Anyám, én és a gyerekem – mit kaptam, és abból mit adok tovább?

A szerkesztőségi szobában női többség van. A sok ebédszüneti beszélgetésen túl akaratlanul is fültanúi vagyunk személyes telefonhívásoknak is. Szóval tudunk egy s mást egymás édesanyjáról, és még az egymásról alkotott képben is benne vannak a másik mögött álló, valójában számunkra ismeretlen nőalakok. Közhely, hogy az anyák beleszólnak lányaik életébe, és nem csak szó szerint. Szüleink akkor is befolyásolják döntéseinket, viselkedésünket, amikor nincsenek mellettünk, és már rég önállónak gondoljuk magunkat. Nem véletlen, hogy a legtöbb személyre szóló terápia előtt az egyik legfontosabb feltérképeznivaló az anya-gyerek kapcsolat. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna tanácsadó szakpszichológust arról kérdeztem, miért elkerülhetetlen ez a legtöbb kliensnél.

 Mindenki azt adja tovább, amire képes

„Ha valakinek páciensként problémája van bármilyen kapcsolattal az életben, azt keressük, hogy ezek a problémák, ezek az elakadások honnan erednek, mikor alakultak ki azok a viselkedésminták, amelyek miatt valaki beleragad egy-egy nehéz kapcsolati helyzetbe. A legtöbbször ezek gyerekkori minták.

Az ugyanis, hogy milyennek látjuk a világot, és benne magunkat, az első életévben alapozódik meg, a legszorosabb, az anyával vagy az elsődleges gondozóval való kapcsolatban.

A felnövekedésünk és egyáltalán maga a nevelés, az ösztön-én az elsődleges szükségletek valamilyen fokú korlátozásáról, késleltetéséről szól, ezért elkerülhetetlenek az összeütközések a gyerek és az őt nevelő felnőttek között. Ebből ki lehet jönni jól és rosszul is nyilván, de gyerekként nem látunk rá arra, hogy ez a kapcsolat milyen, maga a szülő sem feltétlenül látja ezt reálisan. Az is illúzió, hogy valakinek tökéletes gyerekkora volt, de sok esetben az is, hogy minden szörnyű volt.”

Néha laikusként is felismerjük viselkedésünk mögött a szülői mintát, például – ahogy Mihalec Gábor szokott fogalmazni – észrevesszük a „robotpilóta” üzemmódot, amit gyerekként annak idején elsajátítottunk, és bár később rájöttünk, hogy rossz megoldás, stresszhelyzetekben vagy nehézségek esetén mégis bekapcsol. Máskor pedig felnőttfejjel rádöbbenünk, hogy olyan félelmeket, elvárásokat ültettek belénk, amelyek nagyon megnehezítik az életünket, és nem segítenek a problémákkal való megküzdésben vagy például a pihenésben. Én például tudom, hogy – bár ez annak idején az én kamasz életemet is megnehezítette, mégis – örököltem anyukámtól az olykor irreális aggodalmaskodást a családtagjaimért, hogy néha leperegnek előttem a legrosszabb forgatókönyvek, ha később érkezik valaki haza. Vagy hogy az állandó késztetés, hogy hasznosnak kell lenni, abban a párszor elhangzott mondatban keresendő, amit gyerekként olvasás közben kaptam anyutól: „Biztos, hogy nincs neked semmi dolgod?”. Ma is azonnal megszólal a fejemben ez a kérdés, ha leülnék pihenni.

Az ehhez hasonló felismerésekhez neheztelés is társulhat, és ez megnehezítheti a szülőkkel való kapcsolatot, pláne, amikor már azt is megtehetjük, hogy fizikailag eltávolodjunk tőlük. Érdemes ezekről beszélgetni egymással, mert a lappangó, meg nem beszélt neheztelés és a magunknak sem bevallott lelkifurdalás csak ront a helyzeten. A beszélgetés előtt érdemes jól bevésnünk, amit Mogyorósy-Révész Zsuzsanna hangsúlyoz:

„Az alap, amiből érdemes kiindulnunk, hogy nincs olyan szülő, aki szándékosan rosszat akar a gyerekének, de mindenki azt tudja csak továbbadni, amire képes.”

„A transzgenerációs mintaátadás során a szülő sincs tudatában annak, hogy esetleg ártalmas vagy az alkalmazkodást nehezítő viselkedéseket nyújt mintaként a gyereknek.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Unplash/Shine Photos

Így szállnak át a minták egyik generációról a másikra

Az is megnehezíti a generációk közötti kapcsolatot, hogy hihetetlenül gyorsan változtak a szerepek az utóbbi évtizedekben. Egy anyának vagy apának 30 vagy 50 évvel ezelőtt egészen más elvárásoknak kellett megfelelnie, más volt például a háztartásról vagy a munkáról, a gyerek-szülő kapcsolatról alkotott szakmai vélemény, hogy a gyereknevelésről vagy babaápolásról ne is beszéljünk. Mit lehet tenni ilyenkor a vád- és szemrehányásmentes kommunikációért? „Először is tudatosan tisztában kell lennem a saját álláspontommal, komfortosan kell éreznem magam a saját viselkedésemben és véleményemben, mert akkor sokkal kevésbé fog zavarni az, hogy másnak más a véleménye.

Ha bizonytalan vagyok abban, hogy mit miért csinálok, akkor nagyon zavarni fog egy ellenkező vélemény, és könnyebben belesodródom szükségtelen vitákba, méltatlan veszekedésekbe.

A magabiztosság, az autonóm döntés tud leginkább védeni például a nagyszülők vagy az idősebb generációk kritikájával szemben is” – javasolja a szakpszichológus.

„A szülő-gyerek kapcsolatban mindig van egyfajta aszimmetria, hiszen a szülő a keretet, szabályokat adja, ezért van egy alá-fölérendeltség valamilyen egészséges mértékben, de ahogy felnövünk, jó esetben egyenrangúvá válik a kapcsolat. A serdülőkor feladata, hogy önállósodjunk és leváljunk a szülői családról. Igazából akkor tudunk a szüleinkkel jóban lenni felnőttként, ha a kapcsolat egyenrangúvá vált. Nyilván ehhez mind a két fél akarata, munkája szükséges.” A szülők, nagyszülők kapcsán nagyon sokszor az unoka megjelenése hozza el a szembesülést: látom, hogy bánik nagyszülőként a gyerekemmel, akkor valószínűleg velem is így bánt. Vagy éppen úgy látom, hogy felém nem tudta így kimutatni a szeretetét. Nem olyan könnyű erről beszélgetni. „Jó, ha a saját álláspontomat nem vádként, hanem javaslatként tudom elmondani, ha pedig nincs egyetértés, akkor sem a veszekedés lesz a megoldás, inkább tartsunk egy kis szünetet, beszéljük ezt meg később, higgadt fejjel. A saját szülőmmel kapcsolatban felfedezett problémát, kétségeket, érdemes olyan társsal, segítővel átbeszélni, aki amellett, hogy meghallgat, megfelelő tudással is rendelkezik ebben a témában” – világít rá a szakember.

Előfordulhat, hogy az anya- vagy apaseb felnőttként is problémát okoz, de ezt már nem lehet a szülővel megbeszélni. Azért, mert nem él, vagy mert nincs már olyan szellemi, lelki állapotban, hogy erre alkalmas legyen. A szakember szerint ilyenkor is el kell végezni a szükséges lélektani munkát, és jó, ha van valaki, például egy pszichológus, aki ebben segíteni tud, hogy az érzelmeinket valahogy mégis csatornázni lehessen.

Sok esetben azért sem könnyű a traumák késői feldolgozása a szülőkkel, mert egy idő után a felnőtt-felnőtt viszony kezd kicsit újra egyenlőtlenné válni.

„Ahogy idősödnek a szülők, és ők kezdenek gondoskodásra szorulni, mi leszünk felelősek értük, és ez a helyzet olyan alá-fölérendeltségi viszonyt teremthet, amely hasonlít a gyerekeinkkel való kapcsolatra. Az idős szülőkkel való bánásmód szintén hasonlóságot mutat majd azzal, ahogyan a gyerekeinkkel törődünk, vagy ahogy a szüleink törődtek velünk gyerekkorunkban. Előfordulhat, hogy ha erre az időre nem rendeződött a kapcsolatunk, öntudatlanul is »visszafizetjük a számlát«. Mondanom sem kell, milyen példát mutatunk ezzel a saját gyerekeinknek.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Unplash/Bence Halmosi

Elég jó szülők, négy nevelési stílus

A neveléssel és a szülő-gyerek kapcsolattal foglalkozó cikkek néha szándékuk ellenére megnehezítik a szülők életét. Részletesen megtudhatjuk belőlük, mi mindent lehet vagy lehetett elrontani a szoptatástól kezdve a szobatisztaságon és a sportoltatáson át az iskolaválasztásig, hogy csak pár „legfontosabb kérdést” említsünk. És aztán persze mindenről megtalálhatjuk a neten az ellenkezőjét is. Néha az a szülő érzése, legjobb belenyugodni, hogy így is, úgy is traumatizáljuk valamiképp a gyerekeinket, sokszor talán épp azzal, hogy el akarjuk kerülni a szüleink hibáit. Igazi mentőöv lehet a divatos elég jó szülő kategória, ami segít felszabadulni a tökéletes szülőség nyomása alól. De mégis mit jelent a gyakorlatban az elég jó szülő?

Mogyorósy-Révész Zsuzsa szerint érdemes ezt a nevelési stílusok felől közelíteni. „A nevelésnek, illetve a szülői viselkedésnek két faktora van, az egyik az elvárások, ez a szabályozó oldal, a másik pedig az érzékenység, hogy mennyire tud figyelni a szülő a gyerek szükségleteire, mennyire támogató, bevonódó, kapcsolódó.

A kutatások szerint a mindkét dimenzióban elég jól működő szülők gyereke eléggé autonóm, feltalálja magát az életben, teljesíteni is tud, de szeretetteljes kapcsolatokat is ki tud alakítani.

A két dimenzió alapján négyféle nevelési stílust különítettek el. Ha nagyon dominál az elvárás a szülői nevelésben, és a teljesítményen, engedelmességen, szabályozáson van a fókusz, mellette pedig nincs elég érzékenység a gyerek szükségleteire, nincs valódi szülői jelenlét a gyerek életében, akkor autoriter nevelésről beszélünk. Ha a teljesítményelvárás és az észszerű szabályozás jelen van, de mellette a gyerek érzelmi szükségleteire is figyel a szülő, ez az úgynevezett mérvadó nevelés: érzékeny, kapcsolódó, de kereteket is ad. Ez a stílus mentálisan a legegészségesebb a gyerek számára. Ha az elvárások, keretek bizonytalanok vagy hiányoznak, helyette pedig csak megengedés, pátyolgatás, babusgatás van, ezt a stílust nevezzük engedékeny nevelésnek. Itt mindent megkap a gyerek, amit szeretne, az ő igényei vannak előtérben, a szülő úgy gondolja, hogy mindent meg kell tennie, fel kell áldoznia azért, hogy a gyerek jól érezze magát. Így lesznek a túlvédett és sok esetben túlkövetelő gyerekek, akik bár eléggé öntudatosak, nem eléggé önállók, és meglepődnek, amikor majd a külvilág elvárásaival találkoznak. A negyedik nevelési stílus pedig az úgynevezett elhanyagoló, amikor sem teljesítmény- és szabályelvárás, sem pedig érzelmi ráhangolódás nincs. Ezek a gyerekek sokszor csak a virtuális valósághoz vagy hasonlóan elhanyagolt kortársaikhoz tudnak kapcsolódni, nem kötődnek a családhoz, a szülőkhöz és az értékekhez.

Az elég jó szülőség szempontjából fontos, hogy a szülők között egyetértés legyen abban, hogy hogyan gondolkodnak a fent említett két dimenzióról, hogy tisztában legyenek azzal, milyen úton járnak a nevelést tekintve.

Ezen az úton persze lehet tévedni, lehet hibázni. Vannak nehéz helyzetek, amikor az »elég jó szülő« sem tudja jól kontrollálni saját magát. Lényeges, hogy erre rálásson, tanuljon ezekből az élethelyzetekből. A hibázás, tévedés bizonyos százalékban belefér a legjobb szülő/család életébe is.”

Az egyensúlyteremtés művészete

A kételyek persze általában konkrétumok mentén merülnek fel, különösen a kisgyerekes anyukák életében. Néha szeretnénk a saját utunkat járni, eltávolodni az anyai mintától, de nem mindig van olyan közösség körülöttünk, amelyben megbízunk.

„A kapcsolódó nevelés egyik elve, hogy ha tartósan problémám van a gyerekkel, akkor jó módszer, hogy erről beszélek valakivel, aki hasonló helyzetben van, vagy akár egy szakemberrel, hogy rájöhessek arra, mi az, ami bennem működik, hogyan lenne jó számomra, hol vagyok vak egy esetleges automatikusan működő, otthonról hozott mintámra.”

A neten rengeteg virtuális közösségben jelen lehetünk, sok-sok információhoz juthatunk, és ezzel sok olyan kritikát meg jótanácsot kapunk kéretlenül is, amelyekhez nem tartozik igazi megismerés, helyzetfelmérés.

„Ez mit jelent? – teszi fel a kérdést a szakpszichológus – „Azt, hogy például az anyuka túlságosan kifelé figyel, arra, hogy mi a trend, mit várnak el, mit mondanak. Ennek gyökere is lehet egy elvárásokkal teli gyerekkorban gyökerező megfelelési kényszer. Ezzel szemben úgy lehet egyensúlyban lenni, ha befelé is figyelek. Ez a kettő hozza létre a jó döntést: »Rendben, most ez az elvárás, és mi lenne az én spontán, ösztönös reakcióm?«. Érdemes a kettő között egyensúlyt teremteni. Ha valaki folyton csak azt követi, hogy mi az, ami éppen trendi, mit mondanak mások, úgy fog járni, mint a mesében az ember a feleségével, a gyerekkel meg a szamárral. Nem tudunk mindenkinek megfelelni.”

Még a saját anyukánknak sem. És hogy hol van ebben valamiféle egészséges egyensúly? A szakpszichológus azt mondja: „Természetes, hogy mindannyiunknak fontos anyukánk véleménye, dicsérete, de ezen a ponton jó, ha bekapcsol a tudatos, felnőtt énünk: »nem vagyok már gyerek, ez az én életem, az én lakásom, és lehet, hogy anya összehúzza a szemöldökét, de semmi baj, itt én döntök arról, hogy mi a rend és mi a szabály«. Nem baj az, hogy átfut rajtunk a gondolat, hogy mit szólna az anyukánk, a nehézséget az okozza, ha nem tudjuk megállítani ezt a gondolatmenetet, és az anyáink elvárásait még mindig túlságosan szorongatónak éljük meg.”