„Az életünk egy sírós-nevetős dramedy” – vallja a filmrendező házaspár
Muchichka László és Bendó Zsuzsanna filmrendező házaspárt jó ideje követem a közösségi oldalakon. Vidám posztjaikat látva gyakran gondolom: ők megtalálták egymásban a lelki társukat. Amikor megkerestem őket az interjú ötletével, kiderült, a lehető legjobbkor időzítettem: most készült el első közös kisjátékfilmjük.
– A beszélgetésünk előtt Laci leadta a drótot, hogy Zsuzsi tart a túl „romantikus” kérdésektől…
– Zsuzsanna: Igen, én nem vagyok romantikázós típus. Na jó, egyszer, a lánykéréskor azért sikerült Lászlónak megríkatnia. Mindent beleépített, amit ki nem állhatok, de nagyon viccesen sült el.
– Ezt viszont el kell mesélnetek!
– László: Annak idején a miskolci CineFesten ismertük meg egymást, ezért úgy gondoltam, ott fogom megkérni a kezét. Sütő András színésszel leforgattunk egy elég nyálas videót, amelyben ömlengő szerelmesként járkál egy parkban. A tervembe Reisz Gábor rendezőt is bevontam, aki a fesztiválon zsűrizett, és a játék kedvéért készítettem vele egy kamuinterjút is, amelyet – hiszen alapvetően operatőr – Zsuzsi vett fel. Utána megkértem őt, hogy vegye fel magát a vetített videót is, amelynek a végén én is megjelenek a vásznon. És az ömlengés után megkérdezem benne Andrist, hogy lehetne-e, hogy kevésbé csöpögős stílusban adja elő a vallomást. Ha nem, akkor hagyjuk, és akkor odaadom „neki” így, és kész.
– Zsuzsanna: A következő pillanatban pedig élőben is elém lépett, kezében a gyűrűvel, és feltette a nagy kérdést.
Csak annyit tudtam mondani: „persze!”. A meghatottságtól sírva léptem ki a moziteremből.
Épp jött szembe egy rendező barátunk a családjával, kérdezték, mi bajom, mire megmutattam nekik az ujjamra húzott gyűrűt.
– László: Mivel végig forgott a kamera, az elkészült felvételekből később összevágtuk a lánykérést.
– Az esküvőtök sem volt mindennapi.
– László: A szervezésnek nem kerítettünk nagy feneket, csak kértünk egy időpontot a III. kerületi anyakönyvi hivatalban, a legszűkebb családon és a két tanún kívül pedig mást nem hívtunk. A munkahelyemen sem szóltam senkinek, csak annyit mondtam, hogy előbb el kell mennem. A Facebookon viszont, az ismerőseink meglepetésére élőben közvetítettük a szertartást. Noha nem akartunk meghívni sok embert, mégis minden ismerősünket meghívtuk.
– Kislányotok, Lili Panni hatéves. A gyereknevelésben mennyire vagytok lazák?
– Zsuzsanna: A családban nem voltak kisgyerekek, így nekem kicsit sokkos élmény volt az ő érkezése. Amikor hazahoztuk a kórházból, azt hittük, az első fürdetés biztosan nagyon szép lesz, Lili Panni viszont végig torkaszakadtából üvöltött.
– László: De mindent megoldottunk ketten, amikor az egyikünk elfáradt, átvette a másik. Megtaláltuk, melyikünk miben jó – én például az altatásban –, és úgy „osztottuk le” a feladatokat. Zsuzsinak egyébként annyival „könnyebb” dolga volt, hogy mivel kilenc hónapig ott növekedett benne ez a kis lény, több ideje volt hozzászokni a szülőség gondolatához. Én később érkeztem meg ebbe a szerepbe.
Eleinte túl gyakorlatiasan álltam hozzá, aggódtam, hogy hogyan fogom életben tartani, aztán amikor jöttek az első visszacsatolások, Lili Panni megismert, rám mosolygott, akkor bennem is elkezdtek dolgozni ezek az érzések.
– Zsuzsanna: A kritikus helyzeteket humorral oldjuk meg, akár önmagunkon is tudunk nevetni.
– László: Már Lili Panni is tudja, mi az irónia!
– A pozitív életszemlélet mellett még mi a közös bennetek?
– László: Ha van egy probléma, akkor nem siránkozunk, hanem rögtön a megoldást keressük. Az egymásra támaszkodás segít, hogy ne zuhanjon be egyikünk sem.
– Milyen helyzetekben tudtátok így erősíteni egymást?
– Zsuzsanna: Amikor elhunyt az édesanyám, aki – mivel édesapámat már sokkal korábban elvesztettem – gyakorlatilag a másik felem volt. Teljesen padlóra kerültem, fél évig mindennap sírtam. László minden erejével azon volt, hogy kihúzzon ebből az állapotból, ilyenkor próbált valamivel megnevettetni. Az, hogy mellettem maradt, vízválasztó volt a kapcsolatunkban.
– László: Alkotótársakként a munkában is találkoztunk nehézségekkel, például amikor nem jött össze egy-egy filmes pályázat. Az is egyfajta gyászfolyamat, amely után mindig össze kellett kaparni magunkat, és próbálkozni tovább.
– Nemrég elkészült az első közös kisjátékfilmetek, amelyet együtt rendeztetek, a Csak ki ne derüljön! Kié volt a döntő szó a forgatáson?
– László: Addigra már nem voltak bennünk kérdések, hiszen a közös munka otthon kezdődött az ötleteléssel, forgatókönyv-fejlesztéssel. Egymás kritikusaiként folyamatosan pingpongoztunk az ötleteinkkel, mire véglegessé vált a történet. A forgatáson a stáb viccelődött, hogy mivel egy házaspár rendezi a filmet, biztosan mindenen hajba fognak kapni, de teljes egyetértés volt köztünk. Persze voltak ad hoc döntési helyzetek, de szerencsére eléggé hasonló az ízlésvilágunk, így ebből sem voltak konfliktusok.
Örültem, hogy a rendezéssel járó adrenalint is meg tudom osztani Zsuzsival, számíthatunk egymásra, és közösen hozunk létre valamit.
– A film komoly témát boncolgat.
– Zsuzsanna: A történetet egy valós eset alapján írtuk. Az alapsztori az, hogy egy kémiatanár nem megfelelően viselkedik a diáklányokkal. A szexuális határátlépés törvényileg nem büntetendő, de határmezsgyén mozog, nem mindig kapcsolódik egyértelműen erőszakhoz vagy nyilvánvaló szexuális zaklatáshoz. Sokakat érint: a castingon szinte mindenkinél előjöttek hasonló történetek. A film azt mutatja be, hogy a diákok miként próbálnak fellépni a tanáruk ellen, aki átlépte a tanár-diák kapcsolat alapszabályait, és visszaélt a hatalmával. Tettük morálisan védhető, de végül törvénytelen eszközökhöz nyúlnak. A film drámaiságát az adja, hogy hogyan reagál a történtekre az osztály, a szülők és az iskola. Szeretnénk diskurzust indítani a témáról, gimnáziumokban is levetíteni a filmet, és beszélgetni a fiatalokkal, hogy mit tehetnek ilyen helyzetben.
– Milyen pillanatokat vittetek haza a forgatásról?
– Zsuzsanna: Amikor rendezek, endorfin szabadul fel az agyamban. Bár hajnali ötkor keltünk, nekünk kellett a legfittebbnek, legvidámabbnak lennünk, hogy felpörgessük a stábot. És a komoly téma ellenére tényleg nem búslakodó emberek mászkáltak a forgatáson, hanem olyanok, akik érezték, ez a film fontos, és örültek, hogy részesei lehetnek.
– A házasságotokra hogyan hat, hogy együtt dolgoztok?
– László: Így, hogy mindketten ismerjük a film és a vizuális tartalmak születésének játékszabályait, kevesebb a konfliktus. Egy civil nem biztos, hogy jól fogadná azt, hogy mondjuk éjszaka, hétvégén vagy ünnepnapon forgatunk. Másrészt nagy könnyebbség, hogy az ember ezt a munkatevékenységet olyannal oszthatja meg, akivel szeret együtt lenni.
– Zsuzsanna: És olyan sosincs, hogy a nejed sodrófával vár otthon, merthogy együtt mentek haza. (Nevet.) Nekem azok a munkanapok a legjobbak, amikor vele alkothatok. De mindkettőnknek vannak saját projektjei is, László főként reklámfilmeken dolgozik, nekem pedig tévés munkáim is vannak.
Ez szabadságot ad mindkettőnknek, és nincs köztünk szakmai féltékenység.
– Ha forgatnátok egy filmet a közös életetekről, milyen emlékeket vennétek bele?
– Zsuzsanna: A lánykérést és az esküvőt biztosan. De szerintem hatalmas sorsfordító események nincsenek, számomra inkább az az érdekes, hogy hogyan ért össze a kettőnk élete. A műfaja pedig sírós-nevetős dramedy lenne, mint amilyen az életünk is.
Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Tánc közben megkérdezte, leszek-e a felesége, mire én: csak ha a nagypapája ad össze minket”
Kérjük, támogasd munkánkat, ha fontosnak tartod a minőségi tartalmat!
Ha te is úgy érzed, hogy a kepmas.hu cikkei, podcastjai és videói megszólítanak, kérjük, segíts, hogy ezek a tartalmak továbbra is ingyenesen elérhetőek maradjanak.
Támogatom a kepmas.hu-t>>
