Árulkodni ciki? – Ovis gyerekek „fegyvere” lehet, de nem minden árulkodás rossz

Természetes, hogy az édesanyák nagyon odafigyelnek cseperedő gyermekük szokásaira. Olykor túlaggódnak dolgokat, ugyanakkor nagyon is fontos, hogy időben észleljenek bizonyos túlkapásokat. Virág gyereke nagycsoportos, éles eszű kislány, aki kifejezetten örömmel tartja be a szabályokat, amikor úgy érzi, hogy azokat az ő biztonsága érdekében hozták. Azt is szereti, ha a többiek nem rosszalkodnak. Az anyukájának csak egyszer kellett elmagyarázni, hogy nem szaladunk át csak úgy az úttesten, máris megértette. Ha az óvó néni azt mondja, hogy nem szabad felállni a székre, mert az veszélyes, Dalma nem fogja megpróbálni, sőt az ovis társait is kedvesen lebeszéli arról, hogy megtegyék.

Viszont amikor az ovis társak csak csintalanok, Dalma akkor is gyakran szalad az óvónénihez, hogy árulkodjon, ami persze nem szimpatikus a többieknek – mondja az édesanya, aki szerint a többi szülő ugyanezt éli meg. Ebben a korban az árulkodás gyakori eszköz a problémák megoldására, de ez sokszor fájó konfliktusokat, kirekesztéseket szül a csoportban.

Dalma hamarosan iskolás lesz, és Virág attól tart, hogy ha ott is sokszor tudósít az osztálytársak csínyeiről a tanítóknak, akkor kiközösítik, és ő nem érti majd, hol rontotta el.

„Két dolgot tartok fontosnak. Az egyik, hogy bizonyos esetekben merjen segítséget kérni, a másik pedig éppen az, hogy tudjon kiállni magáért, amikor kell. Mindkettő nehéz terep. Mindig elmondom neki, hogy nem szeretném, ha később nem merne szólni, ha valami komoly dologról van szó, csak azért, mert nem akar »árulkodni«. A kapcsolatunk alapeleme a bizalom, és fontosnak tartom, hogy nekem bármit el merjen mondani, de attól azért próbálom eltántorítani, hogy elsőben azzal nyisson: »Pistike rágózik a hátsó padban.« Egyébként évről évre egyre ügyesebb, már többször kiállt magáért, és nem megy minden aprósággal a felnőttekhez, de nem tudom, hogy az új közösségben mi lesz majd” – teszi hozzá Virág. 

Mit mond vajon a szakember? Melyek azok az az esetek, amikor már érdemes hozzájuk fordulni? Borsi Andrea gyermekpszichológus sokszor találkozik az árulkodós problémával. Mint fogalmaz: az „árulkodás majomszokás” csúfolódás és maga a jelenség is örök.
Ám nagyon nem mindegy, mit értünk az alatt, hogy valaki „csintalankodik”. Mit csinál a gyermek? Ha ugyanis fizikai vagy lelki bántalmazásról van szó (például az egyik ovis titokban megkarmolja a másikat), akkor nagyon jó, ha ez kitudódik. Ám ha például csak egy kézmosás elmulasztásáról van szó, akkor annak a szóvá tétele, beárulása valóban amolyan fontoskodás lehet. Ilyenkor az óvónő elmagyarázhatja, hogy ez nem nagy dolog, nem kell annyira komolyan venni. (Mondjuk a Covid időszaka pont arra volt példa, hogy mekkora jelentősége lehet a kézmosásnak vagy éppen az elmulasztásának – jegyzem meg halkan…)
Éppen ezért nagyon fontos már a kezdetek kezdetén tisztázni az óvodai csoporttal, hogy melyek a legfontosabb betartandó szabályok, mi számít szabályszegésnek. Az óvónő mondja el, hogy egymás bántása veszélyes lehet, és például a kerítésen átmászni is veszélyes, ezek nem a csintalankodás kategóriájába tartoznak – hangsúlyozza a pszichológus.
Ugyanakkor magát az árulkodást nem kell letiltani. Sőt, ha érzékelhető jó indulat van mögötte, akkor akár meg is lehet dicsérni az árulkodót. Ám ha kiderül, hogy egy gyermek rosszindulatból árulta be a másikat (akár azért, mert nem kedveli, vagy így akar az óvó néni kegyeibe férkőzni), azt nem szabad szó nélkül hagyni. Ezt az óvónők elég jól meg tudják különböztetni. Látszik, hogy a harc sokszor a barátságokért megy, ennek eszköze az árulkodás.

Az óvodai nagycsoportosok jellemzően nagyon komolyan veszik a szabályokat, pont azért, mert egyre közelebb kerülnek az iskolához. Ők például ezért hajlamosabbak az árulkodásra: jobban zavarja őket, ha valaki vét a szabályok ellen, mint kisebb társaikat.

A kicsik sokszor titkokat fecsegnek ki, sajnos ez is tisztességtelen, árulkodásnak számít. Ilyenkor az óvónőnek nehéz igazságot tenni, így a legjobb, ha a gyerekekre bízza a dolgot, amíg „nem folyik vér”.
Jó, ha felismeri, mennyire kell az adott gyereknek a figyelem. Lehet, hogy csak a kötődés miatt megy hozzá, azért árulkodik sokszor, mert otthon nem figyelnek rá eléggé.

Alapvetően tehát három esetre érdemes odafigyelni az árulkodás kapcsán: vannak azok az árulkodók, akik otthon nem kapnak elég figyelmet. Vannak a nagyon szabálykövetők, ilyenkor valószínűleg a szülő is az. És vannak azok az érzelmi, szociális játszmák, amikor a barátságokért megy a harc.

Sokan sajnos már gyerekként megérzik, hogy az információ hatalom…

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Ha gyakori, vagyis heti többszöri, szinte már kényszeres az árulkodás, akár semmiségek miatt is, akkor érdemes lehet pszichológushoz fordulni. Az óvónő jelzésére ugyancsak oda kell figyelni – mondja Borsi Andrea, aki szerint ha egy közösségben nincs, vagy alig fordul elő árulkodás, akkor tudható, hogy az a közösség jó, támogató közeg.

Óvónők tapasztalatait is kérdeztem. Abban megegyezett a véleményük, hogy valóban a nagyobb, 5–6 éves gyerekek az árulkodósabbak, mert ők már komolyabban veszik a szabályok betartását. És igen, látszik, hogy sokszor a rivalizálás eszköze az árulkodás. Például: „megütött”, „nem adja oda a legót” és a többi. A barátságokért komoly harc dúl olykor, a rivális fél beárulásával. Ilyenkor az óvónők többnyire rábízzák a gyerekekre a békülést, a megegyezést, már amennyiben nem durvul el a helyzet. Láttak azonban nagyon komolyan, már-már mániásan szabálykövető négyéves gyermeket is.
Abban is egyetértettek, hogy az „árulkodás” szó inkább a kevésbé veszélyes történések kapcsán használható, ha valami veszélyesebb, komoly ügyről van szó, akkor azokról már inkább „szólni” kell.
És bizony, az óvónéni figyelmét is láthatóan többen szeretnék árulkodással kivívni – ám nem feltétlenül érnek célt…