána a szerkesztés során kiderülhet, hogy nem elég feszes, különösen, ha filmes, forgatókönyves szemmel nézed. De azért így is élmény volt a regényírás szabadsága. 

A főhősöd egy egyetemen oktató tanár, aki nyomozni kezd a múltja után. Mondhatjuk, hogy normatív krízist él át azzal, hogy apává válik. Tipikus szereplője ő a társadalmunknak? Nem jellemző, hogy harmincévesen az értelmiségi férfiaknak már van állása, párja, saját otthona, útban van az első gyereke... 

Hát igen, Woody Allen az Annie Hallban azt mondja, hogy a művészetében az ember próbálja megjavítani azt, ami az életben nem sikerül. 

Egy alkotásban ezt könnyebb korrigálni, mint az életben. Persze félig viccelek. 

Egy életszakasz kezdete általában valamiképp az előző lezárását is igényli, amihez szembe kell néznünk a múlttal. Szerinted a te generációdra ez mennyire jellemző? 

Nem tudom, hogy ez mennyire alkati és mennyire nemzedéki kérdés, de talán nem annyira jellemző. Elkenésből többet látok magam körül, mint szembenézésből. A mások hibáztatása általában előbb jön, mint az önkritika, pedig jól tudjuk, mennyire kontraproduktív a kommentszekció. Általában mindenki nagyon jól tudja a másét, de egy büdös szót nem szól magáról. 

A te hősöd keresi a válaszokat a múltbeli rejtélyre, egy általa elkövetett bűnt próbál rekonstruálni vagy konstruálni. Ezt nagyban befolyásolják a környezetében zajló történetek: rossz házasság és válás, megcsalás, egyetemi zaklatás, a családterápiás ülés tanulságai. Mindezt igyekszik erőforrássá alakítani, hogy választ kapjon a kérdésére. Mi az, ami miatt ő képes erre, és sokan nem? 

Általában a tér és az idő hiányzik hozzá. Én könnyen beszélek, az ember alkotóként teremt erre lehetőséget, hiszen ez a munkája. Általában sem idő, sem pénz, sem lehetőség, sem mentális kapacitás nincs elég. Azt tapasztaltam, hogy az emberek vágynának erre, de közben nagyon sűrű élethelyzeteket is látok, amelyekben ez tűnik a legkisebb gondnak. 

Miközben soha nem állt rendelkezésünkre ennyi segítség, és az életünk elvileg egyszerűsödött, ha a minket kiszolgáló gépekre, alkalmazásokra gondolunk… 

De közben meg nincs megnyugvási pillanat, hanem állandóan nyomni kell tovább a sebességet előre és előre. Miközben egyre erősebb jelek figyelmeztetnek a krízisre és arra, hogy lassítsunk, akkor is csak az előre gombot nyomjuk. 

Az is előremenés néha, ha hátralépünk egyet. 

A bűnösség érzése végigvonul az elbeszélésen. Túl azon, hogy az elbeszélő-főhős a saját konkrét bűne után nyomoz, van-e ennek mélyebb jelentése? A pszichológia szerint, akivel gyerekkorban nem bántak jól, vagyis büntették, az bűnösnek érzi magát akkor is, ha nem követett el komoly vétket. A vallás szerint pedig létezik áteredő bűn, vagyis az ember alapvetően bűnös. 

Az gyanús, amikor az ember nem érez magában bűnt, nem? Az azt jelenti, hogy nincs öncsekkolás, kontroll, hanem úgy gondolom, mindent jól csinálok. Annyi helyzet van, ahol meg tudok bántani másokat, ahol érzéketlen tudok lenni. Nem árt végignézni a napomat, és feltenni a kérdést: „Vajon mindenki boldog volt körülöttem?” 

A főhősöd mániákus nyomozása viszont úgy tűnik, mintha el is fedne minden mást. Például a megromlott testvérkapcsolatán nem tud vagy akar javítani. 

Legalábbis a regény idejében nem… 

Arra gondolok, hogy néha könnyebb az egy vélt bűn miatti önostorozás, mint az általad említett állandó kérdésfeltevés. 

A regényben ez abból is fakad, hogy ez egy egzisztencialista krimi, mágikus realista és bűnügyi elemekkel, hogy az izgalomfaktorral berántsa az olvasót, és ne csak egzisztencialista elmélkedés, nyáladzás legyen. Érezze, hogy valami történik is, nem csak egy belső önostorzást olvas. Ennek az egyensúlyai voltak a fő kérdések. Ami a Lefkovicséknál is komoly feladat volt, ott a rengeteg melodrámaelemet az abszurd humorral ellensúlyoztuk, hogy ne csorduljon túl. De valóban sokszor van az, hogy belekapaszkodunk valamibe, és állandóan arra mutogatunk, ezzel le is tudva a bűntudatot. 

Azt mondtad egy interjúban, hogy ateista vagy, majd hozzátetted, lehet, hogy tévedsz. A filmed is a zsidó vallási hagyományok megéléséről szól, a regényed főhőse is valamennyire újra akar kapcsolódni ezekhez. Lehet erről gondolkodni anélkül, hogy kételkednél az ateizmusodban? 

Mivel ez az emberiség egyik legfontosabb kérdése, lényegtelen, hogy ki miben magabiztos, hiszen nem jött még kézzelfogható bizonyíték sem erre, sem arra. Ezért szerintem meg kell ezt a kérdést annyiban tisztelni, hogy teljesen mindegy, hogy én miben vagyok magabiztos az egészhez képest. 

Kép

Breier Ádám – Fotó: Páczai Tamás

A Hetvenegy farkas ezért ad valójában kétfajta feloldozást? A lány az ateistáknak a felejtés, a rabbi pedig a hívőknek az irgalom fogalmát kínálja a megbocsájtáshoz. 

Attól, mert én ateista vagyok, még olyat próbálok írni, ami egy hívőnek is érdekes. És visszafelé, várnám, hogy a hívő is kételkedjen annyira, hogy nyitott legyen az ateizmusomra.

Ha van Isten, ha nincs, úgy kell élnünk, mintha volna, jól kell bánnunk egymással. 

Akkor az erkölcsöt szerinted végső soron a vallási törvény szabja meg? 

Az én ateista felfogásomban az ember azért találta ki Istent, mert pontosan tudja, hogy így tud jó ember lenni, így tud közösségben élni, hogy nem én, hanem az egész a fontos, mert különben nekem sem lesz jó. Nem tudok boldog multimilliomos lenni az éhezők között, össze vagyunk itt láncolva egymással. 

Mindkét történeted a zsidó identitásról is szól és annak kétféle megéléséről. Hogy látod ma a magukat zsidónak valló fiatalok és a hit viszonyát? 

Látom egy reneszánszát a hitnek, hogy sok fiatal tér vissza a vallási közösségekbe. Amikor én voltam tíz-húsz éves, senki nem járt a zsinagógába, nem voltak közösségek. Sokan keresgélnek, hogy mit jelent a zsidó identitás, mit jelent specifikusan ez a magyar zsidó szubkultúra. Van a teljes neológ, a liberális, aki igazából nem is hívő, de szívesen lóg együtt a többiekkel. A radikálisabbak pedig keresik a konzervatív élet lehetőségeit a „bűnös városban”. Az én gyerekkoromban az egyedüli támpont a zsidósághoz a holokauszt volt, jó, hogy ezen túl a régi kötődések is újraélednek.

Azért is érintett meg különösen a regényed, mert amikor az első gyerekem született, feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a legtöbb, amit a gyerekemnek adhatok, és arra jutottam, hogy a hit. Akkor kezdtem komolyabban venni a vallásos gyakorlatot. A te hősöd is szeretne tiszta lappal indulni az apaság elé. Kevés a hétköznapi életben az ilyen beavatás előtti megtisztulási szertartás. Te nem vagy apa, mégis ráéreztél a fontosságára.

A Hetvenegy farkas pont egy szakítás után íródott, nem akartunk gyereket a kapcsolatban, de utána elindult bennem ez a vágy, hogy én szeretnék. Ugye a nem akarásban leginkább az van, hogy nem akarom a felelősséget. Amikor viszont vágyni kezdesz a felelősségre, akkor muszáj rendet tenni a dolgaidban, nem hagyhatod ott a „mosatlant”. Szeretnéd jó helyre hozni azt a gyereket. 

A regényhősöd befelé eléggé reflexív, de kifelé egyáltalán nem ítélkezik, sőt, hallgató, megfigyelő… 

Ilyen ez a karakter, aztán persze könnyebb megírni ezt egy karakterben, mint az életben megvalósítani… 

Ő a jobbik éned? 

Hát, tudatos cél, hogy ne ítélkezzek, de azért sokszor elbukom ebben. Az önmagunk túlságosan komolyan vétele, a túlzott beleállás a dolgokba sosem vezet jóra, szerintem. 

Próbálom megtalálni, hogy mi annak a jó aránya, hogy nekem van egy véleményem, de a másikat is meghallgatom. Izgalmasabb az élet, ha valóban állandóan fenn tudom tartani, hogy az álláspontom változhat. 

Én kíváncsi alkat vagyok. Ha én már eleve tudom, hogy mit gondolok dolgokról, és határozottan ragaszkodom ehhez, akkor valójában nem olyan izgalmas a tapasztalás. 

Ha valaki azt gondolja, nála az igazság, akkor nyilván jó szándékú segítségként éli meg ennek megosztását a másikkal. 

Nem tudom, nem az-e a legnagyobb segítség, ha az ember csak jelen van. Ha megpróbálok a másik életébe beleavatkozni és jótanácsokat osztani, mindig kiderül, hogy semmi haszna nem volt. Nem erre vágytak, hanem arra, hogy jelen legyek és hallgassak. Aki ott volt, jelen volt és hallgatott, annak mindig hálásabbak, mint annak, aki tepert, próbált segíteni, rengeteg jó ötlete volt. Általában ritkán kellenek mások jó ötletei. 

Várod a nagy beszélgetéseket az író-olvasó találkozókon? 

Persze. Nagyon kíváncsi vagyok. A filmnél az ember néha bekúszik kicsit a vetítőterembe, érdekli, hogy hogyan reagálnak a nézők, nevetnek-e. Itt pedig elviszik a könyvet, aztán ki tudja, mi történik otthon… 

Ez az interjú a Képmás 2025. szeptemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.